2016. május 19., csütörtök

Csalódás?

 Két hét múlva visszacsatlakozom a mókuskerékbe, de addig is a vizsgák vannak terítéken. A permetezéssel kezdtük. Az írásbeli nagyon jól sikerült, a gyakorlati órák alatt én magyaráztam el a többieknek, amikor a tanár nem volt ott, sokszor tanítás után is segítettem néhány osztálytársamnak, s egészen büszke voltam magamra, hogy ilyen jól megértem ezt a tananyagot, hovatovább velük is meg tudtam értetni. Eljött a vizsga napja, az előző estén még gyakoroltunk is. Minden remekül ment, legalább is érzésre. A végén mindössze  8 pontot vont le a tanár úr, s azt mondta, az írásbeli annyira jól sikerült, hogy ha a számításaim is jók, gond nélkül átmegyek, ne izguljak. 
 Mindössze pár hétbe tellett kijavítani azt a néhány dolgozatot, miközben mi tövig rágtuk körmeinket, hogy vajon ki ment át és ki nem. Magabiztos voltam, jól sikerültnek éreztem, de persze némi gyomorgörcs mindig vele játszott. 
 Eljött a nagy nap, amikor az eredmények kihirdettetnek, a kövek legurulnak a szívekről és jön az a rész, amikor az ember vagy azért iszik, mert átment, vagy vigasztalásképpen. A nevek felolvasásánál éppen kezdtem megnyugodni, hogy nem hallom a saját nevemet, ugyanis az azt jelenti, hogy az illető megbukott. A tanár úr már éppen befejezni látszott, amikor a végén hozzá tette, hogy "egyébként itt még maradt két név" s ebből az egyik az enyém volt. Megállt bennem az ütő. El nem tudtam képzelni, hogyan lehetséges az, hogy mindezek után én ne menjek át (meg egy másik fiú, aki buta, mint a tök, de számomra ez lényegtelen). Mint utóbb kiderült, valamit annyira félre számoltam, hogy az utána következő eredményeim is rosszak lettek, lévén azt a számot vívén tovább. Ami még bosszantóbb, mindössze EGY PONT kellett volna ahhoz, hogy átmenjek a teszten. Szép.
 Ennek ellenére némi büszkeséget éreztem örömmel vegyítve, hiszen a többiek sikeréhez sokban hozzá járultam. Büszke voltam rájuk, amiért megértették végül és magamra is, amiért kezdő tanári pályán hasznosnak bizonyultam. 

2016. május 6., péntek

Osztálykirándulás

Mindig is az az izgulós fajta voltam, aki ha 3 napra elutazik, már egy héttel előtte elkezd bepakolni, nehogy lemaradjon a gépről/buszról/vonatról/postakocsiról/űrhajóról, azonban úgy tűnik, ez kezd megváltozni, de lehet, hogy csak kinőttem belőle.
 Hétfőtől szerdáig Svédországba utaztunk. Normális esetben minimum előző szerdán neki álltam volna a pakolászásnak, ám ezúttal csak legyintettem, és későbbre tettem ezt a megterhelő, 5 percet igénybe vevő feladatot. Csütörtökön kiderült, hogy másnap nincs iskola, így délután útra keltem, estér már Esbjerg-be is értem, hogy tesókámat boldogíthassam az elkövetkezendő 3 napban. Rajta kívül még két fiú csatlakozott hozzánk és fantasztikusan éreztük magunkat, én legalább is nagyon felszabadultam, hogy végre kimozdulhattam a túlzott semmittevés börtönéből. Videó játékozás, közös főzés, belógás az iskolába filmet nézni a nagy vásznon, ivós játék, biliárd, halálra rémülés a biztonsági őrtől, egyszóval szuper hétvége! (oké, beismerem, két szó volt)
 Vasárnap este 9 óra után sikerült hazaérni, amikor is bedobáltam két váltás ruhát, törülközőt, fogkefét, mellé a hálózsákot és álomba szedertem, nem később, mint éjfélkor (erre büszke is vagyok, rég sikerült már ilyen jó időben ágyba bújnom).
 A hétfő reggeli indulás a szokásoshoz képest majd hogy nem problémamentesen zajlott; mindössze két fiú nem jelent meg, akik után szaladgálni kellett, míg ki nem derült, hogy nem is jönnek, éppen csak elfelejtettek szólni erről. Hét autóval mentünk, egészen a városig, ahol kompra szálltunk, majd egy nagyon hosszú autóút következett egészen a szállásig, amely meglepően kellemesen telt. A sofőrünk egy halk szavú, ám kedves fiú volt, az anyósülésen és foglaltam helyett, hátul pedig két barátnőm, akikkel hangosan énekeltünk, olykor táncoltunk, majd ezt megunva barkóbáztunk.
 A tábor faházakból állt, egy lakókocsi parkban. Kicsi hálószobák, apró fürdőszoba, és mégis luxusnak tűnt, legalább is a középiskolai táborozós mókákhoz képest. hatalmas kanapé terpeszkedett a nappalinak kinevezett szobácskában, amely egybe volt nyitva a modern eszközökkel felszerelt konyhával. Aznap délután sikerült 3 órát aludnom nekem, és még másik két leányzónak, akikkel egy szállásra osztottak be. Előtte kicsit napoztunk, ehhez mindössze egy termo harisnyára, vízálló melegítő nadrágra sí zoknira, felül pedig 3 réteg ruhára volt szükség a kabátom alá.
 Estére közösen vacsorát készítettünk, s be kell vallanom: a vegetáriánusok is tudnak finom ételeket készíteni. Aznapra senki nem tervezett semmit, így estére kiolvastam a magammal vitt könyv első felét.
 Másnap reggel mentünk farmot látogatni. Érdekes volt, csak úgy, mint az, amelyiket ebéd utánra hagytuk. Azonban nem a farmokon tett kiruccanások alatt szórakoztam jókat, hanem az oda- és visszautakon. Az általunk állított autósor ugyanis úgy nézett ki, mintha a maffia szelné az utakat; ha autópályán mentünk, mindenáron követtük egymást, akár bepréselődve egy autó és egy kamion közé; ha kanyarodtunk, akkor egyszerre, libasorban; ha pedig eltévedtünk és vissza kellett fordulni, na az nagyon mókásan nézett ki, nagyjából olyan hatást keltettünk, mintha csóró, ügyetlen, kezdő maffia csapat lennénk.
 Az első csapatommal közös vacsoránk alatt megmentettük a földet a globális felmelegedéstől és minden más problémára is megoldást találtunk, ezt a komolyságot kompenzálva (Fiúk! Füleket befogni!) másnap részletesen kitárgyaltuk, hogy valamiért mindenkinek a havi ciklusa kezdete előtt válik elviselhetetlenül idegesítővé a párja, majd elegendő mennyiségű bor után két, egyébként komoly beállítású hölgyemény kiselőadást tartott a lovak péniszéről és annak működéséről (ne kérdezd, fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk el a vacsora dicsőítésétől idáig). Ilyen s ehhez hasonló érdekes témákkal ütöttük el az időt, közben hóviharban farmot látogattunk, ahol vezetőnk egy olyan gazda volt, aki szerelembe esett a saját hangjával, s eme láng olyan hatalmasnak bizonyult, hogy meg sem érezte azt a fagyot, amely közülünk sokakat már le is döntött a lábáról. Végül egy vállalkozó szellemiségű leányzó vetett véget a szónoklatnak. Amikor a gazda megállt egy pillanatra levegőt venni, hogy a következő 15 percre elég legyen az a lélegzet, a közelében álló hölgyike harsányan tapsolni kezdett, miközben legalább 4-szer megköszönte neki a csodálatos tárlatvezetést. Mi csatlakoztunk hozzá, majd elvonultunk a helyszínről.
 A hazafelé úton végig buliztunk a 70-es és 80-as évek slágereire, és az autó hátulsó ablaka fölé szerelt ablakmosó folyadékkal telibe spricceltük a mögöttünk haladót, aki történetesen sofőrünk kedvese volt, és mellettünk elhaladva egy barátságos mosollyal üdvözölt, nemzetközi kézjelzéssel mutatva, mennyire nagyra értékeli a kis tréfánkat. Az utolsó 40 percet lerövidítettük nagyjából a felére, végig ralliztunk a kihalt autópályán, majd megérkezve ki-ki bedőlt a saját ágyába és falrengető horkolások közepette másnap délig fel sem keltünk.

2016. április 19., kedd

Délutáni kocsikázás

 Egy gyönyörű keddi...szerdai...szóval hétköznap délutánon kocsiba pattantunk egyik osztálytársammal, mert mindketten ugyanabba a bankba készültünk, nagyjából 40 kilométerre innen. Beültünk az autójába, s előzetes hírekből tájékozódva egyből a kormánykerék mögé pattantam, tudatva: én vezetek. Nem ellenkezett, az út akadt így is akadt elé elfoglaltsága; a rádiót állítgatta, telefonon üzengetett, képeket keresgélt, zenét váltott, és folyamatosan beszélt. Nem zavart, legalább nem aludtam el a volán mögött,amíg odaértünk.
 Banki teendőink végeztével megéheztem, így megkerestem a legközelebbi gyors éttermet, ahonnan 2 hamburger kíséretében távoztam. Ezt meglátván amcsi utazótársam kivette kezemből a kulcsot, hogy akkor innen átveszi az irányítást, amíg én elfogyasztom második ebédemet. Megrökönyödve közöltem, hogy nő lévén képes vagyok egyszerre több dologra koncentrálni, továbbá eszem ágában sem volt a vezető ülésbe engedni a dekoncentrált fiút, mivel már a hallottak alapján halálra rémültem, azonban nem volt mit tenni, az ő autója, az ő szabályai. Rettegve foglaltam el az anyósülést, még azelőtt bekötöttem az övet, hogy fenekem a szövethez ért volna. A hamburgerre utolsó vacsoraként tekintettem, könnyeimmel jobban csúszott, s a súrlódási erő megszűnése is sokat segített, amint drága osztálytársam álló helyzetből kétszázzal startolt el a parkolóból. 
 Még száz métert sem haladtunk az utca végéig, ahol egy hatalmas kereszteződés várt minket, s ahol a közlekedési lámpa éppen pirosra váltott. Mivel nem az utolsó pillanatban történt a dolog, nem izgultam, mondván, észreveszi és megáll. Figyelmen kívül hagytam azonban, hogy ő rá sem hederített az útra, helyette minden mást csinált, amit az idefelé vezető úton is; úgy mint navigációs rendszert nyomkodott, vezetékek közt matatott, táskában turkált, rádiót babrált, s még arra sem eszmélt fel a cimbora, mikor fejhangon visítva közöltem, hogy piros a lámpa. Az eredménytelenség láttán még egyszer megismételtem, immár 300 decibellel. Erre már kapcsolt és nagyot rántva a kocsin, lenyomta a féket, majd hátranézés nélkül visszatolatott a záróvonal mögé. Mivel a szerencse mindig  bolondok pártját fogja, sikerült centiméterekkel a mögénk álló autós előtt lefékeznie, ezzel legalább kettőnkre a szívbajt hoznia, miközben ő tovább üzengetett az egyik barátnőjével. 
60-as táblánál megközelítőleg 100-zal hajtott végig a városon, a szabályosan közlekedő kocsikat szlalom-pályának nézte, s mire elértünk az autóútra, ahol már legálisan mehetett 90 felett, minden vallás hívője lettem.
 A kedvenc jelenetem azonban még csak ezután következett, ugyanis az autópálya egy szakaszát felújították... vagy lehet éppen bontották, szóval valami olyat műveltek, ami miatt le kellett zárni a fél sávot, a másikban pedig csak lépésben tudtunk haladni. Örökké türelmetlen, hiperaktív útitársam a dolognak csak azt a részét fogta fel, hogy mi most itten lassan haladunk, miközben a másik  sáv üresnek rémlik.
- Hogy nem jutott eszébe a sok baromnak, hogy itt előzni is lehet? - kérdezte könnyelműen, majd átlépve a dupla záróvonalat, előzésbe kezdett.
Az előbbi hangszínemen (2 oktávval feljebb, házimozi hangfal minőségben) udvariasan megkértem, hogy ROHADT GYORSAN HÚZZON VISSZA A MI SÁVUNKBA, MIELŐTT SZÉTRÚGOM AZ ELKÉNYEZTETETT AMCSI VALAGÁT!!!! Nem várt (?) kitörésemtől meghökkenve azonnal visszakúszott iménti helyünkre, és buzgón zavarba jött. Miután elmagyaráztam neki, hogy mégis mi a csipát képzelt, hiszen a záróvonalat nem lehet átlépni, itt pedig nem hogy egy, de kettő is van a gyengébbek kedvéért, ő hatalmasakat pislogva mindössze ennyit felelt:
- Tehát ezt jelenti ez az idefestett vonal?
Az utolsó falat hamburgernek esélye sem maradt a túlélésre, kibukdácsolt a számból, padlón koppanó állam mellé esve. Végül csak ennyi tellett tőlem:
- Te honnan loptad a jogsidat?
 A magyarázkodás nem maradt el, mely szerint ő ezt nem is úgy értette, csak nem volt biztos benne, hogy Európában is ugyanazok a szabályok érvényesek-e... ezt azonban annyira gyengének minősítettem, hogy meghallani sem volta hajlandó. Az első adandó alkalomnál félreálltunk és helyet cseréltünk. Azóta megegyezés alapján (és a tömegkatasztrófák elkerülése végett) közös megegyezéses alapon (azaz határozott, női kijelentésem után) akárhová megyünk is, csak én vezetek.

2016. április 18., hétfő

Az élet apró örömei

 Az előző, zseniális fogdokinak köszönhetően immár 7 és fél éve szenvedek a fogszabályzómtól, amely az utóbbi időben több rosszat tett, mint jót. Rövid otthon létem ideje alatt leszedték végre a kínzóeszközt, azzal az ígérettel, hogy nemsokára újat kapok. Az a hamarosan viszont beletelik néhány hétbe, így addig bírjam ki nélküle. Fehér fogaimat villogtatva mentem haza, végig mosolyogtam az autóutat. Visszaérve az iskolába sokan rácsodálkoztak a változásra, megjegyezték, hogy jól (fog) áll(ni majd egyszer). 
 A mai nap alkalmával olyan felfedezést tettem, amitől a fél délutánt végig vigyorogtam, mint egy bolond. Az étkezőben ugyanis minden reggel különféle gyümölcsök vannak kitéve, úgy mint narancs, mandarin, banán, kivi, alma. Utóbbit egy ideje már nem ettem, mivel nem éppen almaszeletelésbeli türelmemről vagyok híres, harapni meg ugye nem lehetett. A mai kávészünetben realizálva igaz szabadságomat elsuhantam a konyhás nők mellett, egyenesen a konyha végébe, ahol még ott állt a gyümölcsös tál a reggeliből ott maradt darabokkal. Felkaptam a legfelső almát és olyan örömmel sétáltam ki, mint kisgyerek egy vödör cukorral. Egy barátnőm az utamat állta, és kérdőn nézett le rám. 
- Ezt nézd! Lassan 8 éve, hogy nem csináltam ilyet! - azzal beleharaptam az almába, majd teli szájjal magyaráztam el neki boldogságom forrását. Az ebédlőtől az osztályteremig nevetett.

2016. március 30., szerda

Ismét suliban

Két hónap telt el azóta, hogy újra iskolapadba tettek (hűűű, jó rég nem írtam). Előreláthatólag hosszú vakációnak nézek elébe, ugyanis a tananyag nagy részét középiskolából tudom, a kovalens kötések és térfogatszámítások nem okoznak súlyos fejtöréseket. A tantárgyak másik felét azonban nem értem, ám megnyugtató tény, hogy senki más sem.
 Visszatérvén realizáltam, hogy maga a hely már nagyon hiányzott; a park, az erdő, az óceán (amelyben az elvetemültebbek már március elején meg is fürdőztek). Hiányoltam az édes semmittevést, illetve, hogy nem kell magamra főznöm. Ellenben van itt néhány dolog, amik nélkül tudnék létezni. Mindenek előtt a galamberegető versenyek,a változatos témák vacsora közben, úgy mint a disznók hasmenése, a kecskék szülőcsatornájába való felnyúlkálás, erőszak a börtönben avagy a fiúktól már megszokott szexuális élet részletes kitárgyalása és ehhez hasonló válogatott finomságok. Egy másik nélkülözhető dolog számomra az állandó tudálékosság, egymás kéretlen oktatása, illetve az én-olvastam-több-random-tényt-az-interneten-amitől-műveltnek-tűnök-és-amivel-az-őrületbe-kergethetlek-verseny.
Ezeken felül még mindig meg tudnak lepni, amiken - kívülálló lévén- nagyokat vidulok. Az iskolában nyílt titok, hogy a diákok nagy része állandóan füvezik, ami nekem azért jó, mert nagyokat nevetek a buta fejükön és néha leülök melléjük még nagyobb hülyét csinálva belőlük, mint amekkorának már amúgy is kinéznek. Ezt egy-két barátnőm ilyenkor elfojtott vihogásokkal szokta díjazni, őket is idegesíti ugyanis a szájzugból kicsorgó nyál, miközben beszélni próbálnának valakivel. Egyik nap azonban az egyik srácot előállította az igazgató úr (egy 2 méteres, megtermett férfi, erős orgánummal, aki nagy valószínűséggel a katonaságnál szolgálhatott még néhány éve, érthető okokból magunk között csak Vikingként emlegetjük), hogy fülest kapott, miszerint a (már ránézésre is életképtelen) fiú bizony drogdíler. Azóta sem tudjuk, hogy ezt ki terjeszthette el, de azon a délutánon annyi poént kapott szegény, hogy azóta is nyögi.
 Egy másik alkalommal kevésbé vicces, sokkal inkább sokkoló dolognak lehettem szemtanúja, amikor is az aznapi sorozatomat éppen csak befejezve hajnali 2-kor ásítások közepette wc-re indultam. A szobám természetesen a folyosó átellenes végében található, mint ahova a mosdót helyezték. Így történt, hogy egy, a mosdóhoz közel lakó bátor úriember anyaszült meztelenül merészkedett ki a mellékhelységbe, és éppen akkor menetelt vissza a kis birodalmába, amikor én vele szembe vettem az irányt. Ő gyorsan beszaladt az ajtaja mögé, és szándékosan lassan kezdte becsukni, hogy pimaszul a képembe vigyorogva még jó éjt és szép álmokat kívánhasson. Én egy nagyon álmos és meggyötört ember hangján közöltem, hogy éppen most okozott két heti rémálmot.
 Ez annyira lesokkolt, hogy ezentúl napszemüvegben járok wc-re...éjszaka...lekapcsolt lámpáknál.
 A kakasok szabadon kószálása végett reggelente az órákat nehéz megtartani, mivel a baromfi kedvenc kapirgálóhelyének a tantermünk alatti ablak bizonyult.
Ennyi történik itt, a famrer suliban. :)

2016. január 20., szerda

Élet a farmon

 Lassan elérkezik az idő, hogy első gyakorlatom végeztével visszamenjek az iskolába, továbbfejleszteni tudásomat, így ezek előtt még szeretné megosztani Veletek frissen szerzett élményeit, közel egy év elteltével. Sokan kérdeztétek, hogy hogyan telnek a mindennapjaim, íme hát. :)
 Mi tagadás, eleinte borzalmas volt. Hatalmas hévvel álltam neki a dolgoknak, kissé talán nagyképűen is, könnyelműen, s ennek meglett a böjtje. A márciusban még javában tomboló tél és felkészületlenségem ötvözete képpen bizony megtörtént, hogy könnyeim patakzani kezdtek a sapka takarásában, midőn egy szökevény káposztafej a lábamon át kereste a kiutat, fagyott lábujjaim kegyetlen letiprásával. Az erőszakos zöldséget utóbb mérgesen a földhöz vágtam, kollégám legnagyobb meglepetésére.
 A kinti munka sem volt túl rózsás, megfelelő öltözék hiányában ugyanis a váratlanul a semmiből ránk törő jégeső bőrig áztatott, koponyámat kopogtatva követelte az abba való bejutást, ám én kapucnimat felrántva túl jártam az eszén, majd elgondolkoztam rajta, hogy talán nem az időjárással kellene vetélkednem, illetve beszélgetnem... hiába, sokszor mérföldekkel érdekesebb, mint az emberekkel csevegni (főképpen amikor a nemlétező szexuális életem vagy a közelemben tartózkodó pasik vágyálma a téma, amelynek szintén bujdosni vágyó személyem a középpontja).
 Aztán jöttek a jó dolgok, sorban, számtalan, észbentarthatatlan, illetve szavakkal leírhatatlan az a sok érzés, amelyet a munka és a sikerélmények adtak. A csapatmunkákat élvezem a legjobban (nem csoda, hiszen olyankor mindig van kit hibáztatni hehe), azt, hogy munka közben van kivel beszélgetni, összenevetni, kiabálni, tanácskozni, egymást sárba gáncsolni, majd leülni a másik mellé. Szeretek versengeni, futni a sárban, felismerhetetlenül összekoszolódni, elesni, felsegítve lenni, azonos érdeklődésű emberekkel beszélgetni és viccelődni, kérdezősködni, tanulni és még oly sok dolgot.
 Az ültetés procedúrája nyerte el legjobban a tetszésemet. Mindenek előtt dobozokat pakolunk egy hatalmas gép hátuljára, amelyet a legnagyobb traktor mögé erősítünk. Ezután a sofőr beül a traktorba, mi pedig az első kerekek mellé-fölé kapaszkodunk fel, ugyanis elfelejtették a nehezéket, amely nélkül a cél behatárolása közben igencsak megemelkedik a jól megpakolt gépjármű eleje. Nevetve hánykolódunk a göröngyös talajon, miközben egymásba és kiálló alkatrészekbe kapaszkodunk. Ezután kezdődik csak a komoly munka. Az ültetőgépen állva (érzed az iróniát?) tápláljuk be a palántákat, s minden 250 méter után homlokunkat megtörölve hátranézünk, megveregetjük ki-ki a maga vállát, majd folytatjuk a munkát. Amikor elfogynak a palánták, olyankor jön az úgynevezett átültetés, amely a következőt tartalmazza: a gépről leugorva végigjárjuk azt a néhány hektárocskát, amelyeket előzőleg besalátásítottunk, és a nem helyén lévő palántáknak lyukat gyártunk, beletesszük az elkóborolt darabokat, majd körbezárjuk a földdel. A sorok között lépdelve olyan érzés fog el, mint amikor az óvónéni körbejár a csoportban és betakargatja a rakoncátlan, össze-vissza alvó gyerekeket.
 Hatalmas, vékony lepedő-szerűségekkel takargatjuk le a kis palántákat, nehogy megrongálja őket a fagy. Óvatosan lépdelünk köztük, hogy le ne tapossuk a törékeny kis csemetéket. Ilyenkor bizony megesik, hogy akár 10-12 órákat is kint dolgozunk a földeken. Nehéz-e? Igen. Bánom-e? Nem. Beszélgetünk, zenét hallgatunk, húzzuk egymás agyát, ebből állnak a napjaink. Ebédnél leülünk egy fa árnyékába, vagy épp ki a napsütésbe és élvezzük a napot, a szelet, a friss föld és a palánták illatáradatát. Soha jobb étvágyam nem volt, mint egy-egy ilyen fárasztó munkanap után, s soha ilyen nyugodtan nem aludtam végig az éjszakákat.
 Az aratás is jó móka, habár egy kicsit stresszes. Szintén hosszú napok elébe nézünk, a reggelt rögtön a földeken kezdve, 2-300 üres dobozzal a vontatókocsin, amelyeket minél hamarabb meg kell pakolnunk, hogy aztán ki-ki a maga kerékpárján, szerencsésebbek a traktorral visszagurulhassanak a farmra, ahol megkezdődik a betakarított zöldségek csomagolása. Persze az ebédszünet, avagy a nap fénypontja nem maradhat el. Ilyenkor a farm hátuljában lévő takaros kis kertben körbe ülünk és kézzel-lábbal beszélgetünk, megértetjük egymást. Olykor előfordul, hogy tele hassal, a jó melegben elalszom, ilyenkor valamelyik jóérzésű kolléga segítőkészen oldalba bökdös, persze csak miután körbe lettem nevetve. Ezeket a vidulásokat sosem bánom, mivel nem rosszindulatúak. A szünet végeztével felkecmergünk és rendszerint este 6-7 óráig folytatjuk a munkálatokat, mígnem már mindenki majd' kiesik a száján az ásítástól. 
 Nehéz meló, izomláz, olykor kapkodás, sőt leégés is előfordul, mindezek azonban jelentéktelennek tűnnek az  átélt sikerélményekhez képest. Apróságokról beszélek, amelyek éppen csak akkora hatással vannak rám, hogy okot adjanak napokig az arcomon hordani egy jóllakott óvodás fülig érő vigyorát. Ilyen élmények közé sorolható például amikor egy-egy embernél gyorsabban szüretelek; amikor a főnök megdicsér, amiért felelősségteljes és pozitív vagyok; amikor rám merik bízni a gépek takarítását, anélkül, hogy valaki mellettem téblábolna állandóan, lesve, mit rontok el és mikor rontom el; amikor a menedzser megemlíti, hogy el tudja képzelni: egy nap még be is társulhatnék. Nos, ezekért az élményekért és érzésekért megéri szenvedni és keményen dolgozni.

2015. december 1., kedd

A péntek, mikor felnőtté váltam

 Kedvenc középiskolai osztályfőnököm (akit otthon, magunk közt nagyon találóan csak pót anyámként emlegettünk) búcsúzóul eme útmutatót hagyta ránk: "Azon a napon válsz felnőtté, amikor először tiszta szívből tudsz nevetni magadon." Ha csak ezen múlik! Számomra immár új jelentést nyert a "balck friday" fogalma,
Számomra a péntek tizenharmadika soha nem jelentett különösebbet, mint bármely másik nap, így, mint minden évben, most is kinevettem azokat, akik lábujjhegyen jártak, benéztek minden sarok mögé, ágy és szék alá, mielőtt ráültek volna. Ahogy az lenni szokott, a személyi szórakoztatásomon kívül nem történt semmi különös ezen a pénteken sem, ám hitetlenségem büntetése gyanánt egy héttel később utolért a balszerencse áradat.
 Reggel, munkába menet kisebb kitérőt kellett tennem, mivel útfelújítás miatt lezárták megszokott útvonalamat. Miután a "bázison" felszedtem a kolleginát, a farmról a földekre vezető potom 8 km-es kitérőt behúzott kézifékkel sikerült megtennem, amit főnököm, a jármű tulajdonosa észre is vett. Irulva-pirulva hagytam magam mögött az autót és kezdtem neki a munkának. Előző éjszaka hatalmas vihar volt, sok csapadékkal, így a földeken való mozgás nehezen ment. Kézbe fogtam egy féltucat dobozt, és megindultam két lengyel kollégám felé, akik már vártak rám, illetve a dobozokba. Na, most! A gumicsizmának van egy olyan sunyi tulajdonság, amely könnyedén képessé teszi őt a sárba való besüppedésre, ám a kiszedése már annál nehezebben megy. Esetemben olyannyira, hogy a három számmal nagyobb lábbeli mögöttem maradt, amíg én dobozokkal megpakoltam akkorát tanyáltam, mint egy ház, természetesen arccal a sárba. Mondanom sem kell, hogy két kollégám segítőkésznek ígérkezett a balesetem utáni tizedik perctől, addig ugyanis levegőt is nehezen kaptam a nagy nevetéstől. Hát még mikor pironkodva megkértem egyiküket, hogy legyen olyan kedves és adja rám a cipőt, mert a vadászrepülés gyakorlása közben kiestem belőle. A srác, egy magas, jól megtermett, 19 éves fiatalember fejhangon felvisított nevettében, és tisztán látszott a testtartásán, hogy menten be is pisil. Amint végeztünk a betakarítással, a főnököm felhívott a mellettünk lévő földekről, hogy ugorjak már haza -a farmra - még néhány dobozért, itt leszünk még egy darabig. A visszafelé vezető kerülő úton egyedül mentem, el is tévedtem, ahogy az várható volt. Elinduláskor a kezembe nyomtak egy kocsikulcsot, hogy ezt legyek szíves átadni a menedzsernek, aki már várt rám (dán lévén nem túl türelmesen).
 Kerülőút. Eltévedek. Visszafordulok. Így sem jó. Vaskos káromkodás. Újra nekivágok. Csak megérkezem végül.
 Örömkiáltások közepette érkeztem meg a farmra, ahol menedzserem elkérte a céges autó kulcsát, amellyel a farmra érkeztem, s miközben értetlenül pislogtam, ő az autó felé szaladva egy mondatban elhadarta, hogy a bankba kell menniük a lányával, a főnökömmel már megbeszélte, illetve vigyem a kollégám kocsiját, melynek kulcsát még előzőleg a kezembe nyomták, s amelyet neki voltam hivatott átadni. Egy perc álldogálás után végre feldolgoztam a hirtelen jött információkat és célba vettem a már jól ismert fehér, nagy rakteres autót. Igen ám, csakhogy az nem reagált a kulcson található gomb nyomkodására. Manuálisan is megpróbálkoztam a kinyitásával, ám újfent csődöt mondtam. Ezek után felhívtam a földeken tevékenykedő főnökömet, aki csak félig figyelve rám meghagyta, hogy ha nem nyílik, akkor nem nyílik, menjek a traktorral. Dobozok fel, traktorba be, indítás. A traktor köhögött, pöfögött párat, ám nem akart elindulni. Átkapcsolgattam néhány gombot, amit még régebben a kollégáimtól láttam, egyrészt mert kívülről nagyon okosnak és hozzáértőnek tűntem így, másrészt meg hátha valamelyikből kiugrik egy jótevő dzsinn. Ez sajnos nem sikerült, így előző hívásomhoz képest nem egész 10 percen belül hatalmas vigyorral az arcomon újrahívtam serényen munkálkodó főnökömet, aki - elképzelésem szerint - már a kijelzőre pillantva fájdalmasat nyögött, de azért válaszolt. Elmeséltem neki, hogy milyen kalandosan nem indul a traktor, mire némi fáziskéséssel a homlokára csapott és felkiáltott: "Persze, hiszen abban nem jó a motor!"Itt egy percre megálltam, mielőtt bármit mondhattam vagy kérdezhettem volna, és kibámultam az ablakon, elgyönyörködtem a tájban, miközben azon gondolkoztam, hogy vannak emberek ezen a világon akik ebben a percben halálosan unatkoznak, s mekkora szerencsével áldott meg a sors, hogy én nem tartozom közéjük.
 E lényeges információ letisztázása után figyelmemet a munkapartnerével dánul vitatkozó főnököm felé fordítottam, s bele kérdeztem mondandójába:
- Tehát, akkor mit tudok kezdeni magammal a farmon?
 Lévén síri csend a válasz, elkezdtem alternatívákat sorolni:
- Előkészíthetem a hagymamosó csűrt.
- Nem, nem, csak találsz valamit ott a közeledben.
- Rendben, akkor kitakaríthatom az itteni csűrt.
- Nem, nem szükséges, majd a fiúk megcsinálják a nap végén.
- Rakjam rendbe a szerszámokat? Esetleg folytassam a félbemaradt falfestést? Megetessem a macskákat?
- Hmm... tényleg nincs ott semmi munka neked?
"Mondd csak, kivel beszélgettem én az elmúlt két percben?!"
- Rendben, akkor - MOST FIGYELJETEK! - menj és készíts elő mindent a hagymamosáshoz!
 Telefonomat vállammal a fülemhez szorítva lassú mozdulatokkal tapsolni kezdtem, majd kiszálltam a traktorból és megindultam az említett helység felé.
 A rákövetkezendő egyedül töltött egy órában minden tönkre ment körülöttem, amit csak el tudtok képzelni, és még annál is több. Az összes gép, amihez hozzányúltam beragadt, eltört, megállt vagy éppenséggel el sem indult. Felváltva hívogattam a dán és a holland főnököket, ezt nagyjából 10 percenként, csak hogy mindketten érezzék a törődést. Ahogy egymás után adták az elvégzendő feladatokat, úgy sorban ment tönkre lassacskán minden, míg végül meghagyták: készítsek néhány kartondobozt addig i, míg meg nem érkeznek, azon legalább nem lehet mit elrontani. 
"Igen? Na, csak figyelj!"
Mint utóbb kiderült, nem kihívásnak szánták...
Még két embert kaptam magam mellé, hogy egy raklapnyi hagymát mossunk még, utána mehetünk haza. Az ő napjukat is szebbé tettem egy mozzanatommal, amikor is sikerült beragadni a sárba a targoncával, amelyen két darab 50 kg-os dobozt szállítottam. Egy lengyel munkás embert hívtam segítségül, aki már meg sem lepődött, csak elmosolyodott, a fejét ingatta, s közben sokatmondóan dünnyögte:
- Jaj, Diána, Diána!

 Alig vártam, hogy vége legyen ennek a roppant hosszúra sikerült napnak. Amint végeztünk a helység feltakarításával, kocsiba ültem és meg sem álltam hazáig. A jól megérdemelt fürdőzésem gondolataiba mélyedve lépdeltem a bejárati ajtó felé. Megszokott mozdulattal léptem be az ajtón, s dobtam le a táskámat a sarokba ugyanabban a minutumban, amikor is - mint valami elszabott rajzfilmben - megszólalt a telefonom, mintha csak időzítve lett volna. A kijelzőre pillantva meglepődve konstatáltam, hogy a holland munkatársam keres, aki eddig életemben csak egyszer csörgetett meg, amikor számot cseréltünk. 
- Halló?
- Szia! Meg szeretném kérdezni, hogy mi történt a kocsi kulcsommal?
 Pár nappal előtte a fejemre esett néhány doboz pakolászás közben, de az közel sem fájt annyira, mint a felismerés: a kulcs még mindig a kabátzsebemben lapul.
- Fél óra múlva ott vagyok. - sóhajtottam.
 Slussz poénként a nap végére elhatároztam, hogy ezek után én bizony iszonyatosan berúgok! Egy jéger után azonban úgy elálmosodtam, hogy a berúgásig nem, csak az ágyamig sikerült eljutni.