Élet a farmon

 Lassan elérkezik az idő, hogy első gyakorlatom végeztével visszamenjek az iskolába, továbbfejleszteni tudásomat, így ezek előtt még szeretné megosztani Veletek frissen szerzett élményeit, közel egy év elteltével. Sokan kérdeztétek, hogy hogyan telnek a mindennapjaim, íme hát. :)
 Mi tagadás, eleinte borzalmas volt. Hatalmas hévvel álltam neki a dolgoknak, kissé talán nagyképűen is, könnyelműen, s ennek meglett a böjtje. A márciusban még javában tomboló tél és felkészületlenségem ötvözete képpen bizony megtörtént, hogy könnyeim patakzani kezdtek a sapka takarásában, midőn egy szökevény káposztafej a lábamon át kereste a kiutat, fagyott lábujjaim kegyetlen letiprásával. Az erőszakos zöldséget utóbb mérgesen a földhöz vágtam, kollégám legnagyobb meglepetésére.
 A kinti munka sem volt túl rózsás, megfelelő öltözék hiányában ugyanis a váratlanul a semmiből ránk törő jégeső bőrig áztatott, koponyámat kopogtatva követelte az abba való bejutást, ám én kapucnimat felrántva túl jártam az eszén, majd elgondolkoztam rajta, hogy talán nem az időjárással kellene vetélkednem, illetve beszélgetnem... hiába, sokszor mérföldekkel érdekesebb, mint az emberekkel csevegni (főképpen amikor a nemlétező szexuális életem vagy a közelemben tartózkodó pasik vágyálma a téma, amelynek szintén bujdosni vágyó személyem a középpontja).
 Aztán jöttek a jó dolgok, sorban, számtalan, észbentarthatatlan, illetve szavakkal leírhatatlan az a sok érzés, amelyet a munka és a sikerélmények adtak. A csapatmunkákat élvezem a legjobban (nem csoda, hiszen olyankor mindig van kit hibáztatni hehe), azt, hogy munka közben van kivel beszélgetni, összenevetni, kiabálni, tanácskozni, egymást sárba gáncsolni, majd leülni a másik mellé. Szeretek versengeni, futni a sárban, felismerhetetlenül összekoszolódni, elesni, felsegítve lenni, azonos érdeklődésű emberekkel beszélgetni és viccelődni, kérdezősködni, tanulni és még oly sok dolgot.
 Az ültetés procedúrája nyerte el legjobban a tetszésemet. Mindenek előtt dobozokat pakolunk egy hatalmas gép hátuljára, amelyet a legnagyobb traktor mögé erősítünk. Ezután a sofőr beül a traktorba, mi pedig az első kerekek mellé-fölé kapaszkodunk fel, ugyanis elfelejtették a nehezéket, amely nélkül a cél behatárolása közben igencsak megemelkedik a jól megpakolt gépjármű eleje. Nevetve hánykolódunk a göröngyös talajon, miközben egymásba és kiálló alkatrészekbe kapaszkodunk. Ezután kezdődik csak a komoly munka. Az ültetőgépen állva (érzed az iróniát?) tápláljuk be a palántákat, s minden 250 méter után homlokunkat megtörölve hátranézünk, megveregetjük ki-ki a maga vállát, majd folytatjuk a munkát. Amikor elfogynak a palánták, olyankor jön az úgynevezett átültetés, amely a következőt tartalmazza: a gépről leugorva végigjárjuk azt a néhány hektárocskát, amelyeket előzőleg besalátásítottunk, és a nem helyén lévő palántáknak lyukat gyártunk, beletesszük az elkóborolt darabokat, majd körbezárjuk a földdel. A sorok között lépdelve olyan érzés fog el, mint amikor az óvónéni körbejár a csoportban és betakargatja a rakoncátlan, össze-vissza alvó gyerekeket.
 Hatalmas, vékony lepedő-szerűségekkel takargatjuk le a kis palántákat, nehogy megrongálja őket a fagy. Óvatosan lépdelünk köztük, hogy le ne tapossuk a törékeny kis csemetéket. Ilyenkor bizony megesik, hogy akár 10-12 órákat is kint dolgozunk a földeken. Nehéz-e? Igen. Bánom-e? Nem. Beszélgetünk, zenét hallgatunk, húzzuk egymás agyát, ebből állnak a napjaink. Ebédnél leülünk egy fa árnyékába, vagy épp ki a napsütésbe és élvezzük a napot, a szelet, a friss föld és a palánták illatáradatát. Soha jobb étvágyam nem volt, mint egy-egy ilyen fárasztó munkanap után, s soha ilyen nyugodtan nem aludtam végig az éjszakákat.
 Az aratás is jó móka, habár egy kicsit stresszes. Szintén hosszú napok elébe nézünk, a reggelt rögtön a földeken kezdve, 2-300 üres dobozzal a vontatókocsin, amelyeket minél hamarabb meg kell pakolnunk, hogy aztán ki-ki a maga kerékpárján, szerencsésebbek a traktorral visszagurulhassanak a farmra, ahol megkezdődik a betakarított zöldségek csomagolása. Persze az ebédszünet, avagy a nap fénypontja nem maradhat el. Ilyenkor a farm hátuljában lévő takaros kis kertben körbe ülünk és kézzel-lábbal beszélgetünk, megértetjük egymást. Olykor előfordul, hogy tele hassal, a jó melegben elalszom, ilyenkor valamelyik jóérzésű kolléga segítőkészen oldalba bökdös, persze csak miután körbe lettem nevetve. Ezeket a vidulásokat sosem bánom, mivel nem rosszindulatúak. A szünet végeztével felkecmergünk és rendszerint este 6-7 óráig folytatjuk a munkálatokat, mígnem már mindenki majd' kiesik a száján az ásítástól. 
 Nehéz meló, izomláz, olykor kapkodás, sőt leégés is előfordul, mindezek azonban jelentéktelennek tűnnek az  átélt sikerélményekhez képest. Apróságokról beszélek, amelyek éppen csak akkora hatással vannak rám, hogy okot adjanak napokig az arcomon hordani egy jóllakott óvodás fülig érő vigyorát. Ilyen élmények közé sorolható például amikor egy-egy embernél gyorsabban szüretelek; amikor a főnök megdicsér, amiért felelősségteljes és pozitív vagyok; amikor rám merik bízni a gépek takarítását, anélkül, hogy valaki mellettem téblábolna állandóan, lesve, mit rontok el és mikor rontom el; amikor a menedzser megemlíti, hogy el tudja képzelni: egy nap még be is társulhatnék. Nos, ezekért az élményekért és érzésekért megéri szenvedni és keményen dolgozni.

A péntek, mikor felnőtté váltam

 Kedvenc középiskolai osztályfőnököm (akit otthon, magunk közt nagyon találóan csak pót anyámként emlegettünk) búcsúzóul eme útmutatót hagyta ránk: "Azon a napon válsz felnőtté, amikor először tiszta szívből tudsz nevetni magadon." Ha csak ezen múlik! Számomra immár új jelentést nyert a "balck friday" fogalma,
Számomra a péntek tizenharmadika soha nem jelentett különösebbet, mint bármely másik nap, így, mint minden évben, most is kinevettem azokat, akik lábujjhegyen jártak, benéztek minden sarok mögé, ágy és szék alá, mielőtt ráültek volna. Ahogy az lenni szokott, a személyi szórakoztatásomon kívül nem történt semmi különös ezen a pénteken sem, ám hitetlenségem büntetése gyanánt egy héttel később utolért a balszerencse áradat.
 Reggel, munkába menet kisebb kitérőt kellett tennem, mivel útfelújítás miatt lezárták megszokott útvonalamat. Miután a "bázison" felszedtem a kolleginát, a farmról a földekre vezető potom 8 km-es kitérőt behúzott kézifékkel sikerült megtennem, amit főnököm, a jármű tulajdonosa észre is vett. Irulva-pirulva hagytam magam mögött az autót és kezdtem neki a munkának. Előző éjszaka hatalmas vihar volt, sok csapadékkal, így a földeken való mozgás nehezen ment. Kézbe fogtam egy féltucat dobozt, és megindultam két lengyel kollégám felé, akik már vártak rám, illetve a dobozokba. Na, most! A gumicsizmának van egy olyan sunyi tulajdonság, amely könnyedén képessé teszi őt a sárba való besüppedésre, ám a kiszedése már annál nehezebben megy. Esetemben olyannyira, hogy a három számmal nagyobb lábbeli mögöttem maradt, amíg én dobozokkal megpakoltam akkorát tanyáltam, mint egy ház, természetesen arccal a sárba. Mondanom sem kell, hogy két kollégám segítőkésznek ígérkezett a balesetem utáni tizedik perctől, addig ugyanis levegőt is nehezen kaptam a nagy nevetéstől. Hát még mikor pironkodva megkértem egyiküket, hogy legyen olyan kedves és adja rám a cipőt, mert a vadászrepülés gyakorlása közben kiestem belőle. A srác, egy magas, jól megtermett, 19 éves fiatalember fejhangon felvisított nevettében, és tisztán látszott a testtartásán, hogy menten be is pisil. Amint végeztünk a betakarítással, a főnököm felhívott a mellettünk lévő földekről, hogy ugorjak már haza -a farmra - még néhány dobozért, itt leszünk még egy darabig. A visszafelé vezető kerülő úton egyedül mentem, el is tévedtem, ahogy az várható volt. Elinduláskor a kezembe nyomtak egy kocsikulcsot, hogy ezt legyek szíves átadni a menedzsernek, aki már várt rám (dán lévén nem túl türelmesen).
 Kerülőút. Eltévedek. Visszafordulok. Így sem jó. Vaskos káromkodás. Újra nekivágok. Csak megérkezem végül.
 Örömkiáltások közepette érkeztem meg a farmra, ahol menedzserem elkérte a céges autó kulcsát, amellyel a farmra érkeztem, s miközben értetlenül pislogtam, ő az autó felé szaladva egy mondatban elhadarta, hogy a bankba kell menniük a lányával, a főnökömmel már megbeszélte, illetve vigyem a kollégám kocsiját, melynek kulcsát még előzőleg a kezembe nyomták, s amelyet neki voltam hivatott átadni. Egy perc álldogálás után végre feldolgoztam a hirtelen jött információkat és célba vettem a már jól ismert fehér, nagy rakteres autót. Igen ám, csakhogy az nem reagált a kulcson található gomb nyomkodására. Manuálisan is megpróbálkoztam a kinyitásával, ám újfent csődöt mondtam. Ezek után felhívtam a földeken tevékenykedő főnökömet, aki csak félig figyelve rám meghagyta, hogy ha nem nyílik, akkor nem nyílik, menjek a traktorral. Dobozok fel, traktorba be, indítás. A traktor köhögött, pöfögött párat, ám nem akart elindulni. Átkapcsolgattam néhány gombot, amit még régebben a kollégáimtól láttam, egyrészt mert kívülről nagyon okosnak és hozzáértőnek tűntem így, másrészt meg hátha valamelyikből kiugrik egy jótevő dzsinn. Ez sajnos nem sikerült, így előző hívásomhoz képest nem egész 10 percen belül hatalmas vigyorral az arcomon újrahívtam serényen munkálkodó főnökömet, aki - elképzelésem szerint - már a kijelzőre pillantva fájdalmasat nyögött, de azért válaszolt. Elmeséltem neki, hogy milyen kalandosan nem indul a traktor, mire némi fáziskéséssel a homlokára csapott és felkiáltott: "Persze, hiszen abban nem jó a motor!"Itt egy percre megálltam, mielőtt bármit mondhattam vagy kérdezhettem volna, és kibámultam az ablakon, elgyönyörködtem a tájban, miközben azon gondolkoztam, hogy vannak emberek ezen a világon akik ebben a percben halálosan unatkoznak, s mekkora szerencsével áldott meg a sors, hogy én nem tartozom közéjük.
 E lényeges információ letisztázása után figyelmemet a munkapartnerével dánul vitatkozó főnököm felé fordítottam, s bele kérdeztem mondandójába:
- Tehát, akkor mit tudok kezdeni magammal a farmon?
 Lévén síri csend a válasz, elkezdtem alternatívákat sorolni:
- Előkészíthetem a hagymamosó csűrt.
- Nem, nem, csak találsz valamit ott a közeledben.
- Rendben, akkor kitakaríthatom az itteni csűrt.
- Nem, nem szükséges, majd a fiúk megcsinálják a nap végén.
- Rakjam rendbe a szerszámokat? Esetleg folytassam a félbemaradt falfestést? Megetessem a macskákat?
- Hmm... tényleg nincs ott semmi munka neked?
"Mondd csak, kivel beszélgettem én az elmúlt két percben?!"
- Rendben, akkor - MOST FIGYELJETEK! - menj és készíts elő mindent a hagymamosáshoz!
 Telefonomat vállammal a fülemhez szorítva lassú mozdulatokkal tapsolni kezdtem, majd kiszálltam a traktorból és megindultam az említett helység felé.
 A rákövetkezendő egyedül töltött egy órában minden tönkre ment körülöttem, amit csak el tudtok képzelni, és még annál is több. Az összes gép, amihez hozzányúltam beragadt, eltört, megállt vagy éppenséggel el sem indult. Felváltva hívogattam a dán és a holland főnököket, ezt nagyjából 10 percenként, csak hogy mindketten érezzék a törődést. Ahogy egymás után adták az elvégzendő feladatokat, úgy sorban ment tönkre lassacskán minden, míg végül meghagyták: készítsek néhány kartondobozt addig i, míg meg nem érkeznek, azon legalább nem lehet mit elrontani. 
"Igen? Na, csak figyelj!"
Mint utóbb kiderült, nem kihívásnak szánták...
Még két embert kaptam magam mellé, hogy egy raklapnyi hagymát mossunk még, utána mehetünk haza. Az ő napjukat is szebbé tettem egy mozzanatommal, amikor is sikerült beragadni a sárba a targoncával, amelyen két darab 50 kg-os dobozt szállítottam. Egy lengyel munkás embert hívtam segítségül, aki már meg sem lepődött, csak elmosolyodott, a fejét ingatta, s közben sokatmondóan dünnyögte:
- Jaj, Diána, Diána!
 Alig vártam, hogy vége legyen ennek a roppant hosszúra sikerült napnak. Amint végeztünk a helység feltakarításával, kocsiba ültem és meg sem álltam hazáig. A jól megérdemelt fürdőzésem gondolataiba mélyedve lépdeltem a bejárati ajtó felé. Megszokott mozdulattal léptem be az ajtón, s dobtam le a táskámat a sarokba ugyanabban a minutumban, amikor is - mint valami elszabott rajzfilmben - megszólalt a telefonom, mintha csak időzítve lett volna. A kijelzőre pillantva meglepődve konstatáltam, hogy a holland munkatársam keres, aki eddig életemben csak egyszer csörgetett meg, amikor számot cseréltünk. 
- Halló?
- Szia! Meg szeretném kérdezni, hogy mi történt a kocsi kulcsommal?
 Pár nappal előtte a fejemre esett néhány doboz pakolászás közben, de az közel sem fájt annyira, mint a felismerés: a kulcs még mindig a kabátzsebemben lapul.
- Fél óra múlva ott vagyok. - sóhajtottam.
 Slussz poénként a nap végére elhatároztam, hogy ezek után én bizony iszonyatosan berúgok! Egy jéger után azonban úgy elálmosodtam, hogy a berúgásig nem, csak az ágyamig sikerült eljutni.

Dög-vész

 A kollégium területén rengeteg macska van, néhányuknak van gazdija, a többit a közösség eteti. Nem simulósok, csak ha akarnak valamit, egyébként elszaladnak, fújnak az emberre, habár szerintem alapjáraton ez a macsekok legfőbb jellemzője, többek között ezért is vagyok kutya párti. Jó pár alkalommal nekem is volt szerencsém a kis dögökhöz, így mondhatnám, hogy már megszoktam őket, ám pofátlanságuk a mai napig meg tud lepni. Humorérzék kell hozzájuk dögivel, az enyémet is rendesen fejlesztik.
 Korábban láttam már macskákat mászkálni a házak között, mögött, felett, ám mivel egyik sem hagyta magát megsimogatni, nem kötöttem velük különösebben nagy barátságot, eléldegéltünk egymás mellett, egymás nélkül. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan már név szerint fogom ismerni őket (no, nem a valódi nevükön, hanem a rájuk ragasztott gúnynevek alapján). Egy napsütéses délutánon történt, hogy a számítógépemmel az ölemben cseteltem éppen, háttal az ablaknak, amikor is zajt hallottam. Annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy ráhagytam; ez bizonyára csak a függöny, ami a szél hatására az ablakpárkányon hagyott holmijaim tetején végigfutva átrendezgeti azokat, hogy később már csak egy mozdulat legyen a földre teríteni őket. Egy perc elteltével mégis csak hátranéztem, hátha sikerülne még időben elkapni egy lezuhanó lámpát vagy - természetesen - nyitva hagyott tolltartót, ám úgy tűnt, minden biztonságban van. Vállat vontam és visszafordultam a laptopom felé, amikor is a szemem sarkában mozdult valami. Oldalra nézve egy hatalmas, jól táplált fehér macskát pillantottam meg. A meglepetéstől felsikkantva ugrottam fel ültömből. Szemmel láthatóan a betolakodó nem zavartatta volna magát, ám a legkevésbé sem vendégszerető fogadtatás őt magát is meglepte. Hát még amikor elkaptam a grabancát és felháborodott nyávogása ellenére ajtót nyitottam neki, hogy aztán határozottan utat mutassak neki, a magánszférámból kifelé. Hogy biztosan értsen a szóból, még az ajtót is becsuktam mögötte. Gondoltam, ez sem jön vissza többet.
 Egy másik alkalommal éppen a ház átszellőztetésén fáradoztam, azaz nyitva volt az összes ablak, de még a bejárati ajtó is. Miközben én fél szememet folyamatosan az ablakokon tartottam, két arisztokrata egérvadász halálos nyugalommal besétált a szélesre tárt ajtón át, oly természetességgel, mintha hazaérkeztem volna.
- Sicc kifelé! - ripakodtam rájuk. Egyikük álmosan rám emelte a tekintetét, barátja még erre sem méltatott. Közelebb lépkedtem, hátha ettől elijednek, ám ők már hozzászoktak az emberekhez, akik általában csak etetik őket, gügyögnek hozzájuk, elhalmozzák őket minden jóval, így nem különösebben hatotta meg őket fenyegetőnek szánt közeledésem. Még akkor sem zavartatták magukat lakásom önkényes elfoglalásában, amikor lábbal kezdtem őket kitolni a küszöbön túlra.
 Mindezek ellenére éjszakánként jól alszom, habár sosem túl mélyen. Így eshetett, hogy egyik adandó alkalommal hajnali fél háromkor neszezésre ébredtem. Hallottam hírét, hogy a környéken történt már betörés, így hát félve, az álmosságtól még hunyorogva ültem fel és valami nehéz tárgy után tapogatóztam, hogy szükség esetén meg tudjam védeni magamat. Egy félig töltött vizes üveget megmarkolva osontam a gyanúsan hullámzó sötétítő függöny közelébe, egészen pontosan oda, ahol az ablakpárkányon lézengő árnyékot láttam. Nem csaptam le. A macska farka kikandikált, s ahogy immár bátran húztam el a függönyt, rajtakapottan pislogott. Ugyanaz a nagy, fehér dög volt, amelyik korábban már megijesztett. Nehezen fért át a résnyire nyitott ablakon, szerintem örült, hogy bejutott. Bosszúból, hogy megsértette a magánszférámat, illetve hogy felvert édes álmomból, megfordítottam, és hájredőről-hájredőre tuszkoltam vissza a számára túl kicsinek bizonyuló nyíláson. Sértett vernyákolása elégtételnek bizonyult, s megkönnyebbülten dőltem vissza aludni.
 Szintén lakást szellőztettem, amikor pedig a fürdőszoba felől halottam behatolás hangjait. Tudtam, hogy az ablak a wc felett helyezkedik el, amely alatt kívülről viszont egy bokor húzódik hosszasan, a nyílászáró egyébként saccperkábé másfél méterre van a földtől. Ezek fényében az át- pontosabban a bejárást még macskák számára is lehetetlennek tartom, habár élő példát láttam ennek ellenkezőjére. A fürdőbe lépve egy macsek trónolt a lecsukott ülőkén, teljes természetességgel bámulva meglepett arcomba, mintha csak azt mondaná "hazajöttem, hozd a vacsorát". Megragadtam a kis dögöt, feltettem az ablakpárkányra, majd amikor nem akaródzott ugrani, egy komótos lökéssel az alant elterülő susnyásba taszajtottam. A szellőztetést ezek után sem szüneteltetem, azonban mostantól mindig felhajtva hagyom a wc ülőkét. 

A női lét előnyei

 Egy napsütéses szombaton féltizenkettes kelés után mit is tehetne két unatkozó, lusta lány? Lementünk a városközpontba vásárolgatni (azaz körbenézni a boltokban és nagyokat sóhajtozni). Ehhez előtte olyan készülődést vágtunk le, mintha legalább is bálba készülnénk. Csini rucik, smink, magassarkú cipellő, szép haj, egyszóval nagyon csajosakká varázsoltuk magunkat. Hogy mire fel csíptem ki magamat ennyire a boltba menetelhez? Talán mert máshova nem tudom. A munka alatt, nem hogy nőnek nem, de még lánynak sem érzem magamat. Leginkább kisfiúnak, ahogy fejemen a sapka eltakarja egyre hosszabbodó hajamat és az összes koszos munkásruha úgy lóg rajtam, mint egy lelenc gyereken, mivel még a legkisebb méret sem elég kicsi nekem. Így a hétvégéken, hogy ezt kompenzáljam, nőnek képzelem magam, aszerint is viselkedem.
Nos, elindultunk vásárolgatni. A buszmegállóba menet sok elismerő pillantást kaptunk, éhes tekintetek kísértek, mi pedig élveztük. Megérkezett a busz, felszálltunk, két jegyet kértem a kedves, idős buszvezető bácsitól, aki csak rám mosolygott huncutul, végig mért mindkettőnket és azt mondta:
- Két ilyen szép lánynak nem kell fizetnie. - majd kacsintott egyet és becsukta a busz ajtaját.
 A másik előnye annak, ha csinosan mész emberek közé (ez esetben bárba) hogy a fiúk sorban állnak hozzád, s azon versengenek, melyikük hívhat meg a következő italra, táncoltatnak, és előzékenyek (értsd: odaengednek a bárpulthoz, mert egyébként egy életbe lenne egyetlen sört kérni, olyan sokan vannak).
 A minap pedig az történt, hogy ketten süvítettünk a robogón, barátnőm mögöttem ült, romantikusan átkarolt, én pedig a biciklis úton egyensúlyoztam, amikor is ránk szirénáztak, és vadul integetni kezdtek a rendőrök, hogy álljunk félre. Ott és akkor leizzadtam, lepergett előttem az egész életem, illetve átszámolgattam, hogy ha megbüntetnek, azt hogy fogom tálalni édesanyámnak és forintba nézve mennyit kell kérnem tőle, ahhoz, hogy megússzam. Ekkor a kocsiból kiszállt két fiatalabb, jó kiállású rendőr, mi pedig pólóinkat lejjebb húzva, cicit kitolva, szempillát rebegtetve vártuk őket. Természetesen tisztában voltunk vele, hogy Dániában nem megengedett, hogy két személy utazzon egy robogón, ám amikor efelől kérdeztek, mi tágra nyílt szemekkel, buta-liba tekintettel nyújtottuk el a "tééényleg" szócskát, és megszeppenve vonogattuk a vállunkat, hogy erről bizony fogalmunk sem volt. Ők meg csak mosolyogtak, méregettek, és végül egy ravaszkás "ejnye-bejnye" kíséretében elengedtek azzal, hogy legközelebb ilyet ne csináljunk. megvártuk, amíg elhajtanak és újraindul a szívverésünk, majd az utca népének füle hallatára olyat visítottunk, amilyet eddig csak rock koncerteken produkáltam.
 Ezek után erősen elgondolkoztam, hogy ha a munkahelyemre is szoknyába, sminkkel összekenve mennék be dolgozni, vajon kapnék-e ott is oly féle kedvezményeket, hogy például nem kell a nálam nehezebb dobozokat emelgetnem, egész nap a koszban, vízben állni, hagymát szüretelni, közben fülig sárossá válni és effélék? Egy próbát megérne.

Új lakótárs

 Tudom, már több, mint egy hónapja nem írtam. Ne kövezettek! Nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen, nem adtam fel, mindössze csak alkotói válságba kerültem, úgy, mint elhagyatottság, unalom, önsajnálat, depresszió, még több önsajnálat. Mindezt a nyaralásból való visszatérés okozta.
 Előző lakótársnőmet csak "csajomként" emlegettem, ám ő most kiköltözött. Előtte azonban volt még egy-két olyan együtt töltött hetünk, amit biztosan nem felejtek. Először is, a szülinapomra készített tortával, s a mellé rajzolt képeslappal, melyre magyarul írta rá, hogy "Boldog születésnapot!" levett a lábamról, meghatódtam. Azt a hétvégét beszélgetéssel töltöttük (leginkább ő beszélt, én meg hallgattam, de legalább ezúttal nem magammal folytattam diskurzust), illetve vásárolni és táncolni mentünk (utóbbi egy sör után egész jól ment). Másnap a lengyel pasija beköltözött hozzánk, mert (számomra ismeretlen okokból) kirúgták a lakásából. A rákövetkező hétvégén megérkezett magyarországi barátnőm, akiről nagyjából 3 együtt töltött nap után kiderült, hogy ugyanolyan lusta, mint én, ezért immár ketten alkalmaztuk a jól bevált taktikákat, mint például a levetett ruhákat a sarokba dobáltuk, s néha berugdostuk a szék alá (így nem látszott, hogy milyen sok van). Egy másik módszer a mosogatás elkerülésére szólt, ez valahogy így festett: nem mostuk el magunk után a tányérokat és az evőeszközöket, inkább megvártuk, amíg már a többiek nem képesek elviselni és megcsinálják helyettünk, vagy ha olykor megemlítették, hogy most nekünk kéne kezünkbe venni a szivacsot, akkor az öcsémtől tanult "jó, majd holnap" ígérettel bevonultam a szobámba és megvártam a "majd holnapot" amikor is visszatértünk a fentiekhez, s végül ők elvégezték a piszkos munkát. Ez így ment egy darabig, amikor is egyik szombat reggelen elhatároztam, hogy olyat teszek, amit utálok és bár minden porcikám ellenkezett ellene, én azért odaálltam a csaphoz és elmosogattam mindent, ami benne, körülötte, alatta, felette, mellette volt. Egészen addig rendben is ment, amíg a tisztogatás után reggelit kotyvasztottam, majd beültem a szobába, elfogyasztani azt, barátnőm kíséretében. Jó szokásunkhoz híven bekapcsoltuk Kasza! show-t a reggeli mellé. Ekkor hallottuk meg a másik szobából átszűrődő hangot, melyről elsőre egy beteg szarvas kimúlásának utolsó nyögései jutottak az eszembe. Nagyjából 5 másodperc kellett, mire ráeszméltünk, hogy minek is lehetünk fültanúi. Kikerekedett szemekkel néztünk egymásra, majd villámsebességgel előkerestem és max. hangerőre kapcsoltam a hangszórómat, mi pedig erősen koncentráltunk a show-ra és igyekeztünk nem túlvihogni 300 decibelt.
 A közös főzések, nagytakarítások és becsiccsentős, vihogós esték szép emlékek maradnak, ám mivel ő elköltözött, én így augusztus végére új lakótársat kaptam...
 Nos, a lengyel leányzó egy hideg csütörtöki estén, még inkább éjjelen érkezett, magával hozva díszkíséretét (értsd: a nővérét, annak a férjét, meg egy fogkrém reklámból megszökött, örökvigyorgó hölgyeményt, aki azt az egy egész szobát volt hivatott bemutatni, amelyben lakni fog). Az idősebb nő részletes tárlatvezetést tartott a fal mellett álló ágyról, az íróasztalról és az egy darab székről. Mindezt olyan lelkesedéssel, mintha egy kétemeletes, három fürdőszobás, úszómedencével felszerelt kúriát akarna eladni, profi ingatlanosként. Miután ideköltöztették, és sejtésem szerint a környék összes szatyrát a szobájába pakolták, megpróbáltam kicsit enyhíteni a feszültségén, beszélgetés útján. Névcserélés és a nemzetiségünk kitárgyalása után a korom felől érdeklődött. Elárulta elöljáróban, hogy ő 22 éves, mire én mosolyogva válaszoltam, hogy ezek szerint korombeli, ugyanis én 20 vagyok. Ekkor lefagyott a biovincsesztere, osztott, szorzott, fejszámolt, ráncolta a homlokát, közben hitetlenkedve méregetett, majd kibökte:
- Én úgy 15-nek tippeltelek.
 Mivel nem sokkal ezelőtt kedvenc főnököm bevallotta, hogy legelőször ő sem nézett többnek, ismét dobott az önbizalmamon a dolog, s jó éjt intve aludni tértem, másnapra hagyva a többi kellemes beszédtémát.

Nemzetköziek vagyunk

A munkahelyemet nem nevezném átlagosnak, már csak azért sem, mert egy helyett négy főnököm van, akik közül a fő-fő-fő menedzser (barátok közt csak úgy hívjuk, "az öreg") dán, a három fiatalabb pedig vegyesen dán, holland és lengyel. A munkatársaim túlnyomó része lengyel, de akad dán, holland, portugál is, én pedig egy személyben képviselem a magyarokat. Na, de itt még nincs vége a nacionalizálódás (nem tudom, hogy létezik-e a szó, ha nem, akkor a nyelvújító adottságokat is beleírhatom az önéletrajzomba). Ők mind beszélnek az anyanyelvükön, emellett általában angolul kommunikálunk, illetve a hollandokat ha elkapja az agresszió, akkor németül kezdik kiosztani egymást, majd vállveregetve jót nevetnek ezen. Közben én még mindig oroszul próbálok kapcsolatot létesíteni azzal az egy szem lengyellel, aki 20 éve ezt tanulta az iskolában, ám ő (amellett, hogy egészen jól megy neki és sikerül is valamit összehoznunk orosz-lengyel-angol nyelven) és még 4 másik jobb szeretnek olaszul beszélni, ezért itt a portugálok viszik a pálmát, akikkel ezt megvalósíthatják.
 Sebaj, megtaláltam a megoldást: megtanulok lengyelül! ...meg olaszul... a többit még meglátjuk.

Bicajjal a városban

Minthogy nem akad egy autó, de még egy robogó sem a zsebemben, biciklivel járok dolgozni. Ez napi két órát jelent a farizom-erősítő járművön: egyet a munkahelyemig, egyet meg vissza. Keménynek hangzik? Az is. Ráadásul dögunalom. Ennek elűzése végett megtanultam ugratni a buckákon, kéz nélkül tekerni, zenét hallgatok, és nézelődöm. A városon kívül felettébb idilli képet festenek a hosszan elterülő mezők, az útszéli erdők, a termést csócsáló nyuszik, a retinámnak csapódó bogarak és az úton keresztbe-kasul illegális gyorsulás versenyt rendező fácánok, illetve az a páva, melynek mára már biztos vagyok az elérési helyében (kertjében).
 Amint hazafelé tartva a városba érek, ott már zajlik az élet, úgy értem, az emberi. A futók magukénak érzik a kerékpár utakat, emiatt sokszor morgunk egymásra, főleg mivel tucatnyian vannak. A biciklisek lassan haladnak, nem sietnek sehova, ez a dán szellemiség, a boltban is szájtátva állnak sorba, nem idegeskednek, mint otthon. Erre is kitaláltam egy játékot: amint végeztem a bevásárlással és sorba állok, hogy fizessek, megfigyelem az előttem torlódó embereket, és megpróbálom kitalálni, hogy melyikük helyi lakos és ki van itt átutazóban.
 Ezen kívül egy szintén életbevágóan hasznos megfigyelésem szerint a kerékpárút felér egy second hand (használt ruha) bolttal. Amint végiggurulok a szépen kialakított utakon, sok hasznos holmi kerül az utamba, némelykor valóságos akadálypályát alakítva ki, ezzel is feldobván szürke utazásomat. A szlalomozás közben megfigyelhettem, hogy miket képesek elhagyni az emberek úton-útfélen. Többek között idetartozik a fél pár kesztyű (lehet olyan gyorsan hajtani, hogy lerepül az ember kezéről?), zokni (na jó, most már tényleg szabályozzuk be, kérem a kerékpárosok sebességét), kulacs, szájfény (bringázás közben sminkelni...hm), elejtett muffinok és banánok (nem csúsztam el, haha), valamint kismillió szatyor (a benne lévő dolgokra nem hatott a gravitáció).
 Olykor, amikor a kelleténél 4-5 órával többet dolgozom, és már alig állok a lábamon, főnökeim egyikének megesik rajtam a szíve és elvihetem a céges autót. Rendesen viselkedem, egészen addig a pillanatig, amíg a volán mögé nem kerülök, aztán a kulcsot elfordítva ámokfutásba kezdek. Először is elfelejtem kioldani a kéziféket, majd a 60-as sebességtáblánál 50 fölé még véletlenül sem megyek, mindennek a tetejében pedig lefullasztom a kocsit a kereszteződésben, mert ezt a speciális (régi) modellt nem úgy kell egyesbe tenni, mint bármely másikat. Előbb kettesbe kell húzni, hogy aztán visszatehessem egyesbe. Ilyenkor mindenki örül nekem, kedves mosolyokat látok az arcokon, és kézjeleket, amellyel biztatnak: "csak így tovább"... vagy valami ehhez hasonlót.