Státusz: kapcsolatban

 Három héttel a beköltözés után kijelenthetem, hogy kapcsolatban élek a lakótársammal, aki egy 23 éves cseh lány. No, nem kell megijedni, nem melegedtem be itt a nagy pasi-hiányban, képletesen értettem a dolgot. Amikor hazaérek, ő itthon vár, megölel, és mosolyogva elmondja, hogy mennyire örül annak, hogy haza értem, hiányoztam neki és időről-időre azt is, hogy milyen szép vagyok. Együtt vásárolunk, főzünk, lelkizünk, olykor pedig majd' bepisilünk a hirtelen jött nevetőgörcsöktől. Egyszer támogatjuk, máskor szidjuk egymást. Egyik nap aranyos üzenetet hagyott nekem, amely utána rendszeressé vált, s én is átvettem ezen szokását, ha valamit közölni akartam vele. Manapság sokszor már csak egy sok szerencsét kívánó cetlicskét hagyunk, tele szmájlikkal, mellette egy csokit, stb. 
 Egyik nap hazaérkezvén enni szerettem volna, ám letörve konstatáltam, hogy ahhoz előbb rendet kéne tenni a konyhában, mert a szekrényből valami módon az összes tányér és evőeszköz bepiszkította, majd a mosogatóba vetette magát, így nem volt miből étkeznem. Ekkor ő odalépett hozzám, átölelte a vállamat, végig mérte a szemem alatti utazó bőröndöket, majd kedvesen így szólt: 
- Keményen dolgoztál, ezért ma én mosogatok. Addig menj, vegyél egy fürdőt!
 A közös főzicskézeseket élvezem, a bevásárlásokat már kevésbé. Nem szeretek okáig nézelődni, én a listát írós, bolton végig szaladós fajta vagyok, ám ezt elég nehéz kivitelezni, mivel hogy újdonsült barátnőm állandóan eltünedezik, ezek közben sokszor még beszél is hozzám. Mindez rendben lenne, na de elvárja, hogy válaszoljak, amit ugye elég nehéz kivitelezni, ha én már a felvágottakat nézegetem, miközben ő leragadt a cipők és harisnyák polcainál. 
 Az új lakás egyébként nagyon otthonos, és kaptunk bele pár extra dolgot is, főleg ételeket, az elődöm jóvoltából. Egy hét után tűnt fel, hogy bár dugig van a hűtő, nem sok minden fogy belőle, ezért odavonszoltam értetlenül pislogó lakótársnőmet, hogy akkor mi most itt szépen együtt rendet teszünk és kipakolunk mindent, ami már lejárt, vagy nem kell. Nos, amikor beköltöztem, 7 majonézt és 8 egyéb, különböző szószt számoltam össze, amelyekből a tisztogatás után alig 3-4 darab maradhatott, a többieknek menniük kellett. Ez a művelet sem hétköznapian zajlott, ugyanis végig kellett szagolgatni, kóstolgatni mindent, mielőtt rájöttünk volna, hogy valamivel egyszerűbb szimplán csak megnézni a rájuk aggatott lejárati időpontokat, mint gyomorrontást kapni. Az "ezt kóstold meg!" felkiáltásokat többször is bekajálta és megkóstolgatott olyan ételeket, szószokat, amelyeket előtt én is, hogy aztán folytassa az általam megkezdett "falfestést", magyarán sugárba köpje ki amit a szájába vett. Ezen jókat kacarásztam, ő pedig az első bosszankodás után velem nevetett.
 Persze, minden kapcsolatba kell egy férfi (ez lennék én). Beköltözésem estéjén találkoztam először a harmadik lakónkkal, aki valahogy így fest: olyan széles mint magas, izmos, szőrös, és baromi gyorsan szalad. Alapvetően nincs gondom a pókokkal, ő  rá viszont elsőre azt hittem, hogy egy patkány, mivel a szemem sarkából láttam csak az árnyékát, ahogy elsuhant a konyhaszekrény alá. Egy pillanat volt csak, plusz egy szívroham. A seprűvel megpiszkálgatva ideiglenes rejtekhelyét sikerült előbányásznom, mire megkönnyebbültem: csak egy pók. Nem úgy a lakótársam! Krónikus pókfóbiában szenvedő csehem ugyanis lesápadt, hangja két oktávot ugrott felfelé, s megesketett: megöltem, elégettem, folyóba szórtam a hamvait, többé nem fogjuk látni. Én erre csak annyit mondtam: 
- Ne aggódj, nem fog bántani!
 Azóta nyomát sem láttuk, egészen tegnapig, amikor is a munkából hazaérve lementünk a bárba és egy sör után úgy elálmosodtam, hogy az ágyamba fordítva feküdtem bele, a laptop mellettem maradt, én pedig nyitott ajtónál, égve hagyott lámpánál elaludtam. 
Hajnali egy órakor drágaédeskedvesaranyos barátnőm visítva bejött a szobámba és hisztérikusan kiparancsolt az ágyból, hogy ő találkozott "vele" és most azonnal menjek, öljem meg a bestiát, különben ő ma nem alszik itthon. A szememet kinyitni már önmagában kihívás volt, ezért vakon kibotorkáltam a wc-re, s ha már ott voltam, pisiltem egyet. E megerőltető művelet végére el is felejtettem, hogy voltaképpen mit is keresek itt, ezért visszamentem a szobámba, ahol meglátva a halálra vált lányt, eszembe jutott a panasz tárgya. Felajánlottam, hogy aludhat a szobámban, ám ő továbbra is vérre szomjazott, s kivégzést követelt. Ekkor elküldtem melegebb éghajlatra, mondván, szórakozzon azzal, aki nem kel nap mint nap 5 órakor, hogy majd' egy óra biciklizés után kidolgozza a lelkét, megteszi ugyanezt az utat vissza is: menjen máshová aludni, ha neki péntek éjjel még van ideje itt ugrándozni, falra mászni a pók elől és kiabálni. Ezek után végig hallgathattam, amint feltelefonálta a családtagjait, a fél baráti társaságát, majd a lengyel pasijánál talált végül menedéket éjszakára. 
 Vannak azért jó pillanataink is, például amikor egyik este egy sörözés után örömittas (ebből én az öröm, ő inkább az ittas részét töltötte be) állapotban kikísértem egy cigarettára (nehogy eltévedjen a szobájától a bejárati ajtóig), majd meg is gyújtottam neki, s közben egy pasi-szótára gyártottunk, hogy melyik mondat mit jelenthet a fiúknál. Nem emlékszem már, hogy melyik mondatot elemezgethettük, amikor is ő megfejtve e jelentést, büszkén felkiáltott: 
- Akkor ma este kefélünk! - ahogy az várható volt, éppen ebben a pillanatban fordult be a sarkon egy fiú (szintén a bárból jövet) aki először ledöbbent az őszinteség hallatán, aztán végig mért minket, s vigyorogva ennyit mondott: 
- Sok szerencsét! 
 Nem csak az a srác fordult meg a házunk körül. A Jehova tanúi itt olyan mennyiségben jönnek-mennek, mint Pesten a galambok. Ha már madarakról esik a szó: a tanyára biciklizve, a városból már kiérve récék száguldoznak át az utakon, ez néhány hónap után már szokványossá vált, azonban múltkor majdnem lebucskáztam a biciklimről, amikor tátva maradó szám lelógott egészen a kerekekig, ugyanis egy páva sétált át előttem, s befészkelte magát a fák között megbúvó ház kertjébe, teljes természetességgel, amiből arra következtettem, hogy ott is lakik. 
 Ezek a költözésem történetei, nagy vonalakban. :D

Beköltözés

 Szombaton 9-kor keltem, pakolgattam, 11 körül ettem meg az ebédemet (ez még fontos lesz) mielőtt elindultunk volna a csomagokkal (amelyek mennyiségét felmérve főnököm kisebb szívszélütést kapott). A lakásba benyitva (mágneses beléptetővel) egy előtér/konyha funkciójú helység fogadott, onnan nyílik két szoba (külön-külön kulcsra zárhatók) és egy fürdő. Egészen takaros kis lakás, máris jól érzem magamat benne. Természetesen már a beköltözés sem telhetett el probléma nélkül, mivel a kapott beléptetőt és kulcsot a második forduló előtt elfelejtettem magamhoz venni, így ki lettünk zárva. Kedvenc lengyelem először lesápadt, majd meglátva elveszett képemet felnevetett, mire eszembe jutott, hogy mindig azzal jön, hogy milyen egy őrült lány vagyok, s ennek kapcsán bevillant, hogy szellőztetést kezdeményeztem, bemászhatok hát az ablakon és beengedhetem őt is meg a csomagokat is. Így is lett, miközben egyre jobb kedvünk kerekedett. Utolsó fordulóként a főnöktől kialkudott 100 éves ágyat hoztuk be. Ezzel végeztén ő elköszönt, majd kifelé menet még megjegyezte, hogy fogjak egy rendes pasit és próbáljam ki az új ágyamat. A jó tanácsért cserébe kikergettem új lakhelyemről, válogatott szitkokkal elemezve perverz mivoltát. Ő szokása szerint csak nevetgélt és hazavezetett. Délután röplabdáztam, majd bevásároltam a közeli LIDL-ben. Hazaérkező cseh lakótársammal megörültünk egymásnak, s miután ők elkészültek az esti bulira, kinyitottunk egy üveg bort. Nos, nem kellett volna elfogadnom, egy bögrényi vörösbor után ugyanis túl jól éreztem magam. Ekkor ébredtem rá, hogy a nagy izgalomban korai ebédem óta semmit nem ettem, az pedig több, mint 12 órája volt. Csuklottam egyet és tovább beszélgettem a kis csapattal. Újdonsült barátnőm, a húga, valamint a barátja hamarosan távoztak a házibuliba, én pedig a bárba készültem, ahova előzőleg hívtak meg. Csetet bekapcsoltam, barátokkal beszélgettem, közben a fagyasztott mini pizzát igyekeztem ehetővé tenni és nem értettem, hogy a sütőbe téve miért nem sül meg attól, hogy hosszú percek óta bámulom. Mérgemben narancsot bontottam (hiszen a számban lévő sebre más nem is lehetne jobb hatással) és azt falatozva elolvastam a pizza dobozát."200 fokon" - hirdette amaz. Kihívóan a sütőre néztem, fel-alá járkáltam előtte egy ideig, aztán felvillant a kis villanykörte és ráeszméltem: 200 fokon kell 8 percig sütni. Beállítottam a kívánt hőfokot, majd elégedetten hátradőltem az ágyamon és ismét barátaimmal kezdtem beszélgetni. Finom illatok szálldostak a szobám felé, egy idő után azonban égetté kezdtek válni, én pedig "basszamegelfelejtettemkivenni" felkiáltással elstartoltam a konyha irányába, hogy megmentsem a még megmaradt részeket. Evés után elköszöntem, és letettem a gépemet, majd lehunytam egy kicsit a szememet, hogy pihentessem égő szemgolyóimat, mielőtt megjelenek a bárban. Azzal a lendülettel el is aludtam. Néhány óra múlva arra keltem, hogy fordultam egyet, mire a tányér a földön landolt, előtte még végig szánkázva a bőröndömön. Csukott szemekkel vánszorogtam ki, a bűnös ébresztőmet beleejtve a mosogatóba, visszafelé lekapcsolgattam a villanyokat, majd megfejeltem az ágyamat. 
 Amint megérkezik az új telefonom, dokumentálok mindent, kaptok képeket a koleszről, a szobámról, meg mindenről, ami csak az utamba kerül. Addig is, szép estét mindenkinek! 

Robbanás-veszély

 A költözés előtti utolsó hétvégén meglátogattam a szintén Kalo-be járó barátnőmet, egy csajos nap reményében. Soppingoltunk, finomat ettünk, boroztunk és biliárdoztunk, közben csacsogtunk, egyszóval ennél tökéletesebb nem is lehetett volna, még úgy is, hogy a biliárd asztalnál szert tettem egy erősen kéklő-dagadó kisujjra. Mindent beleszámítva, a farmra öltözésem óta a legjobb hétvégém volt. Hajnali kettőkor elfáradtunk, aludni készültünk, a folyosó közepén felállított kanapéra vetettünk ágyat, ám a fiúk akkortájt fejezték be a kötelező napi asszonyhívást, és úgy döntöttek, ideje felszentelni az otthonról hozott pálinkát, amely 4 óra tájt teljesedett ki és az eddig dübörögtetett zene és kiabálás a másfélszeresére nőtt (bár rejtély, hogyan csinálták). Nagyjából egy fél óra múlva úgy ki voltak ütve, hogy szolidan telehányták a mosdókat és kidőltek - legnagyobb örömömre. Így aludhattam egészen reggel nyolcig, amikor is nem a tető ablakon át besütő napocska zavart fel álmomból, azt még el tudtam volna viselni, hanem a nem is olyan távolról, valamely zárt ajtó mögül érkező eltéveszthetetlen nyögések. Hiába húztam a fejemre a kanapé díszpárnáját, a páros női tagja előzőleg valószínű, hogy a pornószakmában dolgozhatott, ugyanis - a hangokból ítélve - orgazmus közelben még beszélgetni is maradt ideje, hála az égnek, nem értettem, hogy miről, lévén nem tudok spanyolul... vagy portugálul.
 Könnyes-taknyos búcsút vettünk egymástól a barátnőmmel, és fogadkoztunk, hogy nemsokára újra találkozunk, felavatjuk a kollégiumi szobámat, majd összeölelkeztünk és nem törődtünk a morgolódó buszsofőrrel, aki már csak rám várt, hogy indulhassunk.
 Ekkor már csak egy hét maradt hátra a költözésig. Ez az egy hét éppen elég volt arra, hogy idegileg kikészüljek, ugyanis a következőképpen nézett ki: a laptopom már jó ideje nem úgy működik, ahogy szeretném, a töltő nélkül meg egyáltalán sehogy; a telefonom bemondta az unalmast, így ébresztőóra és elérési lehetőség nélkül maradtam; az mp3 lejátszóm is elkezdett megkergülni (le-lefagyogat); a fejhallgatóm tönkrement, megpróbáltam megszerelni, szóval jelenleg darabokban hever szegény; a házban lévő hűtő szabadnapot vett ki, egy napig nem akart működni, s amikor ezt észrevettem, egy fokozattal feljebb csavartam az ebattát, mire újult erővel kétszer olyan ügyesen kezdett neki a munkának, s jegesre fagyasztott mindent. Toporzékoltam és 10 perc folyékony káromkodás után lehűtöttem magamat (nem másztam be a hűtőbe). Mindezek mellé a szám két helyen kisebesedett; a lábam a szivárvány összes árnyalatában pompázik (színes egyéniség vagyok, haha.); az kisujjam akkorára dagadt, mint a hüvelykujjam; és egyáltalán elegem volt az egész világból. A kulcsátvétel (szerda) alkalmával kiderült, hogy a szobában egy darab bútor sincs, steril az egész, nekem magamnak kell megoldanom ezt is. Ezen a ponton már mélyeket lélegeztem és igyekeztem nem sikítórohamot kapni, mert hát az még sem lenne úrinőhöz méltó. A fejem viszont hatalmasra fúvódott, és biztosra vettem, hogy radioaktívvá váltam, hamarosan fel is robbanok.
Péntek este egy 12-órázás után még elmentem vásárolni,s csak azután álltam neki főzni, így végül a fáradtság és egy bákárdi brízer társaságában kisírdogáltam magamat, majd bekómáztam reggelig. Ébresztő híján nem keltem fel, hogy dolgozni tudjak menni, de már előre figyelmeztettem a fiúkat, hogy ez is egy lehetséges opció, így aludhattam 9-ig, amikor is félálomban fordultam egyet és prüszkölve konstatáltam, hogy a drága, meleg napocska éppen az orcámat célozta meg, és pofán sütött.

Kolesznézőbe

 Szombaton napsütésre (és traktorzajra) keltem, így felpattantam a biciklire, hogy megnézzem magamnak azt a kollégiumot, ahova két hét múlva esedékes a beköltözés. Fogtam a kis rajzolt térképemet, nyakamba kaptam a várost és elindultam. Habár atyáskodó főnököm csak úgy engedett el, hogy előtte kinyomtatta nekem az útvonalat, mert hát a gugli mégis csak okosabb, én biztos voltam benne, hogy nem veszem hasznát. 
 Bicikli-centrikus kis országom egyszerűen gyönyörű a napsütésben. A sok esőnek köszönhetően mindenütt zöldet lát az ember, illetve a házak is a hipszter stílus jegyeiben pompáznak. Ahogy lakott településre értem, úgy éreztem, hogy a házak élnek, lélegeznek, mozognak. A három hétnyi egyedüllét után üdítő volt bemenni emberek közé, látni és hallgatni, ahogyan sétálnak, vásárolgatnak, cangáznak, és pár autó is elsuhant mellettem. A szántó-vető földek egyhangúsága után valósággal ugráltak, táncoltak előttem a színek és a formák. Belélegeztem a napsugarak finom tavaszias illatát, és olyan szélesen vigyorogtam a bringámon, hogy ha akkor látott volna egy jól menő ügynökség, biztos felvesznek egy fogkrém reklámba. Nos, mivel tudjátok, hogy a nagyon eltévedős fajtába tartozom, ezért nem is részletezem, hogy hányszor, merre, a lényeg, hogy a tervező szerinti kétszer 40 perces útnak 11-kor vágtam neki és negyed négyre értem haza, közben sok utazni vágyó embert zaklatva az iránti érdeklődésemmel, hogy mégis hol a fenében járok, merre kéne mennem. Egyik alkalommal annyira letértem a kis térképemről, hogy csak körbe-körbe mentem, nem mervén neki vágni egyik iránynak sem, majd ezen felhúzva magamat, kirúgtam magam alól a biciklit, és lendületből levágtam magamat a betonra duzzogni. Egy percnyi kezet-lábat karba tévő, arcot felfújós, csúnyán nézős puffogás után hangosan kinevettem saját hülyeségemet és újult erővel vágtam neki a helyes út megtalálásának. A koleszhoz érve elkaptam az első ott tartózkodót, így szert tettem egy olasz barátra, egy tündéri, locsi-fecsi lánykára, aki máris lelkendezett, hogy milyen jó lesz majd együtt lógni. 
 A hely nagyon megnyerte a tetszésemet és az utat amúgy is gyakorolnom kell, így ma is cangára ültem és elkerekeztem leendő lakhelyem felé. Az úton odafelé megláttam egy idősebb nénit a földön ülni, mire egyszerre behúztam az össze fékemet, majdnem végre is hajtottam egy tigris bukfencet, csukamozdulattal, eldobtam járgányomat és a nénihez lépve arról érdeklődtem, hogy tudok-e segíteni. A mellette álló fiatalok azt mondták, hogy nem, a mentők már úton vannak, menjek a dolgomra. Kétszer kérdeztem vissza, hogy biztos nincs-e szüksége valamire a néninek, de elhajtottak onnan. A bicajra visszaülvén már nem volt olyan jó kedvem, nem tudtam kiverni a fejemből a földön üldögélő, sokkot kapott, hangtalanul sírdogáló nénikét, aki fekete pulóverbe csavart kezét szorongatta, amiből nemhogy csöpögött, de folyt a vér. Miután majdnem elüttettem magamat egy autóssal és két biciklissel, félre álltam kipihenni az eseményeket. Megnyugtattam magamat, hogy sokan segítettek az idős hölgynek, ráadásul a mentőket is már láttam az utca végéből, úgyhogy rendben lesz. Ezen kívül akadály- és eltévedés mentesen telt az utam, időben haza is értem, de nem olyan fergeteges jókedvvel, mint előző nap.
 Azt mondják, hogy fontos az egyensúly, ennél fogva minden rosszban van valami jó és ez fordítva is igaz. A lényeg abban van, hogy te hogyan éled meg, az teszi a napodat nagyon rosszá vagy nagyon jóvá, hogy a pozitív vagy a negatív dolgokra fektetsz-e hangsúlyt éppen. Ezután a kisebb sokk és elnyomott sírógörcs után a karma tehát megajándékozott a következővel: megtaláltam a dán Vavyan Fable-t!! :)
 A szomszéd telken lévő lovakat már megérkezésem óta csodálom az ablakomból, gondozójukat azonban még nem tudtam olyan időben elcsípni, hogy beszélhessek vele esetleges lovagló leckékről. Ezúttal azonban éppen etetésidő volt, amikor hazaérkeztem, így mindent eldobva a kezem ügyéből átsuhantam egy fehér Audi előtt, bocsánatkérően vigyorogva, majd keresztül másztam a fák alatt, a bokrokon, megkerültem a kis épületet és reménytől csillogó szemekkel járultam a középkorú hölgy elé kérésemmel/kérdésemmel, mi szerinte ad-e lovagló órákat. A nemleges válaszra kicsit elszontyolodtam, ám ott maradtam beszélgetni és megsimogatni-szeretgetni a nemes állatokat. Közben azon filóztam, hogy kire is emlékeztet ez a kiegyensúlyozottnak tűnő nőszemély, akinek a szemeibe nézve egyszerre láttam évszázadok bölcsességét és egy eldugott mesevilágot. Megérdeklődtem, hogy mivel foglalkozik, mire azt felelte, ír. Méghozzá fantasy regényeket. Ekkor ugrott be, hogy ismerem én ezt a szempárt, habár nem személyesen, csak az írásaiból, ugyan így gondolok kedvenc írónőmre, Meseanyóra is. E felfedezésemet megosztottam vele is, és megkértem, hogy ha van olyan könyve, amit megjelentetett angolul, feltétlen adja meg annak a címét, mert én biza felkutatom! Ezen túl észlelvén lovak iránti szeretetemet-rajongásomat, felhatalmazott, hogy bármikor nyugodtan látogassam meg élete értelmeit, simogassam, beszéljek hozzájuk. Így kötöttem barátságot a dán Vavyan Fable-lel :)

A pénteknek álcázott hétfő

 Hétfőn szabadnapot kaptam. No, nem mintha kiemelkedő munkaerő lennék, csak hát szakadt az eső, nem volt rendelés, nem volt munka a farmon. A keddem egy pót-hétfő volt, az a fajta, amikor mindenhez nehezen kezdesz neki, hirtelen elered a jégeső, egy hózápor és egy kicsiny napsütés között,illetve a vízhatlan nadrág alatt a munkásruhád és még két melegítő réteg átázik, mert az imént említett nedvességálló tele van lyukakkal, szóval sok ilyen kis finomság.
 Pénteken, nos, péntek volt, legelőször ezt tisztáznám. Csakhogy én nem tudtam erről. Éjjel fagy volt, ám korán kisütött a nap, így a gyakornok társammal le lettünk küldve a 4 kilométerrel arrébb fekvő saláta-földre, hogy ugyan, takarjuk már ki a palántákat, mert van ott némi hiányosság, amit még pótolni kell, oda ültetve lesz. Lekocsikáztunk hát, s elkezdtük levenni a fóliát az egy hektárnyi területről. Mint említettem, minden megfagyott, így a fehér lepel is. Kezdetnek a kőnek rémlő földrakásokat távolítottuk el, ami nem kis feladatnak bizonyult, 500 méter hosszan. Eztán 4 métert kitakartunk a telekből, ezt végig az 500 méteren, majd visszafelé megismételtük, újabb 4 métert fedve fel, aztán újra, egészen addig, míg már csak az utolsó szakasz maradt hátra az immár a napocska hatására olvadozó fólia mozgatásából. Kabátom és nadrágom eddigre már csurom víz volt. Éppen kezdtük volna el az utolsó utunkat, amikor is jött a hívás: vissza az egészet, a fóliának meg kell száradnia! Azt hittem, megüt a guta. A felgöngyölgetett lepel természetesen összefagyott, így külön tortúra volt kibogozni, anélkül, hogy elszakítanánk, lyukakat gyártanánk rajta. Ezzel elkészülvén ajakbiggyesztve és a rendszert szidva konstatáltuk, hogy elvesztegettünk két és fél órát az életünkből, ráadásul mehetünk ruhát cserélni (mármint nem egymással). 
 A sikertelen keresztes hadjárat után póréhagymát ültettünk (ott nem volt fólia) egész nap, minek hatására este hatra, munkánk végeztével deréktájon 200 évesnek éreztem magamat. Miután kiderült, hogy szombaton mégsem kell korán kelnem, mert a föld túl vizes a káposztásításhoz, nagyon megörültem.
- Szóval, akkor szombatra szabadnapom lesz. - beszélgettem a kocsiban, szintén matuzsálemnek rémlő, mindössze 2 évvel idősebb munkatársammal.
- Igen, nekem is. Most nem veszik hasznomat.
- Azt mondták, hogy holnapra is vegyek ki szabadnapot, mert túl sok órám van már így is, úgyhogy azt hiszem, hosszú hétvégém lesz.
- Te miről beszélsz? Ezt most nem értem. - sugározta felém a kérdőjeleket, immár az iroda felé sétálva, hogy lerögzítsük óraszámainkat.
- Hát, holnap nem kell dolgoznom, aztán ott van a szombat meg a vasárnap, tehát 3 napom lesz szabad.
- Ma péntek van. - nevetett fel tudatlanságomon a fiú. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy kérdőjeleket vágdossak hozzá. - Ne aggódj! - legyintett - A bátyám se nagyon érti ezt a hetet.
- Tuti, hogy nem péntek van- számolgattam lázasan.
- De bizony! - s hogy igazát bizonyítsa, megmozgatta a számítógép egerét, majd rámutatott a felvillanó képernyő aljára, ahol nem csak a dátum, de mellette az aktuális nap is látható volt. Először azt hittem, csak viccel, ugyanis halálosan megfenyegettem elsején, hogy velem ne űzzön semmilyen ízetlen tréfát, mert láttam az arcán, hogy mire készült. A biztonság kedvéért tehát ránéztem a telefonomra is, ám a kijelzőn ugyan az állt, mint a gépen. Teljesen sokkot kaptam, mert olyan már történt, hogy például szombati érzésem volt már pénteken, de hogy teljesen összekeverjem a napokat! 
 Kétségbeesésemben felhívtam a kedvesemet, és valószínűleg egyből két szívszélütést is kaphatott, amikor halál komolyan beleszóltam a telefonba, felvezetőnek ugyanis 5 percig taglaltam, hogy mennyire fontos nekem az őszintesége és fontos kérdést készülök feltenni, szóval ne hülyéskedje el. Ezek után megkérdeztem, hogy valóban péntek van-e. Az igenlő válasz után boldogan nyúltam el az ágyon és aludtam, egészen másnap...reggel...fél nyolcig... mertezekbazmegtraktoroznakkorareggel!!!

Itt az ideje egy újabb fotósorozatnak

(A minőségért előre is bocsánat, telefonnal fotóztam)

 
Nos, ez eredetileg "tészta, négysajtos mártásban" a'la zacskós. Leves lett belőle, de mint tudjuk, nem a külső számít. Két pofára ettem, nagyon finom volt. 

 

A konyhát zárni kell, különben ezek a bélpoklos, túl jól táplált jószágok - mint megtudtam - képesek befalatozni még a kolbászt is. (Lehet, ezért ilyen gömbölyűek)

Ezt vetettük el...

 ...Ekkora területre. (Ez nagyjából az 1/20 része annak, amit valójában csinálni kell, de kezdetnek nem rossz) :D

A traktorokkal foglalkozó farmernak erre csak az volt a reakciója, hogy "Basszki! Az olasz gépekkel mindig baj van!" - majd miközben mi a palántákat pakoltuk a gépbe, illetve a dobozokat pakolgattuk ki oldalra, ő szépen kiszállt a járműből, fogta a kis csavarkulcsát és a gépre hasalva elkezdte javítgatni azt. Ha nem dicsekedtek volna előzőleg a vadi új navigálórendszerrel, amely képes egyenesen elvezetni a traktort, anélkül, hogy te egyáltalán ott lennél, akkor biztos, hogy minimum összeszartam volna magam ijedtemben, hogy "mit ugrál ez menet közben kifele a volán mögül?!". :P

Ez egy hektárnyi  répaföld, ebből nyolcat takartunk le. Olyan jót tett a hátamnak, hogy másnap majd hogy nem sírva keltem ki az ágyból. Ezt megemlítve persze mindenki barátságosan hátba veregetett, hogy "Ne aggódj, lesz ez még rosszabb is!" - szóval csak a szokásos.

Ezt pedig megnyugtatásként, azok számára, akik attól félnek, hogy éhen halok idekint egyedül. :)

Bár ehhez fényképet nem tudok csatolni, de a mai nap fénypontja az volt, amikor beültem az ezüst opel-valamicsodába, nagy boldogan haza vezettem a mezőről, ahol vetettünk, majd itthon tudatosult bennem, hogy ezt az 5 kilométert behúzott kézifékkel tettem meg. *taps-taps-meghajlás*

Kezdő háziasszonyok kézikönyve

Első fejezet - Miért ne állj neki főzni vasárnap este kilenckor, négy óra kemény fizikai munka után, álmosan, nyűgösen?
 Paprikás krumpli. Egyszerű kaja, nem lehet elrontani - gondolná a laikus, aki még nem találkozott velem. Mentségemre szóljon a fáradtság, nyűgösség, a 7 fokos konyha, illetve, hogy valahol apám lánya is vagyok. Bezony, nem én valák az első olyan generáció a családban, aki képes volt nem jól elkészíteni ezt a tradicionális magyar étket. 
 Az úgy történt, hogy megfőztem, persze kóstolás nélkül, majd kimertem egy fél tányérnyit, hogy éhes vagyok és amúgy is le kell tesztelni. Már az első falat után éreztem, hogy nem lesz ez így jó, nem raktam bele elég sók (pont mint szülőatyám annak idején), ezért utolsó erőimet összegyűjtve kiszaladtam a konyhába és belesóztam a lábosba, mielőtt elfelejteném, Ezután fogtam a sót és bevonultam a szobámba, hogy ehetővé varázsoljam vasárnapi vacsorámat. Miután bekanalaztam mindet, újra kimentem a konyhába, hogy kicsit még összefőzzem az ízeket, megpuhítsam a krumplit és persze a só ki ne maradjon! Na, ekkor megsóztam még egyszer, elfelejtvén az előzőt, amely pont annak érdekében lett úgy csinálva, ahogy, hogy ne legyen elfeledve (női logika, tudom).
 Csak a hétfői ebédnél döbbentem rá tévedésemre, de legalább biztosítottam magamnak 10 perc leforgása alatt az egész napi vízbevitelt.
 Bon appetite!