Az egész néhány héttel ezelőtt kezdődött, mikor egy barátom megkért arra, hogy játsszam el, hogy a barátnője vagyok, mert féltékennyé akar tenni egy csajt. A leányzó történetesen jó barátnőm, odavan a srácért és szomorúan láttam, hogy elkezdett átmenni hp-ba, több vasat tart a tűzbe, ezért gondoltam jó lecke lesz ez neki, hogy vegye már észre magát. A dolog apropója, hogy ő ugyanezt játszotta a fiú legjobb barátjával.
"Járásunk" ideje alatt nem történt más, mint hogy megfogta a kezemet, mikor ezek ketten a közelben voltak, a bárban táncoltunk, idétlenül flörtöltünk kettejük előtt, és egyszer még egy ölelést is kaptam. Összegezve: az óvodából voltak komolyabb "kapcsolataim", mint ez a hamis szerelem. A dolog működött, a lány féltékeny lett, és úgy tűnt, kicsit mélyebben elgondolkozik az élet nagy dolgairól, miközben próbálta magát visszakönyörögni ál-pasimhoz. Ja, igen: időközben - ahogy az jó szokásomhoz illik - a pszichológusává váltam, ezért volt, hogy órákat beszélgettünk (vagyis beszélt). Ennek következtében elkezdtek minket férjnek és feleségnek hívni.
Ezen téma kapcsán tegnap vacsoránál a nagyszájú spanyol pasassal emelt hangerőn beszélgettek az ál-házasságunkról, a téma öt perc után (mint mindig) a szexre terelődött és adták egymás alá a lovat, a feldobott labda egyre nagyobbá nőtte ki magát, így várható volt, hogy valamelyikük elejti. Csak nem tudtam, hogy pont az én fejemre. Drága barátom elkezdett a volt barátnőiről készült szexvideókról beszélni, mire rögtön jött a replika, hogy
-Videó a volt barátnőkről? Mit szól ehhez a feleséged?
És ekkor ő megnyomta a gombot az időzített bombán és közölte:
-Természetesen a vele készült szexvideóra gondoltam.
Az asztalnál az emberek kezében megállt a villa, kanál, ütő és lopva felénk pillantottak. Jó szokásomhoz híven a fejem azonnal rákvörösre váltott, nem volt az a kapucni, ami ezt eltakarja, ezért lassan felálltam, átsétáltam két asztallal arrébb és helyet foglaltam jól nevelt angol barátom mellett, aki rögtön nevetve kérdezte, hogy mivel borítottak ki annyira a fiúk, hogy ijedtemben bőrszínt váltottam. Elmeséltem neki, miközben a másik asztaltól, majd aztán a fél ebédlőből a gúnyos megjegyzéseket hallgattam és próbáltam még összébb húzni amúgy is kobold termetemet.
A srác később odajött hozzám bocsánatot kérni, hogy kellemetlenséget okozott. Jót nevettem, és elfelejtettük az egészet.
Másnap reggel úton az osztályterembe félúton találkoztam három barátommal, akik épp a reggeli cigi adagjukat ropogtatták. Mikor odaköszöntem, egyikük vigyorogva odakiáltott:
- Na, mi van azzal a szexvideóval? Mikor kezditek árusítani? Vagy levetítjük a moziteremben?
A nem egész egy perces úton az osztályteremig sikerült úgy felhúznom magamat, hogy a terembe érve elsőként ledobtam a táskámat, majd nem állva meg, odalépkedtem ál-férjem elé és dühösen kijelentettem, hogy elválok.
2014. december 10., szerda
2014. december 5., péntek
Projekt hét - második felvonás
Egyik előző bejegyzésemben már említettem, hogy mennyire nehezen tud szelet kapni egy beadandó. Nos, most itt egy másik.
Szerda reggel kaptunk egy projektet, ami azt jelenti, hogy a 10 perces megbeszélés után mindenki bezuhant az ágyába (nem az önébe, a sajátjába, úgy értem) és délig aludtunk. Természetesen péntekre kell leadni, délután 4 óráig, amely határidőt - a jelenlegi harci helyzet szerint - valószínűleg megint kitoljuk, kikönyörögjük az időpont változtatást, ugyanis helyzet a következő: szerdán pihizés, délután megbeszélés, már a feladatok elolvasásától jojózott a szemünk, szétosztottuk 3 részre, mindenki mehet a dolgára. Délelőtt jól kipihentük magunkat ugye, ezért evidens, hogy este nem fogunk aludni. Olyannyira nem, hogy unalmamban neki álltam a projektnek. Nagyjából 10 percig próbáltam megérteni, hogy miről is van szó, közben odaképzeltem magam mellé egy felest, pár perc múlva egy következőt, majd végül inkább egy egész üveget, majd megnyugodva tapasztaltam, hogy túl csóró vagyok én ilyen egészségpusztító tevékenységhez, ezért inkább felnéztem az internetre, ahol egy barátom máris írt, hogy ő elakadt a projektben, én vagyok az utolsó reménysége, legyek olyan jó Obi-Wan Kenobi és menjek át segíteni. Hónom alá csaptam a laptopomat, a töltőt meg az összes kapott lapot, könyvet, mire rájöttem, hogy nincs elég hónom. A 8 lépcsőfokon háromszor estem majdnem hasra, de végül leértem, és jó szívemért meg hősiességemért cserébe kaptam is csokit, úgyhogy már is megérte. Leültünk hát a gyér lámpafény mellett, hátha együtt majd okosabbak leszünk. Egy darabig jojóztattuk a szemünket, ugyanis a szobában lévő 6!! darab villany sem ad elég fényt, aztán nem lettünk okosabbak, úgyhogy megpróbálkoztunk könyvből, internetről, szomszédból, végül felfújtam az arcomat és az órára pillantva mondtam, hogy ilyenkor már senki nem gondolkodásképes, úgyhogy inkább kapcsolja be azt a csinos play station 3-at és keressünk valami feszültséglevezető játékot. Egy szó nélkül belement a dologba, és 5 perc után nevetve állapította meg, hogy a Call of Duty nem az én játékom, mire bevallottam, hogy bár a nevét igen, a játékmenetet nem ismerem, pont annyira értek hozzá, mint a vízvezeték szereléshez. Ezután maradtunk a kis kori történetek mesélésénél. Nem kellett volna. Egy mondatomra, amit azzal kezdtem, hogy "amikor 9 éves voltam" az volt a reakciója, hogy
- Kilenc? Miért, most mennyi vagy?
A következő "amikor kicsi voltam" próbálkozásomra pedig meglepődve nézett végig rajtam, és kérdezte, hogy
- Ennél is kisebb?
Ezután már csak annyit mondott, hogy:
- Aúú! Állj le! Ne üss a papuccsal! Nem,a párnámmal se! Aúú! El sem bírod, nagy az a párna hozzád... héj, most hova mész? Még csak 5 óra van! Mit csinálok én reggelig?
*Ajtócsapódás, köd utánam*
Szerda reggel kaptunk egy projektet, ami azt jelenti, hogy a 10 perces megbeszélés után mindenki bezuhant az ágyába (nem az önébe, a sajátjába, úgy értem) és délig aludtunk. Természetesen péntekre kell leadni, délután 4 óráig, amely határidőt - a jelenlegi harci helyzet szerint - valószínűleg megint kitoljuk, kikönyörögjük az időpont változtatást, ugyanis helyzet a következő: szerdán pihizés, délután megbeszélés, már a feladatok elolvasásától jojózott a szemünk, szétosztottuk 3 részre, mindenki mehet a dolgára. Délelőtt jól kipihentük magunkat ugye, ezért evidens, hogy este nem fogunk aludni. Olyannyira nem, hogy unalmamban neki álltam a projektnek. Nagyjából 10 percig próbáltam megérteni, hogy miről is van szó, közben odaképzeltem magam mellé egy felest, pár perc múlva egy következőt, majd végül inkább egy egész üveget, majd megnyugodva tapasztaltam, hogy túl csóró vagyok én ilyen egészségpusztító tevékenységhez, ezért inkább felnéztem az internetre, ahol egy barátom máris írt, hogy ő elakadt a projektben, én vagyok az utolsó reménysége, legyek olyan jó Obi-Wan Kenobi és menjek át segíteni. Hónom alá csaptam a laptopomat, a töltőt meg az összes kapott lapot, könyvet, mire rájöttem, hogy nincs elég hónom. A 8 lépcsőfokon háromszor estem majdnem hasra, de végül leértem, és jó szívemért meg hősiességemért cserébe kaptam is csokit, úgyhogy már is megérte. Leültünk hát a gyér lámpafény mellett, hátha együtt majd okosabbak leszünk. Egy darabig jojóztattuk a szemünket, ugyanis a szobában lévő 6!! darab villany sem ad elég fényt, aztán nem lettünk okosabbak, úgyhogy megpróbálkoztunk könyvből, internetről, szomszédból, végül felfújtam az arcomat és az órára pillantva mondtam, hogy ilyenkor már senki nem gondolkodásképes, úgyhogy inkább kapcsolja be azt a csinos play station 3-at és keressünk valami feszültséglevezető játékot. Egy szó nélkül belement a dologba, és 5 perc után nevetve állapította meg, hogy a Call of Duty nem az én játékom, mire bevallottam, hogy bár a nevét igen, a játékmenetet nem ismerem, pont annyira értek hozzá, mint a vízvezeték szereléshez. Ezután maradtunk a kis kori történetek mesélésénél. Nem kellett volna. Egy mondatomra, amit azzal kezdtem, hogy "amikor 9 éves voltam" az volt a reakciója, hogy
- Kilenc? Miért, most mennyi vagy?
A következő "amikor kicsi voltam" próbálkozásomra pedig meglepődve nézett végig rajtam, és kérdezte, hogy
- Ennél is kisebb?
Ezután már csak annyit mondott, hogy:
- Aúú! Állj le! Ne üss a papuccsal! Nem,a párnámmal se! Aúú! El sem bírod, nagy az a párna hozzád... héj, most hova mész? Még csak 5 óra van! Mit csinálok én reggelig?
*Ajtócsapódás, köd utánam*
2014. december 2., kedd
Ártatlanság fél betegség
Tekintve, hogy ez egy farmer iskola (most megvárom a nadrágos poénokat...oké, mehetünk tovább), minden lányra legalább 4 fiú akad, meg amúgy sem tartozom a csajos csajok közé, így evidens volt, hogy az osztálytermen kívül a szabadidőmet nem körömfestéssel fogom tölteni. Az érdekesebb fiúkhoz csapódva tengettem a délutánokat, és bár néhányszor már megízleltem, milyen kegyetlenek tudnak lenni, főleg ha poénról van szó, de ez a húzásuk nálam kiverte a biztosítékot.
Történt, hogy a szokásos társasággal lógtam, kocsmából tartottunk az egyikük szobájába, ketten előre rohantak, vihogva, mint a kislányok, gondoltam, ezek sem kiszáradástól fognak elpusztulni, így én a többiekkel bandukoltam lassacskán, hű maradva egyik kedvenc mottómhoz: "fusson, akit kergetnek". Az épület elé érve hirtelen mindenkire rájött a cigizhetnék, mondták, menjek csak előre nyugodtan, mert hideg van. Bementem hát a spanokhoz, felkészülve majdnem mindenre. De nem erre...
Egyikük póló nélkül a szoba közepén állva éppen íves mozdulattal szabadult meg a nadrágjától, míg a másik egy szál alsógatyában csábosan elterült az ágyon, és amint beléptem, megveregette maga mellett azt a 3 centit, ami még maradt, és kegyesen ennyit szólt:
- Csatlakozhatsz, ha szeretnél.
Itt nekem lefagyott a biovincseszter, vettem egy nagy levegőt - jó ötlet volt a borgőzös szobában - majd lassan kihátráltam, és becsaptam magam után az ajtót.
Másnap azért bocsánatot kértek, és megölelgettek, hogy ugye tudom, hogy szeretnek, hát hogy ne tudnám, idióta bagázs! Bár a bocsánatkérés lehet őszintébb lett volna, ha el tudják mondani anélkül, hogy kicsordul a könnyük, illetve nem beleillesztve a "látnod kellett volna az arcodat" mondatrészt.
Történt, hogy a szokásos társasággal lógtam, kocsmából tartottunk az egyikük szobájába, ketten előre rohantak, vihogva, mint a kislányok, gondoltam, ezek sem kiszáradástól fognak elpusztulni, így én a többiekkel bandukoltam lassacskán, hű maradva egyik kedvenc mottómhoz: "fusson, akit kergetnek". Az épület elé érve hirtelen mindenkire rájött a cigizhetnék, mondták, menjek csak előre nyugodtan, mert hideg van. Bementem hát a spanokhoz, felkészülve majdnem mindenre. De nem erre...
Egyikük póló nélkül a szoba közepén állva éppen íves mozdulattal szabadult meg a nadrágjától, míg a másik egy szál alsógatyában csábosan elterült az ágyon, és amint beléptem, megveregette maga mellett azt a 3 centit, ami még maradt, és kegyesen ennyit szólt:
- Csatlakozhatsz, ha szeretnél.
Itt nekem lefagyott a biovincseszter, vettem egy nagy levegőt - jó ötlet volt a borgőzös szobában - majd lassan kihátráltam, és becsaptam magam után az ajtót.
Másnap azért bocsánatot kértek, és megölelgettek, hogy ugye tudom, hogy szeretnek, hát hogy ne tudnám, idióta bagázs! Bár a bocsánatkérés lehet őszintébb lett volna, ha el tudják mondani anélkül, hogy kicsordul a könnyük, illetve nem beleillesztve a "látnod kellett volna az arcodat" mondatrészt.
Ló az erkélyen
A minap csizmát húztam és lementem, hogy az iskola gyönyörű lovait csodálva, édes semmittevéssel töltsem a délutánomat. Ahogy ott sétálgattam, gondolataim elkalandoztak, és eszembe ötlött egy néhány évvel ezelőtti sztori. Ezt fogom most megosztani veletek.
Balatonboglárra mentünk lovastáborba, utazótársaim az öcsém és a fogadott húgom voltak. A fiúk létszáma vele együtt kettő volt, ellenben nekünk másik 3 lánnyal kellett megosztanunk a szobát, akikkel jól kijöttünk, így nem volt semmi probléma.
Egyik éjszaka hatalmas vihar kerekedett, mindenki felriadt az égi háborúra - legalább is ezt hittük. Az egyik leányzó nemhogy felült egyenes derékkal, de egyből ki is ugrott az ágyából és az erkély ajtóhoz rohant, miközben azt kiabálta:
- Ló van az erkélyen! - azzal rángatni kezdte a kilincset. Alapvetően erős hangja volt, hát még az éjszakába kiabálva... finoman fogalmazva beszartunk. Senki nem értette a hirtelen kirohanást, egymásba kapaszkodva vártuk a kifejletet, amikor is egy idősebb csajszi kapcsolt, odalépett az óbégató mellé, finoman belekarolt, visszavezette az ágyára és...felkeltette.
Első megkönnyebbülésünkben olyan nevetésben törtünk ki, hogy a 45 méter mély álomban lévő fiúk is átszaladtak hozzánk. Az alvajáró nagyon szégyellte magát, először el sem akarta hinni, ami történt. Mivel azonban nem akartunk nagyon gonoszak lenni vele, hiszen egész jó kis csapatot alkottunk, így naponta 35-nél többször nem emlékeztettük az esetre.
Balatonboglárra mentünk lovastáborba, utazótársaim az öcsém és a fogadott húgom voltak. A fiúk létszáma vele együtt kettő volt, ellenben nekünk másik 3 lánnyal kellett megosztanunk a szobát, akikkel jól kijöttünk, így nem volt semmi probléma.
Egyik éjszaka hatalmas vihar kerekedett, mindenki felriadt az égi háborúra - legalább is ezt hittük. Az egyik leányzó nemhogy felült egyenes derékkal, de egyből ki is ugrott az ágyából és az erkély ajtóhoz rohant, miközben azt kiabálta:
- Ló van az erkélyen! - azzal rángatni kezdte a kilincset. Alapvetően erős hangja volt, hát még az éjszakába kiabálva... finoman fogalmazva beszartunk. Senki nem értette a hirtelen kirohanást, egymásba kapaszkodva vártuk a kifejletet, amikor is egy idősebb csajszi kapcsolt, odalépett az óbégató mellé, finoman belekarolt, visszavezette az ágyára és...felkeltette.
Első megkönnyebbülésünkben olyan nevetésben törtünk ki, hogy a 45 méter mély álomban lévő fiúk is átszaladtak hozzánk. Az alvajáró nagyon szégyellte magát, először el sem akarta hinni, ami történt. Mivel azonban nem akartunk nagyon gonoszak lenni vele, hiszen egész jó kis csapatot alkottunk, így naponta 35-nél többször nem emlékeztettük az esetre.
2014. november 27., csütörtök
Tábortűz portugál módra
Hogy hogyan lehet unalmas egyedüli lányként 6 fiú társaságában tábor tüzezni? Nos...
Van itt valamiféle "varázsgomba" az erdőben, amit kiszárítva eszegetnek és aztán órákig nevetgélnek akár a semmin is. E mellé társult néhány füvescigi, pár üveg bor, a tűzcsiholás már mellékes volt...
Az egyik dán fiúnak a szobájából előkerült egy balta. Legalább is azt mondta, hogy hoz egy baltát, de ezzel a mérettel, amivel előállt, maximum fogpiszkálót tudtunk volna faragni. Sebaj, erősek a fiúk, menni fog ez így is! Fél óra gyufagyártás, szitkozódás és egymás kiröhögése után eljön az ideje a második ciginek (az elsőt még akkor elszívták, mikor elindultunk erre a férfit próbáló küldetésre, hiszen valamiből mégis csak lelki erőt kell meríteni). Ennek hatására le is nyugodtak valamennyire, a továbbiakban már csak a nevetgélés maradt meg, mint árulkodó hang az ottlétünk felől, illetve a fejszének csúfolt játékszer elvétett percenkénti csattanása. Ezalatt én gallyakat gyűjtöttem azokkal, akik kimaradtak a pöcsösszemérő próbából. Nekem a gyűjtögetési terület addig terjedt ki, amíg ültömből kinyújtva a kezemet fel tudtam venni a fadarabokat, úgyhogy a munka oroszlánrésze megint csak a férfiakra maradt.
Amikor visszafordultam a magukat hivatásossá kikiáltott favágóim felé, ez a látvány fogadott: a balta beleállítva az egyik szerencsétlen, kidőlt fatörzsbe, egy méterre mellette négy férfiállat próbálja széjjel kapni a már megtépázott fadarabot, ezen nemes cél eléréséhez pedig bevetnek mindent: az egyik megfogja a fadarabot, a másik belerúg, mire az nekilendül egy harmadiknak, aki cserébe visszakézből lekever egyet a rönknek, a negyedik sem maradhat ki persze, együtt marcangolják azt az egyetlen, rossz sorsra jutott hasábot, mígnem az megadja magát (miután valószínűleg jót nevetett a szenvedő feleken) és végre széttörik. Ennek örömére az ütött-kopott társaság összeölelkezik, bort nyitnak, elszívnak még egy cigit (itt szúrnám közben, hogy nem vagyok és soha nem is voltam jártas a narkotikumokban, így nem tudom megmondani, hogy melyik alkalmakkor kevertek valami "organikusat" a dohányba és mikor sodortak sima cigit).
Kész a farakás, meg kéne gyújtani. Ez egy újabb izgalmas produkciónak ígérkezett, tekintve, hogy a fa nagy része nedves volt (Dániában más milyet nem is találsz). Egy-másfél órán át hallgattam 3 nyelven az anyázást, ez alatt elszívták a sokadik cigarettákat, egy bor kivételével az összeset megitták, a szárított gombából sem maradt több, én pedig kicsit megsürgettem őket, mert kezdett fázni a lábam, aminek nagyon örültek, fel is ajánlották, hogy mehetek fát vágni, mire én egy jót kacagtam és megköszöntem a felajánlást. Ennyiben is maradtunk.
Végül is sikerült elérni a célt, és elpilledve néztük, ahogy 2 óra kemény munkája és egy tucat újságpapír válik a tűz martalékává. Gyönyörű volt.
Utolsó cigik elszívásra kerülnek, utolsó bor nyílik, mindenki leereszt a meleg tűz körül, jó társaságban. Ezután beütött a pia, a fű, minden együtt, és innentől nekem unalmassá is vált a helyzet. A három portugál fiú apró túlzásokba esett, s a következőképpen néztek ki: Egyikük mindenen röhög, mint egy asztmás fakutya. A második hirtelen Albert Einstein és Buddha furcsa egyvelegévé válik, és isteni magasságokból okítja az istenadta népet. A harmadiknak éppen csak a nyála nem folyt ki a szája szélén, miközben valószínűleg valahol a szivárvány-faszláma-pillangó-nyuszik között repdes a rózsaszín vattacukor felhők között.
Ezen a ponton jó éjt kívántam és ott hagytam őket, remélve, hogy hazatalálnak a kolesz mellett lévő mező széléről.
Van itt valamiféle "varázsgomba" az erdőben, amit kiszárítva eszegetnek és aztán órákig nevetgélnek akár a semmin is. E mellé társult néhány füvescigi, pár üveg bor, a tűzcsiholás már mellékes volt...
Az egyik dán fiúnak a szobájából előkerült egy balta. Legalább is azt mondta, hogy hoz egy baltát, de ezzel a mérettel, amivel előállt, maximum fogpiszkálót tudtunk volna faragni. Sebaj, erősek a fiúk, menni fog ez így is! Fél óra gyufagyártás, szitkozódás és egymás kiröhögése után eljön az ideje a második ciginek (az elsőt még akkor elszívták, mikor elindultunk erre a férfit próbáló küldetésre, hiszen valamiből mégis csak lelki erőt kell meríteni). Ennek hatására le is nyugodtak valamennyire, a továbbiakban már csak a nevetgélés maradt meg, mint árulkodó hang az ottlétünk felől, illetve a fejszének csúfolt játékszer elvétett percenkénti csattanása. Ezalatt én gallyakat gyűjtöttem azokkal, akik kimaradtak a pöcsösszemérő próbából. Nekem a gyűjtögetési terület addig terjedt ki, amíg ültömből kinyújtva a kezemet fel tudtam venni a fadarabokat, úgyhogy a munka oroszlánrésze megint csak a férfiakra maradt.
Amikor visszafordultam a magukat hivatásossá kikiáltott favágóim felé, ez a látvány fogadott: a balta beleállítva az egyik szerencsétlen, kidőlt fatörzsbe, egy méterre mellette négy férfiállat próbálja széjjel kapni a már megtépázott fadarabot, ezen nemes cél eléréséhez pedig bevetnek mindent: az egyik megfogja a fadarabot, a másik belerúg, mire az nekilendül egy harmadiknak, aki cserébe visszakézből lekever egyet a rönknek, a negyedik sem maradhat ki persze, együtt marcangolják azt az egyetlen, rossz sorsra jutott hasábot, mígnem az megadja magát (miután valószínűleg jót nevetett a szenvedő feleken) és végre széttörik. Ennek örömére az ütött-kopott társaság összeölelkezik, bort nyitnak, elszívnak még egy cigit (itt szúrnám közben, hogy nem vagyok és soha nem is voltam jártas a narkotikumokban, így nem tudom megmondani, hogy melyik alkalmakkor kevertek valami "organikusat" a dohányba és mikor sodortak sima cigit).
Kész a farakás, meg kéne gyújtani. Ez egy újabb izgalmas produkciónak ígérkezett, tekintve, hogy a fa nagy része nedves volt (Dániában más milyet nem is találsz). Egy-másfél órán át hallgattam 3 nyelven az anyázást, ez alatt elszívták a sokadik cigarettákat, egy bor kivételével az összeset megitták, a szárított gombából sem maradt több, én pedig kicsit megsürgettem őket, mert kezdett fázni a lábam, aminek nagyon örültek, fel is ajánlották, hogy mehetek fát vágni, mire én egy jót kacagtam és megköszöntem a felajánlást. Ennyiben is maradtunk.
Végül is sikerült elérni a célt, és elpilledve néztük, ahogy 2 óra kemény munkája és egy tucat újságpapír válik a tűz martalékává. Gyönyörű volt.
Utolsó cigik elszívásra kerülnek, utolsó bor nyílik, mindenki leereszt a meleg tűz körül, jó társaságban. Ezután beütött a pia, a fű, minden együtt, és innentől nekem unalmassá is vált a helyzet. A három portugál fiú apró túlzásokba esett, s a következőképpen néztek ki: Egyikük mindenen röhög, mint egy asztmás fakutya. A második hirtelen Albert Einstein és Buddha furcsa egyvelegévé válik, és isteni magasságokból okítja az istenadta népet. A harmadiknak éppen csak a nyála nem folyt ki a szája szélén, miközben valószínűleg valahol a szivárvány-faszláma-pillangó-nyuszik között repdes a rózsaszín vattacukor felhők között.
Ezen a ponton jó éjt kívántam és ott hagytam őket, remélve, hogy hazatalálnak a kolesz mellett lévő mező széléről.
2014. november 24., hétfő
Répaföldek
Elérkezett a második gyakorlati hét is, utazás valahova a halál háta mögé, indulás kedden reggel tízkor, megérkezés valamivel 3 után. Házigazdáim mosolyogva konstatálták, hogy olyan jóízűen eszem a hideg pizzát...nos, mintha meleg volna. Megmutatták a farmot, aztán a szobámat, estére pedig kiderült, hogy vegetáriánusok. Ezen a ponton, be kell vallanom, egy kicsit kétségbeestem, azonban a farmer - szakács lévén - egész jó ételeket dobott össze, minden étkezéshez.
Eljött a másnap, én pedig meglepődve, de hálásan tapasztaltam, hogy itt bizony nem ötkor kelünk, hogy még reggeli előtt dolgozzunk néhány órácskát, hanem hétkor - esetemben 7:20-kor - hogy fél nyolckor asztalhoz ülve családias hangulatban megreggelizzünk. Megnyertem a hétre a mosogatást, de egyáltalán nem bántam, ha már fáradoztak minden nap az étel elkészítésével.
Mosogatás után magamra öltöttem a munkásruhát, alá minden létező göncömet (értsd: trikó, harisnya, frottír zokni a másik zoknira, póló, 2 pulóver) és gondoltam, ez talán elég lesz egy darabig, meg hát úgy is dolgozni fogunk, csak kimelegszem. Lépteimből már ekkor eltűnt a kecsesség, leginkább egy pufók kisfiúhoz hasonlítottam. Ezek után a farmer asszony, Eva végig mért és fejét csóválva megállapította, hogy ez még nem lesz elég, így megbízta alkalmazottját - akivel a későbbiekben dolgoztam, amíg ő a konyhában serénykedett - hogy adjon rám még egy kantáros nadrág stílusú, vastag, vízálló anyagú nadrágot és egy hozzáillő kabátot. Ez eltartott egy darabig, mivel elég nehéz ilyesféle felszerelést törpe méretben találni, majd még húzni rajta egyet-kettőt, hogy valóban az én méretem legyen. Ezen kívül kaptam még egy szintén hatalmasnak ígérkező térdvédőt, mert hogy répát fogunk szüretelni, ahhoz pedig ez dukál, ha valaha használni akarom még az ízületeimet. Amikor ezzel elkészültem, Eva végig nézett rajtam, beszaladt a házba, majd visszaérkezve a fejembe nyomott egy munkás sapkát, amely azon nyomban a szemembe csúszott. Elégedetten mustrált végig, így már el mert engedni utamra. A háztól a földekig vezető nagyjából 100-150 méter megtétele frenetikus volt. A Bádog embert megszégyenítő mozgáskultúrával, félig vakon botorkáltam ki a földekre, ahol már várt a ládákkal megpakolt traktor, a fent említett Lian, illetve egy önkéntes hölgy, 12 vödör társaságában. Sajnos a 86 réteg ruha nem bizonyult elegendőnek a 0 fokban csúszva-mászva a hideg talajon, így fél óra után már nem éreztem a lábujjaimat, újabb 10 perc múlva már az ujjaimat sem (igen, két kesztyűt húztam fel, a biztonság kedvéért).
10 óra körül már majdnem kezdtem feladni, fájt már a hideg a bőrömön, jégcsapok lógtak az orromból, a zöldségeket csak elvétve tudtam megfogni, annyira érzéketlenné vált a kezem, szóval el tudjátok képzelni. Egy könnycsepp készült kicsordulni a szemem sarkából, de mikor megérezte a hideget, sikítva visszabújt. Már majdnem feladtam, hogy én bizony fogom magam, bemegyek és majd csak akkor jövök vissza, ha már nem fenyeget a veszély, hogy egy rossz lépésnél letörnek a lábujjaim. S ekkor jött a felmentősereg Eva személyében, aki egy-egy nagy bögre forrócsokit hozott magával, ami rendjén fel is melegített. Azt mondták, hogy ez azért is jó, mert a cukor majd ad energiát, de én biztos vagyok benne, hogy nem a cukor mosolyogtatott meg, és adott erőt a további két órában, hanem a kedvesség, a törődés és a jó társaság. Egyedül nem tudtam volna folytatni, ezt látatlanban is megmondom.
A szerda és a csütörtök a répa földeken telt, csütörtök este pedig a drága farmerom végig mutogatta a telkét, persze a felét sem tudtam megjegyezni, pedig nagyon lelkesen mentem az idegeire kíváncsi kérdéseimmel. Másnapi feladatom az volt, hogy a hely ismeretében (!) hozzak már egy ládányit ebből, egy vödörrel abból, kettővel a másikból...
Háromszor jártam végig a földeket, mire megtaláltam az utolsó feladatnak kiadott zöldséget, de végül is sikerült! Cserébe kaptam répa juice-t, almával és gyömbérrel keverve (komolyan, ezek mindenbe gyömbért tettek). Estére részt vehettem a partin, amit adtak. Vegetáriánus étterem, a konyhatündérek (Eva és a francia segítője) főztek rájuk és ők is szolgáltak fel. Az én dolgom a takarítás, mosogatás volt, karöltve egy másik, korombeli lánnyal, emellett nekem is kijutott a menüből.
Nos, összességében kellemeset csalódtam a vegetáriánus étrendben, ugyanis meg tudtak lepni változatos és ízletes ételekkel. Ráadásul nagyon megszerettem mindenkit. Sajnálatos módon, amikor felhívtuk az iskolát, hogy szeretnék velük munkaszerződést kötni jövőre, a papírokat intéző tanár úr elég alpári módon vetette oda, hogy én nem kertésznek készülök, a farm túl kicsi. Nem mondtam el a véleményemet arról, hogy a lekezelő stílusából leszűrtem, mi a kicsi, amivel problémája lehet. Lenyeltem a békát...egyelőre.
Eljött a másnap, én pedig meglepődve, de hálásan tapasztaltam, hogy itt bizony nem ötkor kelünk, hogy még reggeli előtt dolgozzunk néhány órácskát, hanem hétkor - esetemben 7:20-kor - hogy fél nyolckor asztalhoz ülve családias hangulatban megreggelizzünk. Megnyertem a hétre a mosogatást, de egyáltalán nem bántam, ha már fáradoztak minden nap az étel elkészítésével.
Mosogatás után magamra öltöttem a munkásruhát, alá minden létező göncömet (értsd: trikó, harisnya, frottír zokni a másik zoknira, póló, 2 pulóver) és gondoltam, ez talán elég lesz egy darabig, meg hát úgy is dolgozni fogunk, csak kimelegszem. Lépteimből már ekkor eltűnt a kecsesség, leginkább egy pufók kisfiúhoz hasonlítottam. Ezek után a farmer asszony, Eva végig mért és fejét csóválva megállapította, hogy ez még nem lesz elég, így megbízta alkalmazottját - akivel a későbbiekben dolgoztam, amíg ő a konyhában serénykedett - hogy adjon rám még egy kantáros nadrág stílusú, vastag, vízálló anyagú nadrágot és egy hozzáillő kabátot. Ez eltartott egy darabig, mivel elég nehéz ilyesféle felszerelést törpe méretben találni, majd még húzni rajta egyet-kettőt, hogy valóban az én méretem legyen. Ezen kívül kaptam még egy szintén hatalmasnak ígérkező térdvédőt, mert hogy répát fogunk szüretelni, ahhoz pedig ez dukál, ha valaha használni akarom még az ízületeimet. Amikor ezzel elkészültem, Eva végig nézett rajtam, beszaladt a házba, majd visszaérkezve a fejembe nyomott egy munkás sapkát, amely azon nyomban a szemembe csúszott. Elégedetten mustrált végig, így már el mert engedni utamra. A háztól a földekig vezető nagyjából 100-150 méter megtétele frenetikus volt. A Bádog embert megszégyenítő mozgáskultúrával, félig vakon botorkáltam ki a földekre, ahol már várt a ládákkal megpakolt traktor, a fent említett Lian, illetve egy önkéntes hölgy, 12 vödör társaságában. Sajnos a 86 réteg ruha nem bizonyult elegendőnek a 0 fokban csúszva-mászva a hideg talajon, így fél óra után már nem éreztem a lábujjaimat, újabb 10 perc múlva már az ujjaimat sem (igen, két kesztyűt húztam fel, a biztonság kedvéért).
10 óra körül már majdnem kezdtem feladni, fájt már a hideg a bőrömön, jégcsapok lógtak az orromból, a zöldségeket csak elvétve tudtam megfogni, annyira érzéketlenné vált a kezem, szóval el tudjátok képzelni. Egy könnycsepp készült kicsordulni a szemem sarkából, de mikor megérezte a hideget, sikítva visszabújt. Már majdnem feladtam, hogy én bizony fogom magam, bemegyek és majd csak akkor jövök vissza, ha már nem fenyeget a veszély, hogy egy rossz lépésnél letörnek a lábujjaim. S ekkor jött a felmentősereg Eva személyében, aki egy-egy nagy bögre forrócsokit hozott magával, ami rendjén fel is melegített. Azt mondták, hogy ez azért is jó, mert a cukor majd ad energiát, de én biztos vagyok benne, hogy nem a cukor mosolyogtatott meg, és adott erőt a további két órában, hanem a kedvesség, a törődés és a jó társaság. Egyedül nem tudtam volna folytatni, ezt látatlanban is megmondom.
A szerda és a csütörtök a répa földeken telt, csütörtök este pedig a drága farmerom végig mutogatta a telkét, persze a felét sem tudtam megjegyezni, pedig nagyon lelkesen mentem az idegeire kíváncsi kérdéseimmel. Másnapi feladatom az volt, hogy a hely ismeretében (!) hozzak már egy ládányit ebből, egy vödörrel abból, kettővel a másikból...
Háromszor jártam végig a földeket, mire megtaláltam az utolsó feladatnak kiadott zöldséget, de végül is sikerült! Cserébe kaptam répa juice-t, almával és gyömbérrel keverve (komolyan, ezek mindenbe gyömbért tettek). Estére részt vehettem a partin, amit adtak. Vegetáriánus étterem, a konyhatündérek (Eva és a francia segítője) főztek rájuk és ők is szolgáltak fel. Az én dolgom a takarítás, mosogatás volt, karöltve egy másik, korombeli lánnyal, emellett nekem is kijutott a menüből.
Nos, összességében kellemeset csalódtam a vegetáriánus étrendben, ugyanis meg tudtak lepni változatos és ízletes ételekkel. Ráadásul nagyon megszerettem mindenkit. Sajnálatos módon, amikor felhívtuk az iskolát, hogy szeretnék velük munkaszerződést kötni jövőre, a papírokat intéző tanár úr elég alpári módon vetette oda, hogy én nem kertésznek készülök, a farm túl kicsi. Nem mondtam el a véleményemet arról, hogy a lekezelő stílusából leszűrtem, mi a kicsi, amivel problémája lehet. Lenyeltem a békát...egyelőre.
2014. november 13., csütörtök
Projekt hét
Nos, lássuk, hogyan is néz ki az, amikor a hét elején kapunk egy projektet, hogy azon dolgozzunk, cserébe pedig nem kell bejárnunk órákra. Teljes szabadság! - gondolná a laikus.
Hétfőn megkapjuk a projektet, ami azt jelenti, hogy ebédig az osztályteremben poshadunk, hogy hátha valakiben felmerül bárminemű kérdés az adott tárggyal kapcsolatban. Persze, ilyenkor mindenki úgy tesz, mintha behatóan tanulmányoznánk a feladatokat, miközben a betűk táncolni kezdenek, átrendeződnek a papíron és te már az estéről/közelgő buliról/tegnapi buliról/pasiról/csajról/kecskéről álmodozol. Természetesen mindig van EGY, aki nem hagyja annyiban, és stréberkedik, felesleges kérdéseket tesz fel, amelyekre a válasz egyértelmű...lenne, ha nem szavanként kérdezne rá a dolgokra, hanem elolvasná a teljes szöveg tartalmát. Miatta kínlódunk délig az osztályteremben, várva azt a felszabadító pillanatot, amikor a legbátrabbnak bizonyuló személy (magyarul: akinek előbb lesz tele a töke) felteszi a kérdést, hogy mehetünk-e.
-Ha nincs több kérdés, akkor mehettek. - válaszolja a tanár, mire az eminens pasashoz legközelebb ülő osztálytárs ráugrik az "árulóra" és lefogja annak két kezét, nehogy kedve támadjon a magasba lendíteni, nem testedzés céljából, a többiek pedig villámsebességgel kiszaladnak a teremből, az ajtó előtt már sóhajtozva, homlokot csapkodva, szitkozódva mond mindenki véleményt arról az EGYről.
Ebéd után kiengedünk egy kicsit, mondván, hogy nincs tanítás. lehet pihenni. Na, ezzel a lendülettel az emberek nagy része álomba is merül egészen estig.
Az éjszaka a partiké, akkor nyilván nem fogunk projektet csinálni. "Majd holnap." - hangzik a jól ismert séma.
Másnap reggel - nincs. Nem megyünk le reggelizni, ki sem kelünk az ágyból, ha igen, akkor meg már lekéstük a reggelit, üres gyomorral meg nem tudunk gondolkozni, nincs mit tenni, majd dolgozunk ebéd után. Na, de a finom és bőséges sült húsok, ízletes köretek, házi kenyerek után, ugyan kinek van kedve tanulni? Inkább pihenjünk, játsszunk, filmezzünk! Este meg...nos, este van megint.
Szerda. Ez már a hét közepe, ezért nem délben kelünk, hanem 11-kor, hogy legyen egy óránk dolgozni. Egy óra... szükségünk van pár percre, zuhanyzáshoz. Finom meleg a víz, maradjunk még egy pár percet... uppsz, máris ennyi az idő?! Nem baj, még mindig van fél óránk, hogy elkezdjünk dolgozni rajta. Még felöltözöm. De nem tetszik a felsőm, keresek egy másikat. A másikhoz viszont nem illik ez a nadrág... és ez így megy, miközben facebookot csekkolok, zenét teszek be, felhőket nézegetek, míg nem elérkezik az ebédidő. (Itt megjegyezném, hogy a fürdés- és ruhamizéria a fiúknál is ugyan így zajlik.) Nos, mára nem jött össze a délelőtti tanulás, ebből kifolyólag a délutánt mély depresszióban töltjük, és megbeszéljük, hogy másnap még egy órával előbb kelünk projektet kidolgozni. Tízkor kelés, vontatott készülődés, 11-kor találkozás, és ekkor már valóban neki állunk a feladatnak, pontosabban csak az információgyűjtésnek, mert mint kiderül, ez még sem egy játék-feladat, amivel egy órán belül lehet végezni. Rég dolgoztunk már, elszoktunk tőle, délután ki kell pihenni ezt az egy órányi megerőltető gondolkozást.
Péntek. Ma van a határidő. Nincs mese, reggel kelés, ebédig meló. Szitkozódás, csapkodás, a fiúk percenként szaladgálnak ki cigizni, először még velük tartok, hogy addig legalább levegőn vagyok, de aztán megunom, a lábam is elfárad, menjenek csak, nem érdekel. Ebéd után egy szusszanásnyi szünet, aztán munka tovább. Estére már mindenki kikészült, egymás idegeire mentünk, a bár viszont nyitva van, menjünk inni! Csak egy sör... de a sör végére megérkezik a társaság, akikkel megiszunk még egy sört, beszélgetés, tánc, cigiszünet, a buli átköltözik kintre, nincs kedvünk ott hagyni őket, aztán minden felgyorsul: hubasszameg hajnali kettő van, eléggékijózanodtál, kussiszokmégegysört, gyeremárteállat, megegszazideg, segítsbevinnieztamarhát, idetegyükle, öntsdlevízzelfelébred, neugráljáldolgoznunkkell, nemmertateanyád, azaképjólesz, úgyseolvassákel, senkitnemérdekel, írdmégbeaztishogy..., külldmárel! csakmégezt, nemérdekelsenkit, márúgyismindegy
ELKÜLDTÜK
Hétfőn megkapjuk a projektet, ami azt jelenti, hogy ebédig az osztályteremben poshadunk, hogy hátha valakiben felmerül bárminemű kérdés az adott tárggyal kapcsolatban. Persze, ilyenkor mindenki úgy tesz, mintha behatóan tanulmányoznánk a feladatokat, miközben a betűk táncolni kezdenek, átrendeződnek a papíron és te már az estéről/közelgő buliról/tegnapi buliról/pasiról/csajról/kecskéről álmodozol. Természetesen mindig van EGY, aki nem hagyja annyiban, és stréberkedik, felesleges kérdéseket tesz fel, amelyekre a válasz egyértelmű...lenne, ha nem szavanként kérdezne rá a dolgokra, hanem elolvasná a teljes szöveg tartalmát. Miatta kínlódunk délig az osztályteremben, várva azt a felszabadító pillanatot, amikor a legbátrabbnak bizonyuló személy (magyarul: akinek előbb lesz tele a töke) felteszi a kérdést, hogy mehetünk-e.
-Ha nincs több kérdés, akkor mehettek. - válaszolja a tanár, mire az eminens pasashoz legközelebb ülő osztálytárs ráugrik az "árulóra" és lefogja annak két kezét, nehogy kedve támadjon a magasba lendíteni, nem testedzés céljából, a többiek pedig villámsebességgel kiszaladnak a teremből, az ajtó előtt már sóhajtozva, homlokot csapkodva, szitkozódva mond mindenki véleményt arról az EGYről.
Ebéd után kiengedünk egy kicsit, mondván, hogy nincs tanítás. lehet pihenni. Na, ezzel a lendülettel az emberek nagy része álomba is merül egészen estig.
Az éjszaka a partiké, akkor nyilván nem fogunk projektet csinálni. "Majd holnap." - hangzik a jól ismert séma.
Másnap reggel - nincs. Nem megyünk le reggelizni, ki sem kelünk az ágyból, ha igen, akkor meg már lekéstük a reggelit, üres gyomorral meg nem tudunk gondolkozni, nincs mit tenni, majd dolgozunk ebéd után. Na, de a finom és bőséges sült húsok, ízletes köretek, házi kenyerek után, ugyan kinek van kedve tanulni? Inkább pihenjünk, játsszunk, filmezzünk! Este meg...nos, este van megint.
Szerda. Ez már a hét közepe, ezért nem délben kelünk, hanem 11-kor, hogy legyen egy óránk dolgozni. Egy óra... szükségünk van pár percre, zuhanyzáshoz. Finom meleg a víz, maradjunk még egy pár percet... uppsz, máris ennyi az idő?! Nem baj, még mindig van fél óránk, hogy elkezdjünk dolgozni rajta. Még felöltözöm. De nem tetszik a felsőm, keresek egy másikat. A másikhoz viszont nem illik ez a nadrág... és ez így megy, miközben facebookot csekkolok, zenét teszek be, felhőket nézegetek, míg nem elérkezik az ebédidő. (Itt megjegyezném, hogy a fürdés- és ruhamizéria a fiúknál is ugyan így zajlik.) Nos, mára nem jött össze a délelőtti tanulás, ebből kifolyólag a délutánt mély depresszióban töltjük, és megbeszéljük, hogy másnap még egy órával előbb kelünk projektet kidolgozni. Tízkor kelés, vontatott készülődés, 11-kor találkozás, és ekkor már valóban neki állunk a feladatnak, pontosabban csak az információgyűjtésnek, mert mint kiderül, ez még sem egy játék-feladat, amivel egy órán belül lehet végezni. Rég dolgoztunk már, elszoktunk tőle, délután ki kell pihenni ezt az egy órányi megerőltető gondolkozást.
Péntek. Ma van a határidő. Nincs mese, reggel kelés, ebédig meló. Szitkozódás, csapkodás, a fiúk percenként szaladgálnak ki cigizni, először még velük tartok, hogy addig legalább levegőn vagyok, de aztán megunom, a lábam is elfárad, menjenek csak, nem érdekel. Ebéd után egy szusszanásnyi szünet, aztán munka tovább. Estére már mindenki kikészült, egymás idegeire mentünk, a bár viszont nyitva van, menjünk inni! Csak egy sör... de a sör végére megérkezik a társaság, akikkel megiszunk még egy sört, beszélgetés, tánc, cigiszünet, a buli átköltözik kintre, nincs kedvünk ott hagyni őket, aztán minden felgyorsul: hubasszameg hajnali kettő van, eléggékijózanodtál, kussiszokmégegysört, gyeremárteállat, megegszazideg, segítsbevinnieztamarhát, idetegyükle, öntsdlevízzelfelébred, neugráljáldolgoznunkkell, nemmertateanyád, azaképjólesz, úgyseolvassákel, senkitnemérdekel, írdmégbeaztishogy..., külldmárel! csakmégezt, nemérdekelsenkit, márúgyismindegy
ELKÜLDTÜK
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)