Kresz - második felvonás

 A koleszos élet szépségeit élvezve nem sok mesélni valóm akadt az utóbbi hónapokban. Ezen élvezetek közé tartozik az, amikor rányitnak az emberre zuhanyzás közben vagy amikor három szobából három különböző zene szól, s a papír vastagság falakon át egyfajta különös keverékét hallhattam a rap, a techno és a pop zenének; amikor a szintén kartonpapírból épült első emeleti folyosón valaki végigmegy és becsuk egy ajtót, mindezt egy mamut csorda vonulásának kecses hanghatásaival és egy ágyúdörrenés finomságával. A bejárati ajtó mellett lakván mindezt 5.1-es hanghatásokkal élvezhettem. Sok különböző ember, megannyi különböző napi ritmussal rendelkezve, bezsúfolva egy ilyen folyosóra, ezt jelentette: a csodás zenekompozíciót általában éjfél-hajnal egy tájban halkították el, az első mamut vándorlás pedig fél hat körül megkezdődött. Márpedig kialvatlanul nem állunk, akarom mondani ülünk neki blogot írni!
 Most, hogy kipuffogtam magamat, elmesélem, mi is történt azon a bizonyos kresz vizsgán.
 Régóta érett a fejemben a gondolat, novemberre ért meg az elhatározás: én bizony megszerzem a motoros jogsit! Végig ültem szépen az egyhetes tanfolyamot, megvettem a könyvet, lámpalázasodtam már idejekorán. Jött az első bosszúság -mert ugyan miért menne bármi is zökkenőmentesen? - vizsgaidőpontot csak két hónappal később tudnak adni. Mivel akkortájt kezdődött újból az iskola, eltoltuk még egy hónappal. Meglett az időpont, megszerveztem az utazást, oldogattam a teszteket, bújtam a könyvet, eljött végre a vizsga napja. A villamoson ülve kis híján leszédültem a székről, olyan szívdobogásom támadt, egyébként nem izgultam túl a dolgot, ahogy az esetemben általánosan lenni szokott...
 A vizsgáztató kedvetlenül morgott az orra alatt, miközben egyesével behívott minket és megkért, foglaljunk helyet. Kisvártatva kiderült, a mai napon mi vagyunk az ötödik csoport, akiket haza küldtek, ugyanis az előző esti hóeséstől leállt a rendszer, nincs internet -legalábbis mi ezt a magyarázatot kaptuk. Hirtelen nem tudtam, sírjak vagy nevessek? Három centi hó leesése ellehetetleníti a Nemzeti Közlekedési Hatóság munkáját. Ellenben az első emeleti panellakásunkban kitűnően működik. Hmm.
 Természetesen nem a vizsgabiztos hibája volt, ám ő már az ötödik bosszankodó embercsoport hörgéseit hallgatta végig aznap, megértettem, hogy tele lett a cipője. Meg is jegyezte, hogy köszöni szépen, édesanyja jól van, a mai nap után egész biztos, hogy sokáig fog élni, azzal utunkra bocsájtott. Úgy elkámpicsorodott, hogy emberi kötelességemnek éreztem pár jó szót szólni hozzá, hiszen a szakik ügyködése-bénázása távolról sem az ő lelkén szárad. Odamentem hát beszélgetni, s 5 perc után, amikor már mosolyt láttam játszani a szája szélén, ott mertem hagyni, remélvén, mégsem megy Dunának elkeseredésében.
 Következő hétfőre kaptam új időpontot, ugyanarra a címre, s ahogy megérkeztem, ugyanaz a vizsgabiztos fogadott, immár rutinosan, rugalmasan végezve munkáját. Leültem az egyes géphez és izzadó ujjbegyekkel nyomogattam végig a tesztet. Némelyik mondatot eléggé megdolgoztatta az agytekervényeimet, ugyanis akadt, hogy még a kérdést sem értettem, ennek megfelelően egyik kezemet a szemem elé téve vakon választottam a megoldások közül a másikkal. Ha már úgyis mindegy volt, legalább legyen szórakoztató. A teszt végén el sem akartam hinni, hogy mindössze 5 hibapontom lett. Fültől-fülig érő vigyorral ültem a helyemen és türelmesen vártam, hogy magához intsen a vizsgabiztos, aki monoton hangon ismételgette:
- Jöjjön aláírni! Viszont látásra! Jöjjön aláírni...
 Kimentem szignót biggyeszetni a papírra. Ahogy megismert, rám vigyorgott, a monitorra nézett, majd ismét rám, összecsapta két tenyerét és örömében így szólt:
- Jaj, hát a motoros kislány! Gratulálok! Aztán vigyázzon ám magára, Diácska!
 Egy barátomnak elmesélve ezt a reakciót váltotta ki belőle:
- Betojás! Te bárhova méz, Téged mindenhol szeretnek!

Ne nevess!

 Mióta hazajöttem, a fogszabályzós doktornőt gyakrabban látogatom, mint a két nagyanyámat együtt véve, mivel célul tűztük ki, hogy decemberig rendbe tesszük a fogaimat. A királyi többes alatt azt értem, hogy míg ő a szaktudását adja hozzá, én minimális vinnyogással igyekszem elviselni a szűnni nemakaró fájdalmat; egyszóval mindketten megtesszük, ami tőlünk telik. Fogacskáim gyökerei makacsul ragaszkodnak a helyükhöz, így nagyobb erőket voltunk kénytelenek bevetni az elmozdításuk érdekében: a szájsebész doktor úr beültetett két "minicsavarnak" feltüntetett kínzóeszközt, amelyek közreműködésével elméletileg majdan a gyökerek engedelmesen vándorolnak a doktornő által kijelölt helyükre. 
 Elérkezett a félelmetes operáció napja. Díszkíséretemmel az oldalamon, halálra vált fejjel, mártíroktól eltanult mimikával vonultam a rendelőbe. Akkor még nem sejtettem, hogy a rövidke műtét legszörnyűbb része az injekciós tűvel való szurkálás lesz, amellyel lezsibbasztották a pofázmányomat, vele az orromat is, majd a váróba küldtek néhány percre, amíg az érzéstelenítő kifejti hatását. Ez alatt az idő alatt olyan jókat mulattunk zsibbadó félben lévő számon-arcomon-orromon, hogy mire visszahívtak, nevetve ültem a székbe. A pár perces operáció végén hazaindultunk. Közben lassacskán megszűnt az érzéstelenítő hatása, a jókedvem is ezzel egyenes arányban zuhant alább. Vigasz-jégkrémért kiáltottam, kis kitérővel a boltba meg is kaptam, az autóban már azzal jegeltem egyre fájóbb arcfeleimet. Hazaérve berobbantam az ajtón és feltúrtam a legerősebb fájdalomcsillapítót, melyet direkt műtét utáni fájdalmak orvoslására fejlesztettek ki. 
 Eltelt némi idő, a jégkrém is megfogyatkozott, ám a képem továbbra is dagadt, lüktetett, s minden mozdulatra, szóra, falatra belehasított a fájdalom, olyan erővel, hogy könnyek gyűltek a szememben. 
 A kanapéról felállva elindultam ágy iránt, ám előtte még sejpítve elmondtam édesanyámnak a doki felé tett bosszú fogadalmamat: 
- A nagy műtétnél én bizony megeszek előtte legalább 3 nagy gerezd fokhagymát!
- Van fokhagyma nyomónk, úgy rágnod sem kell, az most úgy sem menne. Vagy akár fokhagyma krémet is nyomhatsz a szádba, azt csak nyelni kell- mondta anyu egyre szélesebb mosollyal, ekkor tekintetünk találkozott és minden próbálkozásom ellenére mégis mosolyra húzódott a szám, amitől a fájdalom belé nyilallt. Ő ezt igazán nem akarta, s ilyképpen próbálta elrejteni mosolyát: takaróját állig húzta, így mikor visszafordultam, csak egy nevető szempárt a csücskeit markoló tíz ujjacskát és a rázkódó lepelt láttam, mire még jobban nevetnem kellett. Kézzel próbáltam visszahúzni arcomat a helyére, ami elég komikus látványt nyújthatott, mert szülém ezután egész fejét a takaró alá rejtette, nehogy átragadjon rám a nevetés, a szokásos módon. természetesen ez megtörtént. Képtelen voltam megállni a mosolygást, azonban fájdalmamban könnyem csordult. Ekkor eszembe ötlött a mondás, amely tökéletesen jellemezte helyzetemet: "...ha a hülyeség fájna..." Nos igen, fájt. 

Egy pesti lány a földeken

 Ahogy a lakótársakkal, úgy a főnökökkel is szerencsém van. Ezúttal is egy jó humorérzékkel megáldott példányt fogtam ki, születtek is hát jó beszólások, amelyeket most megosztok.
 Alig vártam a traktormunkák kezdetét, mivel eddig csak elvétve akadt esélyem, hogy vezessek, tűkön ültem, hogy végre ezen tapasztalattal is gazdagodhassak. Kimentünk a mezőre, ő megmutatta, hogy mit hogyan kell csinálni, melyik sebesség, mennyi gázt adunk, mikor kell felemelni, illetve letenni a tárcsát, majd két forduló után kitúrtam a vezető ülésből, ő pedig készségesen helyet foglalt mellettem. Eleinte javítgatott, hogy merre és hogyan menjek. Majd ezek egyre ritkábbá váltak. Egy óra múlva pedig kiszállt mellőlem és hagyta, hogy egyedül megcsináljak két hektárt, majd kicsivel odébb még másfelet. Ezek végeztével olyan büszkének éreztem magamat, mintha én találtam volna fel a spanyol viaszt. Jó főnökként nem hagyhatta, hogy elszálljak magamtól, így megjegyezte:
- Nem készítesz fényképet erről a tábláról? Csak hogy mindenki láthassa: itt járt egy pesti lány, oszt jól széttúrta a földet!
 Egy borús, szürke, igazán őszi napon elindultunk trágyázni a földeket. Traktorunk után kötve a pótkocsi, annak a végén a trágyaszóró. A szóráshoz azonban először meg kellett tölteni a pótkocsit, ezt markológép segítségével vitték véghez. Míg a gépben ülő fickó az utánfutóra pakolta az anyagot, a főnök úr felmászott és vasvillával igyekezett egyenletessé tenni a már meglévő felületet. Ezzel végezvén visszaült mellém, letörölte homlokáról az izzadságot, mielőtt fülig érő vigyorral imigyen szólt:
- De szar egy meló ez!

"A muzsika hangja"

 Magyarországi gyakorlatomat a tuba hangjának köszönhetően találtam meg, átvitt és szó szerinti értelemben is. Édesanyám kollégája egy bandában fúj a főnökömmel, így sikerült kapcsolatot teremteni vele, hogy a gyakorlat felől érdeklődjek. Aztán jött a leköltözés. A GPS el is hozott az utcába, amelyet kerestem, ám a házszám nem stimmelt. Letettem a kocsit az út szélén és járkálni kezdtem, ám a technika műholddal vezérelt csodája továbbra sem vitt el célállomásomig. Épp töprengeni kezdtem, hogy mitévő legyek, amikor meghallottam a régen hallott basszust, és elindultam a hang irányába. Utóbb kiderült, hogy nem is nehéz itt eltévedni, trükkösen van kialakítva az utca. Szerencsére a gyakorló szobából kihallatszódik annyira a zene, hogy könnyűszerrel megtaláltam a házhoz vezető utat. Amikor ezt elmeséltem zenekedvelő főnökömnek, nagyot mosolygott rajta és büszkén kihúzta magát, mondván "ugye, milyen jó, hogy leültem gyakorolni?"

Visongó trió

 Vasárnap reggel ágyba kértem a reggelit, ám mire az megérkezett, a telefonon csüngtem. Mivel hívásaimat szeretem diszkréten lebonyolítani, átvonultam a másik szobába, s szokásosan fel-alá járkálva trécseltem egy lengyel barátnőmmel. Ő akadozva beszél angolul, én ugyanilyen sután válaszolgatok lengyelül. Mivel rég nem láttuk egymást, mindketten izgatottan beszélgettünk, így esett, hogy három nő három különböző szobában visongott: én az egyikben, barátosném egy  1500 km-rel odébb lévőben, édesanyám pedig a konyhában, büszkén mesélgetve, hogy pici lánya lengyelül trécsel. 
Utólag is a szomszédok szíves elnézését kérem - kivéve azt az egyet, aki napra és órára való tekintet nélkül izzítja be a fúróját... most komolyan, vasárnap reggel hajnali 10 órakor?! :D

Nyakig az olajban

 Szeptember elejével hazajöttem, hogy 3 hónapos gyakorlatomat töltsem Hévízhez közel, egy kis faluban. Megjegyzem, a környék imádnivaló, csendes, leszámítva főnököm kőkorból származó, ám a mai napig tökéletesen működő traktorját. A gépjármű fennemlített korából kifolyólag némi javításra szorult, így feltűrtük ingujjainkat és neki láttunk. A traktornál is régebbi burgonyaszedő géppel még több munkánk akadt, s két nap leforgása alatt többet tudtam meg a gépek működéséről, és a szerszámok használatáról, mint az elmúlt három évben összesen. Elképzelhető, hogy a következő projektem az lesz, hogy gépjavítónak taníttatom ki magamat, mielőtt visszatérnék az imádott farmra, így még hasznosabbá válva.
 A javítási munkálatok utána neki álltunk takarítani. Ehhez szétcsavaroztam a dülöngélő ülést, amelyet kiszedve rábíztam újdonat főnökömre, mivel bár tanultunk hegeszteni, valahogy nem fűlik hozzá a fogam. Ez jó üzletnek bizonyult mindkettőnk számára, mivel a szerelés ezen részét ő élvezte, nekem pedig jól esett kitakarítani a csupa-szutyok, 89-es járgányt. Az ám, de a kosz sehogy sem akart feljönni. Kaptam hát egy drótkefét, hogy majd azzal sikerül. A nagyja fel is jött, némi izomlázat hagyva másnapra. Ezután még pár alkalommal átfutottam rajta vizes szivaccsal, így potom 20 perc múlva az ablakokon is ki lehetett látni. Amint úgy éreztem, hogy kész vagyok a munkálatokkal, nevetve lejelentettem, hogy a felhasadt kárpit mögött nagy adag üvegcserépre bukkantam, biztos a sörös üvegek. A főnök úr elgondolkozva így szólt:
- Ja igen, kitörtem a hátsó ablak üvegét... 15 évvel ezelőtt.
- Nincs több kérdésem.
 Tehát a por is ilyen régi lehetett, ezért is ragaszkodott annyira a berendezéshez, foggal-körömmel (avagy az idő vasfogával?)
 Természetesen én is alkottam. Kértem az újdonsült főnit, hogy ugyan engedjen már a tűzpiros szovjet gyártmány volánja mögé. Ő eleget tett kérésemnek, miközben elmagyarázta, hogyan működik a furcsa alakú sebváltó, amelyet két kézzel kell megtaszajtanom, közben a fejét forgatnom, hogy azt csinálja, amit én akarok. A csúcspont azonban nem a két kézzel való sebváltó elleni küzdéskor jött el, habár a nagy ember már akkor is szélesen vigyorgott. Azonban amikor a gépet indítottam, és pár méter múlva feladatba kaptam, hogy állítsam meg próbaképpen, ráléptem a fékre, ami (esküszöm, így történt) röhögő hangot hallatott, ám semmi többet nem reagált nőies érintésemre. Ekkor már izomból léptem oda neki, mire némi krahácsolás vegyült a röhögésbe, ám a traktor tovább gurult. Ezt megelégelve felálltam az ülésemből és két lábbal tapostam a 89-es járművet, akinek reggelente előre köszönök. Ez alkalommal már benyomódott alattam, mely mozdulat hatására felébredt bennem a remény, ám csak azért volt hajlandó ezt megcselekedni, hogy a következő pillanatban lendületből rúghasson vissza. Megszégyenülve pillantottam fel mellettem elhelyezkedő, víg kedélyű főnökömre, aki szívből kacagott vagy egy percen át, mielőtt segített megállítani a batár gépet.
 Ekkor jöttem rá, hogy a farmer szakmához bizony szükség van nyers erőre is.

Nagy családos móka

 A farmon töltött több, mint két évem alatt megtanultam, hogy bárkit meg lehet szeretni, akár nagyon rövid idő alatt is. Azokat, akiket egy éve vagy annál több ideje ismerek, kivétel nélkül imádom. Akik csak rövid időre jöttek ide dolgozni, például 3 hónapra a nyárra, azokat úgyszintén nagyon megkedveltem, s már most tudom, hogy augusztus végén, ha el kell mennem a farmról, minden egyes emberért könnycseppet fogok hullajtani. Persze, megesik, hogy felbosszantanak, ahogy én is őket, de hát ez minden közösségben megesik. Nálunk pedig nemhogy közösség, barátság alakult ki, hanem egy egész kis család. Van nekünk egy "Nagyapa" néven szólított idősebb úriember, aki az összes ott dolgozó pasi közül a legperverzebb; újonnan lett egy "Mamó" ami a véleményem szerint egy tündéri becézése az anyának. Az egyik hiperaktív férfiú a "Pompka" becenevet kapta (ami az internetes fordító szerint szivattyút, a kollégáim elmagyarázása szerint pumpát jelent); illetve a nagydarab, csupa-vigyor, idétlen, ám jószívű fiatalember "Misu" azaz Mackó. Hihetetlenül jó érzéssel tölt el, amikor észreveszem, mennyire odafigyelnek egymásra, engem is beleértve. Olyan apróságok tudnak levakarhatatlan mosolyt csalni az arcomra, mint hogy esős időben hoznak nekem egy esőkabátot, mert az láthatóan többet ér, mint az enyém; vagy hogy valaki elfelezi a csokiját; hogy nem hagyják a lányokat dobozt emelgetni és még sorolhatnám. Ezek a pici figyelmességek elmondhatatlanul jól tudnak esni egy nehéz nap végén, de akár a közepén is, amikor az ember nem látja a munka végét, csak robotpilóta üzemmódban végzi azt, látástól-Mikulásig.
 Egymás felvidítására nem csak a kedveskedés szolgál, sőt, az kifejezetten elenyésző részben van jelen, ellenben egymás ugratása és őrületbe kergetése annál inkább. Mióta a fejembe vettem, hogy márpedig én megtanulom ezt az istenadta nyelvet, kezdem én is élvezni a vitáikat, szócsatáikat. Eleinte nagyon egyedül éreztem magamat, aztán megelégeltem az önsajnálatot és mostanra már egészen bátran (némelykor pofátlanul) bekérdezek, ha nem értek valamit és elkap az inger egy új szó vagy kifejezés megtanulására. Ezt felfedezvén a fiúk elkezdtek okítani, de természetesen sokat húzzák az agyamat, olykor félrevezetnek, s mindezek végén én pirulok bele a zoknimba szégyenemben, amikor olyat mondok, amit nem illendő. Habár mondatokat még nehézkesen rakok össze és csak alapszavakkal tudok kommunikálni, a létező összes lengyel káromkodást folyékonyan lenyomom. Őszintén, erre nem vagyok túl büszke. Még őszintébben: dehogyisnem!
 Visszaérve a családhoz  és egymás bosszantásához, akad itt néhány kihagyhatatlan sztori így,  nyár elejéről. Ha már nyár, akkor napsütés és meleg. Dániába ez elég későn érkezett meg és kissé máshogy működik. Felvázolom: mivel itt mindig fúj a szél, ráadásul hűvös levegőt hord magával, nemigen lehet érezni a Nap erejét, ami csalóka tud lenni. Nyaranta nincs rekkenő hőség, levegőtlenség pedig végképp nem ismert, azonban ez nem tart vissza senkit a leégéstől. Amikor hirtelen becsapott a nagy meleg, mi éppen kinti munkát végeztünk, gyomláltunk. Újdonsült lengyel barátnőmmel kitaláltuk, hogy akkor mi most barnulunk! Pólónkat és nadrágszárainkat feltűrtük, kilátszott az egész hátunk, lábszárunk. Mint azt említettem, a hűvös fuvallatok miatt nem lehet érezni a Nap valódi erejét, így nem forrt fel a bőröm, jelezve, hogy "itt és most elég a Napfürdőből". Ennek következményeként a kedvenc rock bandáink felsorolásának végeztével egészséges grillcsirke színem lett, ellenben kolléganőm alig barnult. Szerencsés- gondoltam, s a főnök hívására átgaloppoztam egy másik mezőre. Estefelé aztán újra láttam napozó pajtásomat, akivel nevetve mutogattuk egymásnak vörösre égett hátunkat. A mellettünk lépdelő fiú nagydarab, lehajolva kőműves dekoltázs kilátszik, gyanúsan hallgat. Harmadik női szemlélőként a társaság legifjabb tagja végignézve rajtunk, a szerencsétlenül jártakon, nevetve odaugrott a fennemlített meglapuló sráchoz és gatyáját néhány centivel lejjebb rántva leleplezte a titkot. Egymás térdét csapkodtuk nevettünkben, ugyanis amíg mi a szokásos nyári krízistől szenvedve vörös háttal és világító fehér fenékkel éljük tovább minden napjainkat, kollégánknak a hajlongásban fedetlenné vált hátsórésze lett rákvörös.
 A következő jelenet helyszíne: pakolószoba. Lényegében egy nagy belterű garázs, átalakítva. Az összes lengyel munkás jelen van, fontos küldetést kaptunk: szákankét válogatjuk a snidlinget, 20 grammos kis kötegeket készítünk, de azt bizony reggel héttől este hatig! Hosszú idő ez, szerencsémre a szórakoztatás házhoz jött. A mindenki által nagyapának szólított férfit Rudolfnak kezdték csúfolni, mivel nagy, piros krumpliorra van. Miután kihahotázták magukat, főnököm neje végigmérte a problémás területet és ellátta az öreget szépségápolási tippekkel, mely szerint ezt és azt a pakolást, krémet kell használni. Nagypapi hallgatta egy darabig, majd felragyogott a szeme
- Nagyon jó! Akkor ebből kérek a golyóimra is!
  A becenevekhez visszatérve, nekem sem maradnak adósaim a dologgal. Legelőször a "Mawa" mint picúr becenevet ragasztották rám, aztán főnökasszonnyal elkezdtük béjbizni egymást, majd tavaly nyáron az egyik fiú sokáig nézegetett, mire felcsillanó szemmel megjött az ihlet, így lettem pár hónap erejéig "Szmerfetka" ami a magyar Törpilla megfelelője. Utóbb, szintén főnökasszonyom jóvoltából néhányan "Nyunya" néven kezdtek szólítani, amit nem igazán tudtam lefordítani, ők sem elmagyarázni, így vállrántások közepette annyit mondtak:
- Hát...csak...olyan kis nyunya vagy.
Belenyugodtam ebbe is.
 Pár hete egyik nap megkaptam a céges autó kulcsát, hogy furikázzam az embereket egyik földről a másikra. A nap végeztével beültem a kormány mögé, hogy visszakocsikázzunk a bázisra, mire egy korombeli fiú pimasz ábrázattal megállt mellettem, és kezét nyújtotta a kulcsért. Álltam a tekintetét, majd megunván a sehova nem vezető szempárbajt, becsuktam az ajtót. Szívettépő sóhajjal foglalt helyet az anyósülésen, bekötötte magát és keresztet vetett, mielőtt fájdalmas képpel odaszólt nekem:
- Oké Schumacher, mehetünk!