Kiálltam magamért

 Nemrég történt, hogy nézeteltérés keveredett köztem és a mindig pörgő, hiperaktív dán főnököm között, mivel egész nyáron egyértelműen engem tettek meg főnöknek, illetve én játszottam az összekötő szerepét is a főnök és a rám bízott kis csapat között. Ezt az apró információt viszont csak velem közölte, a többiekkel valahogy elfelejtette megosztani, így természetesen folyamatos akadályokba-akadékoskodásba ütköztem, hogy ugyan már miért kéne rám hallgatniuk. Én voltam az, aki szünetben evés helyett visszavitte a telepakolt traktort a farmra, majd lecserélte a teli dobozokat üresre; aki mindig utoljára maradt, feltakarított, a papírokat rendezte, aki lényegében mindenhez értett és mindenért felelősséget vállalt, ám kalóz-szakállas feljebbvalóm szerint "semmi speciális nem volt a feladatkörömben", illetve én csak "bemeséltem magamnak, hogy engem ő túlstresszelne, túlérzékeny vagyok és amúgy is szerda van". Ezen meggyőző érvek hallatán a másik főnököm, akit egyébként őrangyalomként tartok számon, csak némán figyelt a sarokban, s egyre feljebb kúszott a szemöldöke, mivel már ismerte a történetet, s látta, amit látott, hogy igenis én vezettem a rám bízott kis csapatot. Sérelmeim tehát nyitott fülek helyett kifogások egész sorára találtak. Nem bírom elviselni az igazságtalanságot és a kamuzást, erre valószínűleg a körülöttem ülők is rádöbbenhettek, amikor a fejem vörösödni kezdett a hallottak alapján, így a glória alatt szárny rebbent a sarokban és gyorsan véget vetettek a gyűlésnek, azzal a mondattal lezárva az egészet, hogy remélik, ezek után magunk közti kommunikációval el tudjuk intézni az ilyesfajta nehézségeket. 
 Másnap meg is adatott az alkalom az elrendezésre. Amikor munkába mentünk, három különböző napi rendelést kellett csomagolni, három különféle zacskóba. A kis csoportnak reggel megmondtam, hogy a következő heti rendelést is meg kell csinálnunk, ám ennél többet nem. Nekik ez csak valamiféle "vicces infó" lehetett, s feleslegesnek titulálva elengedték a fülük mellett. Kivételesen nem rágtam a szájukba, hogy melyik csomagot melyik raklapra pakolják, így a háromféle rendelés úgy összekeveredett, hogy még egy óránkba tellett szétválogatni, ezzel megkétszerezve a munkaidőt. Amikor teljes volt a káosz, egy percig a sarokból néztem a művemet, már-már egy elégedett mosolyt is megeresztettem, ám ehelyett a kinti rakodó szalagot szerelő főnökhöz lépdeltem, hogy elégtételt vegyek az előző napi megaláztatásért. Elmondtam neki mi a helyzet, hogy nem csak a rendeléseket kell továbbadnom, mert ha nem rágom bele az emberek szájába, hogy merre hány méter, akkor bizony ez történik. Miután kidühöngte magát, megkérdeztem, hogy szeretné-e, ha továbbra is ugyanúgy figyelmet fordítanék ezekre a dolgokra, mint annak előtte, mert ha nem, akkor elég sok hasonló baleset fog még történni a közeljövőben. Rábólintott. Már pedig ha ezt szeretné - néztem a szeme közé - akkor menjen be és közölje mindenkivel, hogy én vagyok a kisfőnök/csapatvezető, vagy hívja aminek csak akarja. 
 Az első szünetünkben bejött, felfújt arca egy durcás óvodáséra ütött, miközben én kihúztam magamat a székemen, és durcásan, karba font kézzel így szólt:
- Rendben, akkor figyelem... Diána a csapatvezető.
 A korábban háttérbe szorított elégedett mosoly a fülemig ért, az ez utáni morgásokat meg sem hallottam az elismerés örömsikongatásától a fejemben..

Iskolalátogatás

 Szeptember elején hazalátogattam egy hétre, ez volt a vakációm, előzetes megegyezés alapján, mivel idekint  nyáron van főszezon a farmon, így akkor több szükségük van rám, ráadásul az is őszi kiruccanásom mellett szólt, hogy ha a hőmérséklet 25 fok fölé megy, én már haldoklom, látványosan szenvedek, papot hívok, szóval csak a szokásos női hisztérikát produkálom. A nyaralás kellemesre sikeredett, sok időt tölthettem anyukámmal, szinte minden estére találtunk magunknak programot, s emellett még barátokkal is találkozgattam, jól éreztem magamat. Egy gyönyörű szeptember eleji napra találkozót beszéltem meg egy régen látott barátnőmmel, egyben volt osztálytársnőmmel, akivel tervbe vettük, hogy most aztán végre meglátogatjuk a középiskolánkat, vele az összes tanárt, nincs kegyelem!
 Buszra szálltam, átutaztam Csepelre, ahol is az iskola előtt találkoztunk, örömködtünk kicsit, hogy újra láthatjuk egymást, megállapítottuk, hogy veszettül hiányoztunk egymásnak, majd behatoltunk az épületbe. Ennél a pontnál némileg izgalom lett úrrá rajtunk, ugyanis régről ismert szigorú portás őrizte a kapukat. A szokásos gyanús méregetés helyett, mely alatt mindig is úgy éreztük, mintha röntgen szemekkel pásztázna át minket, ezúttal csak egy lenéző szempárt villantott ránk, mintha csak valami balfácánok lennénk, akik az Elm utcából szabadultak. No, de mi ez a bánásmód, kérem?! Mi van akkor, ha bombát rejtegetek a táskámban, esetleg a ruhám alatt? Meg se kérdezi, hogy kik vagyunk és mit akarunk itt? Mivel szemlátomást nem lengett körbe minket a gyanú árnyéka, továbbá mindkettőnk kinézetéből arra következtethetett, hogy még odajáró diákok vagyunk, többre sem méltatott minket. 
 Ajándék lónak ne nézd a fogát... a lépcső felé vettük az irányt. A csengő még nem szólalt meg, így a harmadik emeleti tanári szoba elé telepedtünk, az odahelyezett kanapén kényelmesen elnyúlva és így vártuk azt a rémes ricsajt, amely egyben felért a megváltó hangjával is. Azonban a csengő hosszú percek múlva is néma maradt. Ekkor ébredt fel bennünk a gyanú, hogy talán...
 Barátném azt javasolta, hogy járjunk körbe és kukkantsunk be a tanári szobába. Amikor ez a művelet nem járt sikerrel, az osztálytermeket vettük célba, ám az ajtók mindenütt zárva találtattak. Töprengeni kezdtünk. Szeptember első hete van. Az iskola már kezdetét vette, ennek a helynek nyüzsögnie kellene, ám egy fia hangot sem hallottunk kiszűrődni egyik helységből sem. Az egyedüli zajt a takarítónő csapta, aki egykedvűen botorkált végig a folyosón, s akihez oroszlánszívvel nem mertünk odamenni, hogy kérdőre vonjuk a síri csendet illetően. Ehelyett képzeletbeli Sherlock kalapot öltöttem, számba képzeltem a hozzáillő pipát és két pöfekelés közt kimondtam immár megalapozott gyanúnkat:
- Gondolod, hogy év eleji kirándulásra ment mindenki az osztályával és ezért nincs itt egy teremtett lélek sem?
 Drága Watson-om nevetve így válaszolt:
- Nem is mi lennénk!
 Így végül bevetettük magunkat egy plázába, azon belül is végig jártuk a könyves boltokat, sajgó szívvel nézve, mi mindenre nincs pénzünk, s listát készítve mindazon olvasmányokról, amelyeket feltétlen meg kell majd szereznünk, illetve amelyeket majd egy-egy otthonlétem alatt kölcsönkérek nagylelkű barátnémtól. :P

Anyukám látogatása

 Amint tökfej barátomat összecsomagoltam és útra keltünk, az első piros lámpánál megállva elindult a "Crazy frog" című szám, ami még baráti jóindulattal sem nevezhető komolynak; egy gyerekhangon énekelt dal, amelyet teletűzdeltek "ting-ting" hangutánzó szavakkal. Meleg volt, így letekert ablakokkal utaztunk a kis fehér kocsiban, amit jelenleg vezetek. Megállt mellettünk egy kabrió, benne egy már őszülő ötvenes éveit taposó úr, jobbján a vele egykorú feleségével. Motorbőgetés, elégedett vigyor, körbe is nézett, hogy mindenki észrevette-e. Leesett állal bámultuk a mellettünk álló fenegyereket, amikor is utasom a hangerőszabályzóhoz nyúlva kikötötte:
- Akkor is nekünk van nagyobb f@szunk! - azzal felcsavarta a hangerőt, én pedig olyan mélyre csúsztam az ülésben, hogy biztos ne látsszak ki.
 A másfél órás út énekléssel telt és egy motoros üldözésével, akinek bukósisakján ördögszarvak voltak, barátom pedig kezében telefonnal noszogatott, hogy menjek már utána, hadd fotózza le. Amikor a hölgy észrevette, hogy üldözzük, a filmes tapasztalatokkal ellentétben nem fogta menekülőre, hanem lelassított, és mellénk állt, hogy le tudjuk őt kapni. Úgy képzeltem, hogy a sisak alatt még egy vigyort is megeresztett, majd egy "ízi rájder, öcsém!" felkiáltással száguldott tovább.
 Anyuval megölelgettük egymást a találkozókor, drága tesókám pedig rettentően örült újdonsült lakó- és élettársának. Utóbbi címet még anno mi aggattuk rájuk, a baráti körön belül, azóta ők bőven rá is játszanak; cuki beceneveken hívják egymást, a jövőbeli terveikről beszélnek mint házastársak, cinkosan, de elnagyzoltan kacsingatnak egymásra, mindezt a mi szórakoztatásunkra.
 Ahogy hazaértünk, elhatároztuk, hogy azonnal elmegyünk aludni, mert mindketten halálosan fáradtak voltunk.  Nos, ez sikerült is... két órával később, ugyanis nőként sok megbeszélni valónk akadt, természetesen mind halaszthatatlan státuszban. Másnap így kissé álomkórosan mentem be dolgozni, de anyu feldobott, amikor is írt egy üzenetet, hogy ő már megetette a lakótársamat, meg is kávézott vele. Anyukám nagyon szépen beszél magyarul, ám más nyelven nem igazán tud, ennek ellenére ő egymagában nagyon is nemzetközi, mert bárhol, bárkivel megérteti magát, activity-ben egyszerűen verhetetlen.
 Minden este finom ételre, meleg ölelésre haza érni nagyon jó érzés volt a sok egyedüllét után, szombaton pedig be is jött velem dolgozni, így az egész délelőttöt lányos fecsegéssel és nevetgéléssel töltöttük. Kollégáim el voltak ragadtatva a ténytől, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, illetve hogy milyen fiatalos anyukám van.
 Az igazán nagy kalandot a reptérre menet éltük át, vasárnap. Amint kiértünk a buszmegállóba, kiderült, hogy le is késtük a járatot, méghozzá 3 perccel. Mit tehetnénk, mégsem várhatunk egy órát a következőre, így hát kiálltunk az út szélére stoppolni.  Az elkövetkezendő 20 percben könnyesre nevettük magunkat, mivel a mellettünk elhaladó autósok többsége mosolyogva visszaintegetett, néhány kacérabb fiatalember még ránk is dudált, mi pedig halálosan megdöbbentünk ezeken a reakciókon. Végül egy apuka a kisfiával fuvart adott nekünk a vonatállomásra, így végülis elértük a járatot, majd anyukám a repülőt is szerencsésen. Egész úton a vigyorogva integető és dudáló pasikon kacarásztunk. Köszi, mindegyikőtöknek, feldobtátok a napunkat! :D

Tökfej

Nos, itt vagyok, és most már élek-virulok-blogolok. Az elmúlt pár hetem olyan eseménydúsan telt, hogy alig voltam gépközelben. Mindenek előtt kijött hozzám egy nagyon jó barátom és nálam csövelt két hétig. Nagyon vicces helyzetek kerekedtek az ittlétéből, főleg mivel tűz és víz vagyunk; míg én mindenen túl izgulom magamat és folyvást stresszelek, ő maga olyan laza, mint a rigalánc, s ha lustaságból díjat osztogatnának, egészen biztosan megnyerné... majd pedig elküldene érte valakit, ezzel hű maradva saját magához. Szóval ez az ambiciózus fiatalember megkért, hogy vigyem le a farmra dolgozni magammal ebben a két hétben, hogy megismerje a jövőjét, ugyanis őt is felvették ugyanabba a földműves-képző iskolába, amelybe én is járok. Már jó előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy nagyon szívesen teljesítem a kívánságát, természetesen csak és kizárólag az ő érdekében, nem önös érdekből és a legkevésbé sem a saját szórakoztatásomra.
 A lengyelek persze megint remekeltek, ugyanis hiányos angoltudásuknak köszönhetően csak pár szót ismervén nem tudták őt máshogy hívni, mint "husband" azaz a férjemmé lett keresztelve. Meg is beszéltük, hogy jó részegek lehettünk, ha mindketten lemaradtunk az esküvőről, de azért gratuláltunk egymásnak a frigyhez.
 A ház ura azonban már az elején kikötötte:
- Figyelj, Én hihetetlenül jó pasi vagyok... de a pókokat te intézed el! - azzal bátor nyúl módjára kiugrott a szobából, minél messzebb a sarokban talált űrhajó méretű, szőrös, futkosó teremtménytől
 Az első együtt töltött hétvégén lekocsikáztunk a testvérem lakásába, aki épp Magyarországon lóbálta a lábát, kiélvezve mind a negyven fokot, amely otthon uralkodott, hogy elhozzuk tőle a nála tárolt matracaimat, ugyanis a széteső félben lévő kanapén aludni nem csak hogy kényelmetlennek bizonyult, ám még a takaróm is be lett húzva az éjszaka leple alatt... mind a három! Esbjerg városába érkezésünk alkalmával egy barát kíséretében meglátogattuk a tengerpartot, ahol a két fiú valami sötét erőtől vezérelve azon nyomban rákokat kezdett hajkurászni simogatás céljából, majd megállapították, hogy szerencsétlen kis élőlényeknek ezután egész biztosan magyar-iszonyuk lesz, s legközelebb ha valaki gyönyörű szép anyanyelvünkön szólal meg a part szakasz 20 méteres körzetében, ezek biztos széjjel szaladnak. A pancsolás után elbúcsúztunk és haza indultunk. Drága barátom, akit mostantól csak Tökfej néven emlegetek, unaloműző gyanánt fogott egy papírlapot és hatalmas betűkkel ráírta: "WANNA THREESOME?" Az édeshármasra való felszólítást büszkén mutogatta az autópályán, ahol biztonságban érezte magát, mivel 130 alatt nemigen mentünk, annak is inkább felette. A másfél órás út alatt különböző reakciókat kaptunk az emberektől, mire ő úgy felbátorodott, hogy megfogadta: következő alkalommal hajlandó feneket is villantani az ablakban...persze csak az én drága egyetlen kisöcsém kíséretében. Gondolom, megértitek, hogy nem lesz "következő alkalom".
 Az ez utáni hetet végig güriztük, szabadidőnkben pedig... haha, elhitted,mi? Nem is volt szabadidőnk.
 A hét végére már véres harcok folytak annak fényében, hogy aznap ki készít vacsorát, s az eleinte még félelmetesnek bizonyuló "...akkor ma a lábtörlő rácson alszol!" végezetű mondataimon már csak erőtlenül nevetett, mivel tudta jól, nem hogy kidobni nem fogom, de ültemből felkelni se.
 Kedden délután összepakoltunk, és mindenestül átvittem Tökfejemet az öcsém lakásába, aki akkorra ért haza, hogy a vele együtt érkező édesanyámra cseréljem el, ugyanis az emberkereskedelem igen jövedelmező üzlet. 

Mókás-munkás pillanatok

 Mi is lehetne jobb móka egy hosszú, fáradságos napon, mint egymás vérét szívni? Ezen hitvallást követve dán főnököm a következőt találta mondani egy 11 órás munkanap után:
- Akkor te most hazamész a traktorral, viszed a biciklidet, majd visszatekersz és lepermetezed a póréhagymákat.
 Arcomon a szürke mind az 50 árnyalata átsuhanhatott, majd a vörösé és a liláé is, miközben a fáradság és kétségbeesés tükröződött szemeimben, ugyanis a főnök ébresztőszerűen hátba vágott, hogy előre tántorodtam, majd hangosan kacagva közölte, hogy nyugodjak meg, csak poén volt.  Akkora kő esett le a szívemről, hogy hallottam csattanni az aszfalton, ahol a klimatizált jármű várt rám, amellyel hazadöcöghettem.
 Egy másik alkalommal történt, hogy a lengyelek elnevezték az egyik munkást Hókuszpóknak, mert hogy szerintük hasonlít rá (csak egy fejjel alacsonyabb, mint képzelném, de sebaj, legyen fantáziánk). A rebarbara szüretelése közben szóba is került a vicces incidens, mely szerint valaki a gúny nevén szólította a férfit, aki erre felhúzta magát, és dúlni-fúlni kezdett,  ettől még jobban hasonlítva az említett mesehősre. Megtanítottam hát nekik magyarul is a nevét, csak "me' mé' ne?". Annyira belelkesedtek, hogy a "Jó napot!" kifejezést is elsajátították, habár ezutóbbival igencsak meggyűlt a bajuk. Másnap reggel amikor beértem, már mindannyian egy kupacban álltak. Szokás szerint lengyelül kívántam nekik jó reggelt, mire ők tiszteletteljesen felemelve kezüket egy emberként kiáltották oda nekem:
- Hókuszpókusz!
Szintén a lengyelek szórakozása, hogy odalépnek hozzám, valamit karattyolnak az ő nyelvükön, majd jót kacarásznak rajta, mivel hogy ők értik, én meg nem. Unott arcommal egyértelművé tettem számukra, hogy én ezt annyira nem élvezem, de mivel olyan isteni poénnak számít újból és újból eljátsszák. Emellett amikor nagyon benne vannak a témában és sűrűn pillantgatnak felém is egyértelmű, hogy miről beszélgetnek. Tavaly kaptam egy tippet, mégpedig hogy ilyenkor mondjak valamit a saját nyelvemen jó hosszan avagy indulatosan, így érteni fogják, hogy elég már belőlük, fogják vissza magukat. Az átokszavak használata nem az én asztalom, leginkább csak akkor káromkodom, ha valamin nagyon felhúzom magamat, ám ilyen pitiáner dolgok nem tudnak akkora hatással lenni rám, így mást kellett kitalálnom, mint a jól bevált ismétlés nélküli, magyar 10 perces szitkozódást. Így jöttem rá arra, hogy nincs is felemelőbb érzés, mint amikor dühösen a szenvtelen lengyel pasi szemébe nézek és minden mérgemet beleadva közlöm, hogy "LEKVÁROS BUKTA" amire ő megilletődötten pislog nagyokat, s zavarában csak csendben eloldalog.
 Egy másik alkalommal a "dilemma" szóra kerestem tökéletes életpéldákat, íme kettő ezek közül:
 Hazaérve már csak egy tiszta törülközőm maradt ( a fürdőlepedőt leszámítva, ám az nem jöhet szóba). A kérdés a következő: A borogatásra alkalmas eszközt inkább az ökölnyi méretű lila foltra tegyem a combomon ( munkahelyi baleset, amelyre barátaim és több kollégám is megjegyezte már, hogy "sok lesz az a szado-mazó kac-kac"), avagy a a leégett végtagjaimon enyhítsek a fájdalmon?
 Ugyanezen alkalommal merült fel az a szituáció is, mi szerint a napok óta tartó ültetésből kifolyólag nem 20 hanem 120 évesnek éreztem magamat a hátamban lévő fájdalom miatt. Na most. Leégett, meghúzódott hátamnak vajh' testápolóval jótékonykodjak -ami bár a nap okozta kellemetlenségre kiváló, de a másik fajta gyötrelmemen nem segít- vagy inkább sportkrémet kenjek rá -ami viszont hamar rendbe teszi az izmaimat és ízületeimet, azonban visítva ugrálnék fel-alá az égető érzést keltő gyógyírtól?
 Nem árulom el, melyiket választottam.

Ki lettem nézve

 Hivatalosan júniustól már dolgozom. Nem hivatalosan viszont... elsején reggel nagy nehezen kikeltem az ágyból, bementem a munkahelyemre, majd azzal a lendülettel haza is jöttem, és a következő két napot 39 fokos lázzal, dideregve töltöttem barátnőm kanapéján, a paplan alatt, miközben értetlenül néztem a körülöttem izzadni látszó embereket. Hazafelé jövet egyébként félre is álltam, mert majdnem elájultam, s bár az még nem nagy dolog, hogy én összeesem az utca közepén, na de nem akartam volna tömegbalesetet okozni. Vendéglátóim egyébként irtóra aranyosak voltak, mind a barátnőm, mind a párja kedvesek, mosolygósak, bolondosak és beszédesek, egészen otthon éreztem magamat velük. 

 A következő hétfőn újraindítottam a rendszert, ezúttal sikerült is a farmon maradni, mindenféle gond nélkül. Rendben, beismerem, hogy ez a megfogalmazás nem volt egészen pontos, tekintve, hogy drága jó főnököm egy játékos sapka-lepöccintés előtt eképpen definiált engem a napokban:
- Diána: sok-sok probléma, egy nagy adag hibákkal.

Ilyen és ehhez hasonló kedvességekben dúskálhatok lengyel kollégáim között, akik a tavalyi évhez képest megkétszereződtek, így reggelente mélyeket szippanthatok a túltengő tesztoszteron felhőből. 

 Első valódi munkanapomon az időjárást elfelejtették tájékoztatni, hogy még tart a nyár, ezért ő úgy döntött, ránk szabadít egy kis esőt meg hideget. Ebben a felettébb kellemes 16 fokban gyomlálni küldtek egész napra. Nem tudom, hogy ismered-e azt az érzést, amikor az arcodra esik az eső, te pedig nem tudod letörölni, mert könyékig sáros vagy, ezért úgy hagyod, ahogy van, s amint megszárad, a bőrfelület viszketni kezd, amikor is már gondolkodás nélkül odanyúlsz és megvakarod az irritált pontot... Nap végére úgy néztem ki, mint egy utcagyerek: a kesztyű ellenére a körmöm alatt is tökéletesen fekete lettem, egyebek között pedig a kabátom alá könyékig felkúszott ez a csoda-sár. Gondolom, el tudjátok képzelni, milyen látványt nyújthattam.
 Hazafelé menet a következő eszmefuttatás ment végbe a bio-processzoromban: Nincs otthon semmi vacsorára. El kellene menni vásárolni. Ilyen kinézettel csak nem megyek boltba. Először lezuhanyzom. Ha lezuhanyzom, egész biztosan elálmosodok, és már nem indulok el otthonról, ez esetben viszont nem lesz mit ennem. Megyek boltba.
 Habár a gumicsizmát sportcipőre, a koszos kabátomat kevésbé koszos pulóverre cseréltem, és a hajamat is kiengedtem, a kívánt hatást nem értem el, továbbra is egy utcagyerekhez hasonlítottam. Eme érzés tovább erősödött, amikor a boltba lépve mindenki csak lopva mert rám nézni, és legalább 3 méteres ívben elkerültek, amitől eleinte feszengtem, mígnem rádöbbentem, hogy bárhova odaférek, illetve a pénztárnál sem kellett sorba állnom. Ezek után úgy hiszem, ideje beszerezni egy szemceruzát. Na, nem mintha rá akarnék kapni a sminkelésre, de azzal legalább összemaszatolhatom magamat, ha nyugiban szeretnék vásárolni menni. Jól látjátok: a nőiesség továbbra is messziről elkerül. :D

Csalódás?

 Két hét múlva visszacsatlakozom a mókuskerékbe, de addig is a vizsgák vannak terítéken. A permetezéssel kezdtük. Az írásbeli nagyon jól sikerült, a gyakorlati órák alatt én magyaráztam el a többieknek, amikor a tanár nem volt ott, sokszor tanítás után is segítettem néhány osztálytársamnak, s egészen büszke voltam magamra, hogy ilyen jól megértem ezt a tananyagot, hovatovább velük is meg tudtam értetni. Eljött a vizsga napja, az előző estén még gyakoroltunk is. Minden remekül ment, legalább is érzésre. A végén mindössze  8 pontot vont le a tanár úr, s azt mondta, az írásbeli annyira jól sikerült, hogy ha a számításaim is jók, gond nélkül átmegyek, ne izguljak. 
 Mindössze pár hétbe tellett kijavítani azt a néhány dolgozatot, miközben mi tövig rágtuk körmeinket, hogy vajon ki ment át és ki nem. Magabiztos voltam, jól sikerültnek éreztem, de persze némi gyomorgörcs mindig vele játszott. 
 Eljött a nagy nap, amikor az eredmények kihirdettetnek, a kövek legurulnak a szívekről és jön az a rész, amikor az ember vagy azért iszik, mert átment, vagy vigasztalásképpen. A nevek felolvasásánál éppen kezdtem megnyugodni, hogy nem hallom a saját nevemet, ugyanis az azt jelenti, hogy az illető megbukott. A tanár úr már éppen befejezni látszott, amikor a végén hozzá tette, hogy "egyébként itt még maradt két név" s ebből az egyik az enyém volt. Megállt bennem az ütő. El nem tudtam képzelni, hogyan lehetséges az, hogy mindezek után én ne menjek át (meg egy másik fiú, aki buta, mint a tök, de számomra ez lényegtelen). Mint utóbb kiderült, valamit annyira félre számoltam, hogy az utána következő eredményeim is rosszak lettek, lévén azt a számot vívén tovább. Ami még bosszantóbb, mindössze EGY PONT kellett volna ahhoz, hogy átmenjek a teszten. Szép.
 Ennek ellenére némi büszkeséget éreztem örömmel vegyítve, hiszen a többiek sikeréhez sokban hozzá járultam. Büszke voltam rájuk, amiért megértették végül és magamra is, amiért kezdő tanári pályán hasznosnak bizonyultam.