Mi is lehetne jobb móka egy hosszú, fáradságos napon, mint egymás vérét szívni? Ezen hitvallást követve dán főnököm a következőt találta mondani egy 11 órás munkanap után:
- Akkor te most hazamész a traktorral, viszed a biciklidet, majd visszatekersz és lepermetezed a póréhagymákat.
Arcomon a szürke mind az 50 árnyalata átsuhanhatott, majd a vörösé és a liláé is, miközben a fáradság és kétségbeesés tükröződött szemeimben, ugyanis a főnök ébresztőszerűen hátba vágott, hogy előre tántorodtam, majd hangosan kacagva közölte, hogy nyugodjak meg, csak poén volt. Akkora kő esett le a szívemről, hogy hallottam csattanni az aszfalton, ahol a klimatizált jármű várt rám, amellyel hazadöcöghettem.
Egy másik alkalommal történt, hogy a lengyelek elnevezték az egyik munkást Hókuszpóknak, mert hogy szerintük hasonlít rá (csak egy fejjel alacsonyabb, mint képzelném, de sebaj, legyen fantáziánk). A rebarbara szüretelése közben szóba is került a vicces incidens, mely szerint valaki a gúny nevén szólította a férfit, aki erre felhúzta magát, és dúlni-fúlni kezdett, ettől még jobban hasonlítva az említett mesehősre. Megtanítottam hát nekik magyarul is a nevét, csak "me' mé' ne?". Annyira belelkesedtek, hogy a "Jó napot!" kifejezést is elsajátították, habár ezutóbbival igencsak meggyűlt a bajuk. Másnap reggel amikor beértem, már mindannyian egy kupacban álltak. Szokás szerint lengyelül kívántam nekik jó reggelt, mire ők tiszteletteljesen felemelve kezüket egy emberként kiáltották oda nekem:
- Hókuszpókusz!
Szintén a lengyelek szórakozása, hogy odalépnek hozzám, valamit karattyolnak az ő nyelvükön, majd jót kacarásznak rajta, mivel hogy ők értik, én meg nem. Unott arcommal egyértelművé tettem számukra, hogy én ezt annyira nem élvezem, de mivel olyan isteni poénnak számít újból és újból eljátsszák. Emellett amikor nagyon benne vannak a témában és sűrűn pillantgatnak felém is egyértelmű, hogy miről beszélgetnek. Tavaly kaptam egy tippet, mégpedig hogy ilyenkor mondjak valamit a saját nyelvemen jó hosszan avagy indulatosan, így érteni fogják, hogy elég már belőlük, fogják vissza magukat. Az átokszavak használata nem az én asztalom, leginkább csak akkor káromkodom, ha valamin nagyon felhúzom magamat, ám ilyen pitiáner dolgok nem tudnak akkora hatással lenni rám, így mást kellett kitalálnom, mint a jól bevált ismétlés nélküli, magyar 10 perces szitkozódást. Így jöttem rá arra, hogy nincs is felemelőbb érzés, mint amikor dühösen a szenvtelen lengyel pasi szemébe nézek és minden mérgemet beleadva közlöm, hogy "LEKVÁROS BUKTA" amire ő megilletődötten pislog nagyokat, s zavarában csak csendben eloldalog.
Egy másik alkalommal a "dilemma" szóra kerestem tökéletes életpéldákat, íme kettő ezek közül:
Hazaérve már csak egy tiszta törülközőm maradt ( a fürdőlepedőt leszámítva, ám az nem jöhet szóba). A kérdés a következő: A borogatásra alkalmas eszközt inkább az ökölnyi méretű lila foltra tegyem a combomon ( munkahelyi baleset, amelyre barátaim és több kollégám is megjegyezte már, hogy "sok lesz az a szado-mazó kac-kac"), avagy a a leégett végtagjaimon enyhítsek a fájdalmon?
Ugyanezen alkalommal merült fel az a szituáció is, mi szerint a napok óta tartó ültetésből kifolyólag nem 20 hanem 120 évesnek éreztem magamat a hátamban lévő fájdalom miatt. Na most. Leégett, meghúzódott hátamnak vajh' testápolóval jótékonykodjak -ami bár a nap okozta kellemetlenségre kiváló, de a másik fajta gyötrelmemen nem segít- vagy inkább sportkrémet kenjek rá -ami viszont hamar rendbe teszi az izmaimat és ízületeimet, azonban visítva ugrálnék fel-alá az égető érzést keltő gyógyírtól?
Nem árulom el, melyiket választottam.
2016. június 24., péntek
2016. június 21., kedd
Ki lettem nézve
Hivatalosan júniustól már dolgozom. Nem hivatalosan viszont... elsején reggel nagy nehezen kikeltem az ágyból, bementem a munkahelyemre, majd azzal a lendülettel haza is jöttem, és a következő két napot 39 fokos lázzal, dideregve töltöttem barátnőm kanapéján, a paplan alatt, miközben értetlenül néztem a körülöttem izzadni látszó embereket. Hazafelé jövet egyébként félre is álltam, mert majdnem elájultam, s bár az még nem nagy dolog, hogy én összeesem az utca közepén, na de nem akartam volna tömegbalesetet okozni. Vendéglátóim egyébként irtóra aranyosak voltak, mind a barátnőm, mind a párja kedvesek, mosolygósak, bolondosak és beszédesek, egészen otthon éreztem magamat velük.
A következő hétfőn újraindítottam a rendszert, ezúttal sikerült is a farmon maradni, mindenféle gond nélkül. Rendben, beismerem, hogy ez a megfogalmazás nem volt egészen pontos, tekintve, hogy drága jó főnököm egy játékos sapka-lepöccintés előtt eképpen definiált engem a napokban:
- Diána: sok-sok probléma, egy nagy adag hibákkal.
- Diána: sok-sok probléma, egy nagy adag hibákkal.
Ilyen és ehhez hasonló kedvességekben dúskálhatok lengyel kollégáim között, akik a tavalyi évhez képest megkétszereződtek, így reggelente mélyeket szippanthatok a túltengő tesztoszteron felhőből.
Első valódi munkanapomon az időjárást elfelejtették tájékoztatni, hogy még tart a nyár, ezért ő úgy döntött, ránk szabadít egy kis esőt meg hideget. Ebben a felettébb kellemes 16 fokban gyomlálni küldtek egész napra. Nem tudom, hogy ismered-e azt az érzést, amikor az arcodra esik az eső, te pedig nem tudod letörölni, mert könyékig sáros vagy, ezért úgy hagyod, ahogy van, s amint megszárad, a bőrfelület viszketni kezd, amikor is már gondolkodás nélkül odanyúlsz és megvakarod az irritált pontot... Nap végére úgy néztem ki, mint egy utcagyerek: a kesztyű ellenére a körmöm alatt is tökéletesen fekete lettem, egyebek között pedig a kabátom alá könyékig felkúszott ez a csoda-sár. Gondolom, el tudjátok képzelni, milyen látványt nyújthattam.
Hazafelé menet a következő eszmefuttatás ment végbe a bio-processzoromban: Nincs otthon semmi vacsorára. El kellene menni vásárolni. Ilyen kinézettel csak nem megyek boltba. Először lezuhanyzom. Ha lezuhanyzom, egész biztosan elálmosodok, és már nem indulok el otthonról, ez esetben viszont nem lesz mit ennem. Megyek boltba.
Habár a gumicsizmát sportcipőre, a koszos kabátomat kevésbé koszos pulóverre cseréltem, és a hajamat is kiengedtem, a kívánt hatást nem értem el, továbbra is egy utcagyerekhez hasonlítottam. Eme érzés tovább erősödött, amikor a boltba lépve mindenki csak lopva mert rám nézni, és legalább 3 méteres ívben elkerültek, amitől eleinte feszengtem, mígnem rádöbbentem, hogy bárhova odaférek, illetve a pénztárnál sem kellett sorba állnom. Ezek után úgy hiszem, ideje beszerezni egy szemceruzát. Na, nem mintha rá akarnék kapni a sminkelésre, de azzal legalább összemaszatolhatom magamat, ha nyugiban szeretnék vásárolni menni. Jól látjátok: a nőiesség továbbra is messziről elkerül. :D
Hazafelé menet a következő eszmefuttatás ment végbe a bio-processzoromban: Nincs otthon semmi vacsorára. El kellene menni vásárolni. Ilyen kinézettel csak nem megyek boltba. Először lezuhanyzom. Ha lezuhanyzom, egész biztosan elálmosodok, és már nem indulok el otthonról, ez esetben viszont nem lesz mit ennem. Megyek boltba.
Habár a gumicsizmát sportcipőre, a koszos kabátomat kevésbé koszos pulóverre cseréltem, és a hajamat is kiengedtem, a kívánt hatást nem értem el, továbbra is egy utcagyerekhez hasonlítottam. Eme érzés tovább erősödött, amikor a boltba lépve mindenki csak lopva mert rám nézni, és legalább 3 méteres ívben elkerültek, amitől eleinte feszengtem, mígnem rádöbbentem, hogy bárhova odaférek, illetve a pénztárnál sem kellett sorba állnom. Ezek után úgy hiszem, ideje beszerezni egy szemceruzát. Na, nem mintha rá akarnék kapni a sminkelésre, de azzal legalább összemaszatolhatom magamat, ha nyugiban szeretnék vásárolni menni. Jól látjátok: a nőiesség továbbra is messziről elkerül. :D
2016. május 19., csütörtök
Csalódás?
Két hét múlva visszacsatlakozom a mókuskerékbe, de addig is a vizsgák vannak terítéken. A permetezéssel kezdtük. Az írásbeli nagyon jól sikerült, a gyakorlati órák alatt én magyaráztam el a többieknek, amikor a tanár nem volt ott, sokszor tanítás után is segítettem néhány osztálytársamnak, s egészen büszke voltam magamra, hogy ilyen jól megértem ezt a tananyagot, hovatovább velük is meg tudtam értetni. Eljött a vizsga napja, az előző estén még gyakoroltunk is. Minden remekül ment, legalább is érzésre. A végén mindössze 8 pontot vont le a tanár úr, s azt mondta, az írásbeli annyira jól sikerült, hogy ha a számításaim is jók, gond nélkül átmegyek, ne izguljak.
Mindössze pár hétbe tellett kijavítani azt a néhány dolgozatot, miközben mi tövig rágtuk körmeinket, hogy vajon ki ment át és ki nem. Magabiztos voltam, jól sikerültnek éreztem, de persze némi gyomorgörcs mindig vele játszott.
Eljött a nagy nap, amikor az eredmények kihirdettetnek, a kövek legurulnak a szívekről és jön az a rész, amikor az ember vagy azért iszik, mert átment, vagy vigasztalásképpen. A nevek felolvasásánál éppen kezdtem megnyugodni, hogy nem hallom a saját nevemet, ugyanis az azt jelenti, hogy az illető megbukott. A tanár úr már éppen befejezni látszott, amikor a végén hozzá tette, hogy "egyébként itt még maradt két név" s ebből az egyik az enyém volt. Megállt bennem az ütő. El nem tudtam képzelni, hogyan lehetséges az, hogy mindezek után én ne menjek át (meg egy másik fiú, aki buta, mint a tök, de számomra ez lényegtelen). Mint utóbb kiderült, valamit annyira félre számoltam, hogy az utána következő eredményeim is rosszak lettek, lévén azt a számot vívén tovább. Ami még bosszantóbb, mindössze EGY PONT kellett volna ahhoz, hogy átmenjek a teszten. Szép.
Ennek ellenére némi büszkeséget éreztem örömmel vegyítve, hiszen a többiek sikeréhez sokban hozzá járultam. Büszke voltam rájuk, amiért megértették végül és magamra is, amiért kezdő tanári pályán hasznosnak bizonyultam.
Mindössze pár hétbe tellett kijavítani azt a néhány dolgozatot, miközben mi tövig rágtuk körmeinket, hogy vajon ki ment át és ki nem. Magabiztos voltam, jól sikerültnek éreztem, de persze némi gyomorgörcs mindig vele játszott.
Eljött a nagy nap, amikor az eredmények kihirdettetnek, a kövek legurulnak a szívekről és jön az a rész, amikor az ember vagy azért iszik, mert átment, vagy vigasztalásképpen. A nevek felolvasásánál éppen kezdtem megnyugodni, hogy nem hallom a saját nevemet, ugyanis az azt jelenti, hogy az illető megbukott. A tanár úr már éppen befejezni látszott, amikor a végén hozzá tette, hogy "egyébként itt még maradt két név" s ebből az egyik az enyém volt. Megállt bennem az ütő. El nem tudtam képzelni, hogyan lehetséges az, hogy mindezek után én ne menjek át (meg egy másik fiú, aki buta, mint a tök, de számomra ez lényegtelen). Mint utóbb kiderült, valamit annyira félre számoltam, hogy az utána következő eredményeim is rosszak lettek, lévén azt a számot vívén tovább. Ami még bosszantóbb, mindössze EGY PONT kellett volna ahhoz, hogy átmenjek a teszten. Szép.
Ennek ellenére némi büszkeséget éreztem örömmel vegyítve, hiszen a többiek sikeréhez sokban hozzá járultam. Büszke voltam rájuk, amiért megértették végül és magamra is, amiért kezdő tanári pályán hasznosnak bizonyultam.
2016. május 6., péntek
Osztálykirándulás
Mindig is az az izgulós fajta voltam, aki ha 3 napra elutazik, már egy héttel előtte elkezd bepakolni, nehogy lemaradjon a gépről/buszról/vonatról/postakocsiról/űrhajóról, azonban úgy tűnik, ez kezd megváltozni, de lehet, hogy csak kinőttem belőle.
Hétfőtől szerdáig Svédországba utaztunk. Normális esetben minimum előző szerdán neki álltam volna a pakolászásnak, ám ezúttal csak legyintettem, és későbbre tettem ezt a megterhelő, 5 percet igénybe vevő feladatot. Csütörtökön kiderült, hogy másnap nincs iskola, így délután útra keltem, estér már Esbjerg-be is értem, hogy tesókámat boldogíthassam az elkövetkezendő 3 napban. Rajta kívül még két fiú csatlakozott hozzánk és fantasztikusan éreztük magunkat, én legalább is nagyon felszabadultam, hogy végre kimozdulhattam a túlzott semmittevés börtönéből. Videó játékozás, közös főzés, belógás az iskolába filmet nézni a nagy vásznon, ivós játék, biliárd, halálra rémülés a biztonsági őrtől, egyszóval szuper hétvége! (oké, beismerem, két szó volt)
Vasárnap este 9 óra után sikerült hazaérni, amikor is bedobáltam két váltás ruhát, törülközőt, fogkefét, mellé a hálózsákot és álomba szedertem, nem később, mint éjfélkor (erre büszke is vagyok, rég sikerült már ilyen jó időben ágyba bújnom).
A hétfő reggeli indulás a szokásoshoz képest majd hogy nem problémamentesen zajlott; mindössze két fiú nem jelent meg, akik után szaladgálni kellett, míg ki nem derült, hogy nem is jönnek, éppen csak elfelejtettek szólni erről. Hét autóval mentünk, egészen a városig, ahol kompra szálltunk, majd egy nagyon hosszú autóút következett egészen a szállásig, amely meglepően kellemesen telt. A sofőrünk egy halk szavú, ám kedves fiú volt, az anyósülésen és foglaltam helyett, hátul pedig két barátnőm, akikkel hangosan énekeltünk, olykor táncoltunk, majd ezt megunva barkóbáztunk.
A tábor faházakból állt, egy lakókocsi parkban. Kicsi hálószobák, apró fürdőszoba, és mégis luxusnak tűnt, legalább is a középiskolai táborozós mókákhoz képest. hatalmas kanapé terpeszkedett a nappalinak kinevezett szobácskában, amely egybe volt nyitva a modern eszközökkel felszerelt konyhával. Aznap délután sikerült 3 órát aludnom nekem, és még másik két leányzónak, akikkel egy szállásra osztottak be. Előtte kicsit napoztunk, ehhez mindössze egy termo harisnyára, vízálló melegítő nadrágra sí zoknira, felül pedig 3 réteg ruhára volt szükség a kabátom alá.
Estére közösen vacsorát készítettünk, s be kell vallanom: a vegetáriánusok is tudnak finom ételeket készíteni. Aznapra senki nem tervezett semmit, így estére kiolvastam a magammal vitt könyv első felét.
Másnap reggel mentünk farmot látogatni. Érdekes volt, csak úgy, mint az, amelyiket ebéd utánra hagytuk. Azonban nem a farmokon tett kiruccanások alatt szórakoztam jókat, hanem az oda- és visszautakon. Az általunk állított autósor ugyanis úgy nézett ki, mintha a maffia szelné az utakat; ha autópályán mentünk, mindenáron követtük egymást, akár bepréselődve egy autó és egy kamion közé; ha kanyarodtunk, akkor egyszerre, libasorban; ha pedig eltévedtünk és vissza kellett fordulni, na az nagyon mókásan nézett ki, nagyjából olyan hatást keltettünk, mintha csóró, ügyetlen, kezdő maffia csapat lennénk.
Az első csapatommal közös vacsoránk alatt megmentettük a földet a globális felmelegedéstől és minden más problémára is megoldást találtunk, ezt a komolyságot kompenzálva (Fiúk! Füleket befogni!) másnap részletesen kitárgyaltuk, hogy valamiért mindenkinek a havi ciklusa kezdete előtt válik elviselhetetlenül idegesítővé a párja, majd elegendő mennyiségű bor után két, egyébként komoly beállítású hölgyemény kiselőadást tartott a lovak péniszéről és annak működéséről (ne kérdezd, fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk el a vacsora dicsőítésétől idáig). Ilyen s ehhez hasonló érdekes témákkal ütöttük el az időt, közben hóviharban farmot látogattunk, ahol vezetőnk egy olyan gazda volt, aki szerelembe esett a saját hangjával, s eme láng olyan hatalmasnak bizonyult, hogy meg sem érezte azt a fagyot, amely közülünk sokakat már le is döntött a lábáról. Végül egy vállalkozó szellemiségű leányzó vetett véget a szónoklatnak. Amikor a gazda megállt egy pillanatra levegőt venni, hogy a következő 15 percre elég legyen az a lélegzet, a közelében álló hölgyike harsányan tapsolni kezdett, miközben legalább 4-szer megköszönte neki a csodálatos tárlatvezetést. Mi csatlakoztunk hozzá, majd elvonultunk a helyszínről.
A hazafelé úton végig buliztunk a 70-es és 80-as évek slágereire, és az autó hátulsó ablaka fölé szerelt ablakmosó folyadékkal telibe spricceltük a mögöttünk haladót, aki történetesen sofőrünk kedvese volt, és mellettünk elhaladva egy barátságos mosollyal üdvözölt, nemzetközi kézjelzéssel mutatva, mennyire nagyra értékeli a kis tréfánkat. Az utolsó 40 percet lerövidítettük nagyjából a felére, végig ralliztunk a kihalt autópályán, majd megérkezve ki-ki bedőlt a saját ágyába és falrengető horkolások közepette másnap délig fel sem keltünk.
Hétfőtől szerdáig Svédországba utaztunk. Normális esetben minimum előző szerdán neki álltam volna a pakolászásnak, ám ezúttal csak legyintettem, és későbbre tettem ezt a megterhelő, 5 percet igénybe vevő feladatot. Csütörtökön kiderült, hogy másnap nincs iskola, így délután útra keltem, estér már Esbjerg-be is értem, hogy tesókámat boldogíthassam az elkövetkezendő 3 napban. Rajta kívül még két fiú csatlakozott hozzánk és fantasztikusan éreztük magunkat, én legalább is nagyon felszabadultam, hogy végre kimozdulhattam a túlzott semmittevés börtönéből. Videó játékozás, közös főzés, belógás az iskolába filmet nézni a nagy vásznon, ivós játék, biliárd, halálra rémülés a biztonsági őrtől, egyszóval szuper hétvége! (oké, beismerem, két szó volt)
Vasárnap este 9 óra után sikerült hazaérni, amikor is bedobáltam két váltás ruhát, törülközőt, fogkefét, mellé a hálózsákot és álomba szedertem, nem később, mint éjfélkor (erre büszke is vagyok, rég sikerült már ilyen jó időben ágyba bújnom).
A hétfő reggeli indulás a szokásoshoz képest majd hogy nem problémamentesen zajlott; mindössze két fiú nem jelent meg, akik után szaladgálni kellett, míg ki nem derült, hogy nem is jönnek, éppen csak elfelejtettek szólni erről. Hét autóval mentünk, egészen a városig, ahol kompra szálltunk, majd egy nagyon hosszú autóút következett egészen a szállásig, amely meglepően kellemesen telt. A sofőrünk egy halk szavú, ám kedves fiú volt, az anyósülésen és foglaltam helyett, hátul pedig két barátnőm, akikkel hangosan énekeltünk, olykor táncoltunk, majd ezt megunva barkóbáztunk.
A tábor faházakból állt, egy lakókocsi parkban. Kicsi hálószobák, apró fürdőszoba, és mégis luxusnak tűnt, legalább is a középiskolai táborozós mókákhoz képest. hatalmas kanapé terpeszkedett a nappalinak kinevezett szobácskában, amely egybe volt nyitva a modern eszközökkel felszerelt konyhával. Aznap délután sikerült 3 órát aludnom nekem, és még másik két leányzónak, akikkel egy szállásra osztottak be. Előtte kicsit napoztunk, ehhez mindössze egy termo harisnyára, vízálló melegítő nadrágra sí zoknira, felül pedig 3 réteg ruhára volt szükség a kabátom alá.
Estére közösen vacsorát készítettünk, s be kell vallanom: a vegetáriánusok is tudnak finom ételeket készíteni. Aznapra senki nem tervezett semmit, így estére kiolvastam a magammal vitt könyv első felét.
Másnap reggel mentünk farmot látogatni. Érdekes volt, csak úgy, mint az, amelyiket ebéd utánra hagytuk. Azonban nem a farmokon tett kiruccanások alatt szórakoztam jókat, hanem az oda- és visszautakon. Az általunk állított autósor ugyanis úgy nézett ki, mintha a maffia szelné az utakat; ha autópályán mentünk, mindenáron követtük egymást, akár bepréselődve egy autó és egy kamion közé; ha kanyarodtunk, akkor egyszerre, libasorban; ha pedig eltévedtünk és vissza kellett fordulni, na az nagyon mókásan nézett ki, nagyjából olyan hatást keltettünk, mintha csóró, ügyetlen, kezdő maffia csapat lennénk.
Az első csapatommal közös vacsoránk alatt megmentettük a földet a globális felmelegedéstől és minden más problémára is megoldást találtunk, ezt a komolyságot kompenzálva (Fiúk! Füleket befogni!) másnap részletesen kitárgyaltuk, hogy valamiért mindenkinek a havi ciklusa kezdete előtt válik elviselhetetlenül idegesítővé a párja, majd elegendő mennyiségű bor után két, egyébként komoly beállítású hölgyemény kiselőadást tartott a lovak péniszéről és annak működéséről (ne kérdezd, fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk el a vacsora dicsőítésétől idáig). Ilyen s ehhez hasonló érdekes témákkal ütöttük el az időt, közben hóviharban farmot látogattunk, ahol vezetőnk egy olyan gazda volt, aki szerelembe esett a saját hangjával, s eme láng olyan hatalmasnak bizonyult, hogy meg sem érezte azt a fagyot, amely közülünk sokakat már le is döntött a lábáról. Végül egy vállalkozó szellemiségű leányzó vetett véget a szónoklatnak. Amikor a gazda megállt egy pillanatra levegőt venni, hogy a következő 15 percre elég legyen az a lélegzet, a közelében álló hölgyike harsányan tapsolni kezdett, miközben legalább 4-szer megköszönte neki a csodálatos tárlatvezetést. Mi csatlakoztunk hozzá, majd elvonultunk a helyszínről.
A hazafelé úton végig buliztunk a 70-es és 80-as évek slágereire, és az autó hátulsó ablaka fölé szerelt ablakmosó folyadékkal telibe spricceltük a mögöttünk haladót, aki történetesen sofőrünk kedvese volt, és mellettünk elhaladva egy barátságos mosollyal üdvözölt, nemzetközi kézjelzéssel mutatva, mennyire nagyra értékeli a kis tréfánkat. Az utolsó 40 percet lerövidítettük nagyjából a felére, végig ralliztunk a kihalt autópályán, majd megérkezve ki-ki bedőlt a saját ágyába és falrengető horkolások közepette másnap délig fel sem keltünk.
2016. április 19., kedd
Délutáni kocsikázás
Egy gyönyörű keddi...szerdai...szóval hétköznap délutánon kocsiba pattantunk egyik osztálytársammal, mert mindketten ugyanabba a bankba készültünk, nagyjából 40 kilométerre innen. Beültünk az autójába, s előzetes hírekből tájékozódva egyből a kormánykerék mögé pattantam, tudatva: én vezetek. Nem ellenkezett, az út akadt így is akadt elé elfoglaltsága; a rádiót állítgatta, telefonon üzengetett, képeket keresgélt, zenét váltott, és folyamatosan beszélt. Nem zavart, legalább nem aludtam el a volán mögött,amíg odaértünk.
Banki teendőink végeztével megéheztem, így megkerestem a legközelebbi gyors éttermet, ahonnan 2 hamburger kíséretében távoztam. Ezt meglátván amcsi utazótársam kivette kezemből a kulcsot, hogy akkor innen átveszi az irányítást, amíg én elfogyasztom második ebédemet. Megrökönyödve közöltem, hogy nő lévén képes vagyok egyszerre több dologra koncentrálni, továbbá eszem ágában sem volt a vezető ülésbe engedni a dekoncentrált fiút, mivel már a hallottak alapján halálra rémültem, azonban nem volt mit tenni, az ő autója, az ő szabályai. Rettegve foglaltam el az anyósülést, még azelőtt bekötöttem az övet, hogy fenekem a szövethez ért volna. A hamburgerre utolsó vacsoraként tekintettem, könnyeimmel jobban csúszott, s a súrlódási erő megszűnése is sokat segített, amint drága osztálytársam álló helyzetből kétszázzal startolt el a parkolóból.
Még száz métert sem haladtunk az utca végéig, ahol egy hatalmas kereszteződés várt minket, s ahol a közlekedési lámpa éppen pirosra váltott. Mivel nem az utolsó pillanatban történt a dolog, nem izgultam, mondván, észreveszi és megáll. Figyelmen kívül hagytam azonban, hogy ő rá sem hederített az útra, helyette minden mást csinált, amit az idefelé vezető úton is; úgy mint navigációs rendszert nyomkodott, vezetékek közt matatott, táskában turkált, rádiót babrált, s még arra sem eszmélt fel a cimbora, mikor fejhangon visítva közöltem, hogy piros a lámpa. Az eredménytelenség láttán még egyszer megismételtem, immár 300 decibellel. Erre már kapcsolt és nagyot rántva a kocsin, lenyomta a féket, majd hátranézés nélkül visszatolatott a záróvonal mögé. Mivel a szerencse mindig bolondok pártját fogja, sikerült centiméterekkel a mögénk álló autós előtt lefékeznie, ezzel legalább kettőnkre a szívbajt hoznia, miközben ő tovább üzengetett az egyik barátnőjével.
60-as táblánál megközelítőleg 100-zal hajtott végig a városon, a szabályosan közlekedő kocsikat szlalom-pályának nézte, s mire elértünk az autóútra, ahol már legálisan mehetett 90 felett, minden vallás hívője lettem.
A kedvenc jelenetem azonban még csak ezután következett, ugyanis az autópálya egy szakaszát felújították... vagy lehet éppen bontották, szóval valami olyat műveltek, ami miatt le kellett zárni a fél sávot, a másikban pedig csak lépésben tudtunk haladni. Örökké türelmetlen, hiperaktív útitársam a dolognak csak azt a részét fogta fel, hogy mi most itten lassan haladunk, miközben a másik sáv üresnek rémlik.
- Hogy nem jutott eszébe a sok baromnak, hogy itt előzni is lehet? - kérdezte könnyelműen, majd átlépve a dupla záróvonalat, előzésbe kezdett.
Az előbbi hangszínemen (2 oktávval feljebb, házimozi hangfal minőségben) udvariasan megkértem, hogy ROHADT GYORSAN HÚZZON VISSZA A MI SÁVUNKBA, MIELŐTT SZÉTRÚGOM AZ ELKÉNYEZTETETT AMCSI VALAGÁT!!!! Nem várt (?) kitörésemtől meghökkenve azonnal visszakúszott iménti helyünkre, és buzgón zavarba jött. Miután elmagyaráztam neki, hogy mégis mi a csipát képzelt, hiszen a záróvonalat nem lehet átlépni, itt pedig nem hogy egy, de kettő is van a gyengébbek kedvéért, ő hatalmasakat pislogva mindössze ennyit felelt:
- Tehát ezt jelenti ez az idefestett vonal?
Az utolsó falat hamburgernek esélye sem maradt a túlélésre, kibukdácsolt a számból, padlón koppanó állam mellé esve. Végül csak ennyi tellett tőlem:
- Te honnan loptad a jogsidat?
A magyarázkodás nem maradt el, mely szerint ő ezt nem is úgy értette, csak nem volt biztos benne, hogy Európában is ugyanazok a szabályok érvényesek-e... ezt azonban annyira gyengének minősítettem, hogy meghallani sem volta hajlandó. Az első adandó alkalomnál félreálltunk és helyet cseréltünk. Azóta megegyezés alapján (és a tömegkatasztrófák elkerülése végett) közös megegyezéses alapon (azaz határozott, női kijelentésem után) akárhová megyünk is, csak én vezetek.
Banki teendőink végeztével megéheztem, így megkerestem a legközelebbi gyors éttermet, ahonnan 2 hamburger kíséretében távoztam. Ezt meglátván amcsi utazótársam kivette kezemből a kulcsot, hogy akkor innen átveszi az irányítást, amíg én elfogyasztom második ebédemet. Megrökönyödve közöltem, hogy nő lévén képes vagyok egyszerre több dologra koncentrálni, továbbá eszem ágában sem volt a vezető ülésbe engedni a dekoncentrált fiút, mivel már a hallottak alapján halálra rémültem, azonban nem volt mit tenni, az ő autója, az ő szabályai. Rettegve foglaltam el az anyósülést, még azelőtt bekötöttem az övet, hogy fenekem a szövethez ért volna. A hamburgerre utolsó vacsoraként tekintettem, könnyeimmel jobban csúszott, s a súrlódási erő megszűnése is sokat segített, amint drága osztálytársam álló helyzetből kétszázzal startolt el a parkolóból.
Még száz métert sem haladtunk az utca végéig, ahol egy hatalmas kereszteződés várt minket, s ahol a közlekedési lámpa éppen pirosra váltott. Mivel nem az utolsó pillanatban történt a dolog, nem izgultam, mondván, észreveszi és megáll. Figyelmen kívül hagytam azonban, hogy ő rá sem hederített az útra, helyette minden mást csinált, amit az idefelé vezető úton is; úgy mint navigációs rendszert nyomkodott, vezetékek közt matatott, táskában turkált, rádiót babrált, s még arra sem eszmélt fel a cimbora, mikor fejhangon visítva közöltem, hogy piros a lámpa. Az eredménytelenség láttán még egyszer megismételtem, immár 300 decibellel. Erre már kapcsolt és nagyot rántva a kocsin, lenyomta a féket, majd hátranézés nélkül visszatolatott a záróvonal mögé. Mivel a szerencse mindig bolondok pártját fogja, sikerült centiméterekkel a mögénk álló autós előtt lefékeznie, ezzel legalább kettőnkre a szívbajt hoznia, miközben ő tovább üzengetett az egyik barátnőjével.
60-as táblánál megközelítőleg 100-zal hajtott végig a városon, a szabályosan közlekedő kocsikat szlalom-pályának nézte, s mire elértünk az autóútra, ahol már legálisan mehetett 90 felett, minden vallás hívője lettem.
A kedvenc jelenetem azonban még csak ezután következett, ugyanis az autópálya egy szakaszát felújították... vagy lehet éppen bontották, szóval valami olyat műveltek, ami miatt le kellett zárni a fél sávot, a másikban pedig csak lépésben tudtunk haladni. Örökké türelmetlen, hiperaktív útitársam a dolognak csak azt a részét fogta fel, hogy mi most itten lassan haladunk, miközben a másik sáv üresnek rémlik.
- Hogy nem jutott eszébe a sok baromnak, hogy itt előzni is lehet? - kérdezte könnyelműen, majd átlépve a dupla záróvonalat, előzésbe kezdett.
Az előbbi hangszínemen (2 oktávval feljebb, házimozi hangfal minőségben) udvariasan megkértem, hogy ROHADT GYORSAN HÚZZON VISSZA A MI SÁVUNKBA, MIELŐTT SZÉTRÚGOM AZ ELKÉNYEZTETETT AMCSI VALAGÁT!!!! Nem várt (?) kitörésemtől meghökkenve azonnal visszakúszott iménti helyünkre, és buzgón zavarba jött. Miután elmagyaráztam neki, hogy mégis mi a csipát képzelt, hiszen a záróvonalat nem lehet átlépni, itt pedig nem hogy egy, de kettő is van a gyengébbek kedvéért, ő hatalmasakat pislogva mindössze ennyit felelt:
- Tehát ezt jelenti ez az idefestett vonal?
Az utolsó falat hamburgernek esélye sem maradt a túlélésre, kibukdácsolt a számból, padlón koppanó állam mellé esve. Végül csak ennyi tellett tőlem:
- Te honnan loptad a jogsidat?
A magyarázkodás nem maradt el, mely szerint ő ezt nem is úgy értette, csak nem volt biztos benne, hogy Európában is ugyanazok a szabályok érvényesek-e... ezt azonban annyira gyengének minősítettem, hogy meghallani sem volta hajlandó. Az első adandó alkalomnál félreálltunk és helyet cseréltünk. Azóta megegyezés alapján (és a tömegkatasztrófák elkerülése végett) közös megegyezéses alapon (azaz határozott, női kijelentésem után) akárhová megyünk is, csak én vezetek.
2016. április 18., hétfő
Az élet apró örömei
Az előző, zseniális fogdokinak köszönhetően immár 7 és fél éve szenvedek a fogszabályzómtól, amely az utóbbi időben több rosszat tett, mint jót. Rövid otthon létem ideje alatt leszedték végre a kínzóeszközt, azzal az ígérettel, hogy nemsokára újat kapok. Az a hamarosan viszont beletelik néhány hétbe, így addig bírjam ki nélküle. Fehér fogaimat villogtatva mentem haza, végig mosolyogtam az autóutat. Visszaérve az iskolába sokan rácsodálkoztak a változásra, megjegyezték, hogy jól (fog) áll(ni majd egyszer).
A mai nap alkalmával olyan felfedezést tettem, amitől a fél délutánt végig vigyorogtam, mint egy bolond. Az étkezőben ugyanis minden reggel különféle gyümölcsök vannak kitéve, úgy mint narancs, mandarin, banán, kivi, alma. Utóbbit egy ideje már nem ettem, mivel nem éppen almaszeletelésbeli türelmemről vagyok híres, harapni meg ugye nem lehetett. A mai kávészünetben realizálva igaz szabadságomat elsuhantam a konyhás nők mellett, egyenesen a konyha végébe, ahol még ott állt a gyümölcsös tál a reggeliből ott maradt darabokkal. Felkaptam a legfelső almát és olyan örömmel sétáltam ki, mint kisgyerek egy vödör cukorral. Egy barátnőm az utamat állta, és kérdőn nézett le rám.
- Ezt nézd! Lassan 8 éve, hogy nem csináltam ilyet! - azzal beleharaptam az almába, majd teli szájjal magyaráztam el neki boldogságom forrását. Az ebédlőtől az osztályteremig nevetett.
A mai nap alkalmával olyan felfedezést tettem, amitől a fél délutánt végig vigyorogtam, mint egy bolond. Az étkezőben ugyanis minden reggel különféle gyümölcsök vannak kitéve, úgy mint narancs, mandarin, banán, kivi, alma. Utóbbit egy ideje már nem ettem, mivel nem éppen almaszeletelésbeli türelmemről vagyok híres, harapni meg ugye nem lehetett. A mai kávészünetben realizálva igaz szabadságomat elsuhantam a konyhás nők mellett, egyenesen a konyha végébe, ahol még ott állt a gyümölcsös tál a reggeliből ott maradt darabokkal. Felkaptam a legfelső almát és olyan örömmel sétáltam ki, mint kisgyerek egy vödör cukorral. Egy barátnőm az utamat állta, és kérdőn nézett le rám.
- Ezt nézd! Lassan 8 éve, hogy nem csináltam ilyet! - azzal beleharaptam az almába, majd teli szájjal magyaráztam el neki boldogságom forrását. Az ebédlőtől az osztályteremig nevetett.
2016. március 30., szerda
Ismét suliban
Két hónap telt el azóta, hogy újra iskolapadba tettek (hűűű, jó rég nem írtam). Előreláthatólag hosszú vakációnak nézek elébe, ugyanis a tananyag nagy részét középiskolából tudom, a kovalens kötések és térfogatszámítások nem okoznak súlyos fejtöréseket. A tantárgyak másik felét azonban nem értem, ám megnyugtató tény, hogy senki más sem.
Visszatérvén realizáltam, hogy maga a hely már nagyon hiányzott; a park, az erdő, az óceán (amelyben az elvetemültebbek már március elején meg is fürdőztek). Hiányoltam az édes semmittevést, illetve, hogy nem kell magamra főznöm. Ellenben van itt néhány dolog, amik nélkül tudnék létezni. Mindenek előtt a galamberegető versenyek,a változatos témák vacsora közben, úgy mint a disznók hasmenése, a kecskék szülőcsatornájába való felnyúlkálás, erőszak a börtönben avagy a fiúktól már megszokott szexuális élet részletes kitárgyalása és ehhez hasonló válogatott finomságok. Egy másik nélkülözhető dolog számomra az állandó tudálékosság, egymás kéretlen oktatása, illetve az én-olvastam-több-random-tényt-az-interneten-amitől-műveltnek-tűnök-és-amivel-az-őrületbe-kergethetlek-verseny.
Ezeken felül még mindig meg tudnak lepni, amiken - kívülálló lévén- nagyokat vidulok. Az iskolában nyílt titok, hogy a diákok nagy része állandóan füvezik, ami nekem azért jó, mert nagyokat nevetek a buta fejükön és néha leülök melléjük még nagyobb hülyét csinálva belőlük, mint amekkorának már amúgy is kinéznek. Ezt egy-két barátnőm ilyenkor elfojtott vihogásokkal szokta díjazni, őket is idegesíti ugyanis a szájzugból kicsorgó nyál, miközben beszélni próbálnának valakivel. Egyik nap azonban az egyik srácot előállította az igazgató úr (egy 2 méteres, megtermett férfi, erős orgánummal, aki nagy valószínűséggel a katonaságnál szolgálhatott még néhány éve, érthető okokból magunk között csak Vikingként emlegetjük), hogy fülest kapott, miszerint a (már ránézésre is életképtelen) fiú bizony drogdíler. Azóta sem tudjuk, hogy ezt ki terjeszthette el, de azon a délutánon annyi poént kapott szegény, hogy azóta is nyögi.
Egy másik alkalommal kevésbé vicces, sokkal inkább sokkoló dolognak lehettem szemtanúja, amikor is az aznapi sorozatomat éppen csak befejezve hajnali 2-kor ásítások közepette wc-re indultam. A szobám természetesen a folyosó átellenes végében található, mint ahova a mosdót helyezték. Így történt, hogy egy, a mosdóhoz közel lakó bátor úriember anyaszült meztelenül merészkedett ki a mellékhelységbe, és éppen akkor menetelt vissza a kis birodalmába, amikor én vele szembe vettem az irányt. Ő gyorsan beszaladt az ajtaja mögé, és szándékosan lassan kezdte becsukni, hogy pimaszul a képembe vigyorogva még jó éjt és szép álmokat kívánhasson. Én egy nagyon álmos és meggyötört ember hangján közöltem, hogy éppen most okozott két heti rémálmot.
Ez annyira lesokkolt, hogy ezentúl napszemüvegben járok wc-re...éjszaka...lekapcsolt lámpáknál.
A kakasok szabadon kószálása végett reggelente az órákat nehéz megtartani, mivel a baromfi kedvenc kapirgálóhelyének a tantermünk alatti ablak bizonyult.
Ennyi történik itt, a famrer suliban. :)
Visszatérvén realizáltam, hogy maga a hely már nagyon hiányzott; a park, az erdő, az óceán (amelyben az elvetemültebbek már március elején meg is fürdőztek). Hiányoltam az édes semmittevést, illetve, hogy nem kell magamra főznöm. Ellenben van itt néhány dolog, amik nélkül tudnék létezni. Mindenek előtt a galamberegető versenyek,a változatos témák vacsora közben, úgy mint a disznók hasmenése, a kecskék szülőcsatornájába való felnyúlkálás, erőszak a börtönben avagy a fiúktól már megszokott szexuális élet részletes kitárgyalása és ehhez hasonló válogatott finomságok. Egy másik nélkülözhető dolog számomra az állandó tudálékosság, egymás kéretlen oktatása, illetve az én-olvastam-több-random-tényt-az-interneten-amitől-műveltnek-tűnök-és-amivel-az-őrületbe-kergethetlek-verseny.
Ezeken felül még mindig meg tudnak lepni, amiken - kívülálló lévén- nagyokat vidulok. Az iskolában nyílt titok, hogy a diákok nagy része állandóan füvezik, ami nekem azért jó, mert nagyokat nevetek a buta fejükön és néha leülök melléjük még nagyobb hülyét csinálva belőlük, mint amekkorának már amúgy is kinéznek. Ezt egy-két barátnőm ilyenkor elfojtott vihogásokkal szokta díjazni, őket is idegesíti ugyanis a szájzugból kicsorgó nyál, miközben beszélni próbálnának valakivel. Egyik nap azonban az egyik srácot előállította az igazgató úr (egy 2 méteres, megtermett férfi, erős orgánummal, aki nagy valószínűséggel a katonaságnál szolgálhatott még néhány éve, érthető okokból magunk között csak Vikingként emlegetjük), hogy fülest kapott, miszerint a (már ránézésre is életképtelen) fiú bizony drogdíler. Azóta sem tudjuk, hogy ezt ki terjeszthette el, de azon a délutánon annyi poént kapott szegény, hogy azóta is nyögi.
Egy másik alkalommal kevésbé vicces, sokkal inkább sokkoló dolognak lehettem szemtanúja, amikor is az aznapi sorozatomat éppen csak befejezve hajnali 2-kor ásítások közepette wc-re indultam. A szobám természetesen a folyosó átellenes végében található, mint ahova a mosdót helyezték. Így történt, hogy egy, a mosdóhoz közel lakó bátor úriember anyaszült meztelenül merészkedett ki a mellékhelységbe, és éppen akkor menetelt vissza a kis birodalmába, amikor én vele szembe vettem az irányt. Ő gyorsan beszaladt az ajtaja mögé, és szándékosan lassan kezdte becsukni, hogy pimaszul a képembe vigyorogva még jó éjt és szép álmokat kívánhasson. Én egy nagyon álmos és meggyötört ember hangján közöltem, hogy éppen most okozott két heti rémálmot.
Ez annyira lesokkolt, hogy ezentúl napszemüvegben járok wc-re...éjszaka...lekapcsolt lámpáknál.
A kakasok szabadon kószálása végett reggelente az órákat nehéz megtartani, mivel a baromfi kedvenc kapirgálóhelyének a tantermünk alatti ablak bizonyult.
Ennyi történik itt, a famrer suliban. :)
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)