A női lét előnyei

 Egy napsütéses szombaton féltizenkettes kelés után mit is tehetne két unatkozó, lusta lány? Lementünk a városközpontba vásárolgatni (azaz körbenézni a boltokban és nagyokat sóhajtozni). Ehhez előtte olyan készülődést vágtunk le, mintha legalább is bálba készülnénk. Csini rucik, smink, magassarkú cipellő, szép haj, egyszóval nagyon csajosakká varázsoltuk magunkat. Hogy mire fel csíptem ki magamat ennyire a boltba menetelhez? Talán mert máshova nem tudom. A munka alatt, nem hogy nőnek nem, de még lánynak sem érzem magamat. Leginkább kisfiúnak, ahogy fejemen a sapka eltakarja egyre hosszabbodó hajamat és az összes koszos munkásruha úgy lóg rajtam, mint egy lelenc gyereken, mivel még a legkisebb méret sem elég kicsi nekem. Így a hétvégéken, hogy ezt kompenzáljam, nőnek képzelem magam, aszerint is viselkedem.
Nos, elindultunk vásárolgatni. A buszmegállóba menet sok elismerő pillantást kaptunk, éhes tekintetek kísértek, mi pedig élveztük. Megérkezett a busz, felszálltunk, két jegyet kértem a kedves, idős buszvezető bácsitól, aki csak rám mosolygott huncutul, végig mért mindkettőnket és azt mondta:
- Két ilyen szép lánynak nem kell fizetnie. - majd kacsintott egyet és becsukta a busz ajtaját.
 A másik előnye annak, ha csinosan mész emberek közé (ez esetben bárba) hogy a fiúk sorban állnak hozzád, s azon versengenek, melyikük hívhat meg a következő italra, táncoltatnak, és előzékenyek (értsd: odaengednek a bárpulthoz, mert egyébként egy életbe lenne egyetlen sört kérni, olyan sokan vannak).
 A minap pedig az történt, hogy ketten süvítettünk a robogón, barátnőm mögöttem ült, romantikusan átkarolt, én pedig a biciklis úton egyensúlyoztam, amikor is ránk szirénáztak, és vadul integetni kezdtek a rendőrök, hogy álljunk félre. Ott és akkor leizzadtam, lepergett előttem az egész életem, illetve átszámolgattam, hogy ha megbüntetnek, azt hogy fogom tálalni édesanyámnak és forintba nézve mennyit kell kérnem tőle, ahhoz, hogy megússzam. Ekkor a kocsiból kiszállt két fiatalabb, jó kiállású rendőr, mi pedig pólóinkat lejjebb húzva, cicit kitolva, szempillát rebegtetve vártuk őket. Természetesen tisztában voltunk vele, hogy Dániában nem megengedett, hogy két személy utazzon egy robogón, ám amikor efelől kérdeztek, mi tágra nyílt szemekkel, buta-liba tekintettel nyújtottuk el a "tééényleg" szócskát, és megszeppenve vonogattuk a vállunkat, hogy erről bizony fogalmunk sem volt. Ők meg csak mosolyogtak, méregettek, és végül egy ravaszkás "ejnye-bejnye" kíséretében elengedtek azzal, hogy legközelebb ilyet ne csináljunk. megvártuk, amíg elhajtanak és újraindul a szívverésünk, majd az utca népének füle hallatára olyat visítottunk, amilyet eddig csak rock koncerteken produkáltam.
 Ezek után erősen elgondolkoztam, hogy ha a munkahelyemre is szoknyába, sminkkel összekenve mennék be dolgozni, vajon kapnék-e ott is oly féle kedvezményeket, hogy például nem kell a nálam nehezebb dobozokat emelgetnem, egész nap a koszban, vízben állni, hagymát szüretelni, közben fülig sárossá válni és effélék? Egy próbát megérne.

Új lakótárs

 Tudom, már több, mint egy hónapja nem írtam. Ne kövezettek! Nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen, nem adtam fel, mindössze csak alkotói válságba kerültem, úgy, mint elhagyatottság, unalom, önsajnálat, depresszió, még több önsajnálat. Mindezt a nyaralásból való visszatérés okozta.
 Előző lakótársnőmet csak "csajomként" emlegettem, ám ő most kiköltözött. Előtte azonban volt még egy-két olyan együtt töltött hetünk, amit biztosan nem felejtek. Először is, a szülinapomra készített tortával, s a mellé rajzolt képeslappal, melyre magyarul írta rá, hogy "Boldog születésnapot!" levett a lábamról, meghatódtam. Azt a hétvégét beszélgetéssel töltöttük (leginkább ő beszélt, én meg hallgattam, de legalább ezúttal nem magammal folytattam diskurzust), illetve vásárolni és táncolni mentünk (utóbbi egy sör után egész jól ment). Másnap a lengyel pasija beköltözött hozzánk, mert (számomra ismeretlen okokból) kirúgták a lakásából. A rákövetkező hétvégén megérkezett magyarországi barátnőm, akiről nagyjából 3 együtt töltött nap után kiderült, hogy ugyanolyan lusta, mint én, ezért immár ketten alkalmaztuk a jól bevált taktikákat, mint például a levetett ruhákat a sarokba dobáltuk, s néha berugdostuk a szék alá (így nem látszott, hogy milyen sok van). Egy másik módszer a mosogatás elkerülésére szólt, ez valahogy így festett: nem mostuk el magunk után a tányérokat és az evőeszközöket, inkább megvártuk, amíg már a többiek nem képesek elviselni és megcsinálják helyettünk, vagy ha olykor megemlítették, hogy most nekünk kéne kezünkbe venni a szivacsot, akkor az öcsémtől tanult "jó, majd holnap" ígérettel bevonultam a szobámba és megvártam a "majd holnapot" amikor is visszatértünk a fentiekhez, s végül ők elvégezték a piszkos munkát. Ez így ment egy darabig, amikor is egyik szombat reggelen elhatároztam, hogy olyat teszek, amit utálok és bár minden porcikám ellenkezett ellene, én azért odaálltam a csaphoz és elmosogattam mindent, ami benne, körülötte, alatta, felette, mellette volt. Egészen addig rendben is ment, amíg a tisztogatás után reggelit kotyvasztottam, majd beültem a szobába, elfogyasztani azt, barátnőm kíséretében. Jó szokásunkhoz híven bekapcsoltuk Kasza! show-t a reggeli mellé. Ekkor hallottuk meg a másik szobából átszűrődő hangot, melyről elsőre egy beteg szarvas kimúlásának utolsó nyögései jutottak az eszembe. Nagyjából 5 másodperc kellett, mire ráeszméltünk, hogy minek is lehetünk fültanúi. Kikerekedett szemekkel néztünk egymásra, majd villámsebességgel előkerestem és max. hangerőre kapcsoltam a hangszórómat, mi pedig erősen koncentráltunk a show-ra és igyekeztünk nem túlvihogni 300 decibelt.
 A közös főzések, nagytakarítások és becsiccsentős, vihogós esték szép emlékek maradnak, ám mivel ő elköltözött, én így augusztus végére új lakótársat kaptam...
 Nos, a lengyel leányzó egy hideg csütörtöki estén, még inkább éjjelen érkezett, magával hozva díszkíséretét (értsd: a nővérét, annak a férjét, meg egy fogkrém reklámból megszökött, örökvigyorgó hölgyeményt, aki azt az egy egész szobát volt hivatott bemutatni, amelyben lakni fog). Az idősebb nő részletes tárlatvezetést tartott a fal mellett álló ágyról, az íróasztalról és az egy darab székről. Mindezt olyan lelkesedéssel, mintha egy kétemeletes, három fürdőszobás, úszómedencével felszerelt kúriát akarna eladni, profi ingatlanosként. Miután ideköltöztették, és sejtésem szerint a környék összes szatyrát a szobájába pakolták, megpróbáltam kicsit enyhíteni a feszültségén, beszélgetés útján. Névcserélés és a nemzetiségünk kitárgyalása után a korom felől érdeklődött. Elárulta elöljáróban, hogy ő 22 éves, mire én mosolyogva válaszoltam, hogy ezek szerint korombeli, ugyanis én 20 vagyok. Ekkor lefagyott a biovincsesztere, osztott, szorzott, fejszámolt, ráncolta a homlokát, közben hitetlenkedve méregetett, majd kibökte:
- Én úgy 15-nek tippeltelek.
 Mivel nem sokkal ezelőtt kedvenc főnököm bevallotta, hogy legelőször ő sem nézett többnek, ismét dobott az önbizalmamon a dolog, s jó éjt intve aludni tértem, másnapra hagyva a többi kellemes beszédtémát.

Nemzetköziek vagyunk

A munkahelyemet nem nevezném átlagosnak, már csak azért sem, mert egy helyett négy főnököm van, akik közül a fő-fő-fő menedzser (barátok közt csak úgy hívjuk, "az öreg") dán, a három fiatalabb pedig vegyesen dán, holland és lengyel. A munkatársaim túlnyomó része lengyel, de akad dán, holland, portugál is, én pedig egy személyben képviselem a magyarokat. Na, de itt még nincs vége a nacionalizálódás (nem tudom, hogy létezik-e a szó, ha nem, akkor a nyelvújító adottságokat is beleírhatom az önéletrajzomba). Ők mind beszélnek az anyanyelvükön, emellett általában angolul kommunikálunk, illetve a hollandokat ha elkapja az agresszió, akkor németül kezdik kiosztani egymást, majd vállveregetve jót nevetnek ezen. Közben én még mindig oroszul próbálok kapcsolatot létesíteni azzal az egy szem lengyellel, aki 20 éve ezt tanulta az iskolában, ám ő (amellett, hogy egészen jól megy neki és sikerül is valamit összehoznunk orosz-lengyel-angol nyelven) és még 4 másik jobb szeretnek olaszul beszélni, ezért itt a portugálok viszik a pálmát, akikkel ezt megvalósíthatják.
 Sebaj, megtaláltam a megoldást: megtanulok lengyelül! ...meg olaszul... a többit még meglátjuk.

Bicajjal a városban

Minthogy nem akad egy autó, de még egy robogó sem a zsebemben, biciklivel járok dolgozni. Ez napi két órát jelent a farizom-erősítő járművön: egyet a munkahelyemig, egyet meg vissza. Keménynek hangzik? Az is. Ráadásul dögunalom. Ennek elűzése végett megtanultam ugratni a buckákon, kéz nélkül tekerni, zenét hallgatok, és nézelődöm. A városon kívül felettébb idilli képet festenek a hosszan elterülő mezők, az útszéli erdők, a termést csócsáló nyuszik, a retinámnak csapódó bogarak és az úton keresztbe-kasul illegális gyorsulás versenyt rendező fácánok, illetve az a páva, melynek mára már biztos vagyok az elérési helyében (kertjében).
 Amint hazafelé tartva a városba érek, ott már zajlik az élet, úgy értem, az emberi. A futók magukénak érzik a kerékpár utakat, emiatt sokszor morgunk egymásra, főleg mivel tucatnyian vannak. A biciklisek lassan haladnak, nem sietnek sehova, ez a dán szellemiség, a boltban is szájtátva állnak sorba, nem idegeskednek, mint otthon. Erre is kitaláltam egy játékot: amint végeztem a bevásárlással és sorba állok, hogy fizessek, megfigyelem az előttem torlódó embereket, és megpróbálom kitalálni, hogy melyikük helyi lakos és ki van itt átutazóban.
 Ezen kívül egy szintén életbevágóan hasznos megfigyelésem szerint a kerékpárút felér egy second hand (használt ruha) bolttal. Amint végiggurulok a szépen kialakított utakon, sok hasznos holmi kerül az utamba, némelykor valóságos akadálypályát alakítva ki, ezzel is feldobván szürke utazásomat. A szlalomozás közben megfigyelhettem, hogy miket képesek elhagyni az emberek úton-útfélen. Többek között idetartozik a fél pár kesztyű (lehet olyan gyorsan hajtani, hogy lerepül az ember kezéről?), zokni (na jó, most már tényleg szabályozzuk be, kérem a kerékpárosok sebességét), kulacs, szájfény (bringázás közben sminkelni...hm), elejtett muffinok és banánok (nem csúsztam el, haha), valamint kismillió szatyor (a benne lévő dolgokra nem hatott a gravitáció).
 Olykor, amikor a kelleténél 4-5 órával többet dolgozom, és már alig állok a lábamon, főnökeim egyikének megesik rajtam a szíve és elvihetem a céges autót. Rendesen viselkedem, egészen addig a pillanatig, amíg a volán mögé nem kerülök, aztán a kulcsot elfordítva ámokfutásba kezdek. Először is elfelejtem kioldani a kéziféket, majd a 60-as sebességtáblánál 50 fölé még véletlenül sem megyek, mindennek a tetejében pedig lefullasztom a kocsit a kereszteződésben, mert ezt a speciális (régi) modellt nem úgy kell egyesbe tenni, mint bármely másikat. Előbb kettesbe kell húzni, hogy aztán visszatehessem egyesbe. Ilyenkor mindenki örül nekem, kedves mosolyokat látok az arcokon, és kézjeleket, amellyel biztatnak: "csak így tovább"... vagy valami ehhez hasonlót.

Státusz: kapcsolatban

 Három héttel a beköltözés után kijelenthetem, hogy kapcsolatban élek a lakótársammal, aki egy 23 éves cseh lány. No, nem kell megijedni, nem melegedtem be itt a nagy pasi-hiányban, képletesen értettem a dolgot. Amikor hazaérek, ő itthon vár, megölel, és mosolyogva elmondja, hogy mennyire örül annak, hogy haza értem, hiányoztam neki és időről-időre azt is, hogy milyen szép vagyok. Együtt vásárolunk, főzünk, lelkizünk, olykor pedig majd' bepisilünk a hirtelen jött nevetőgörcsöktől. Egyszer támogatjuk, máskor szidjuk egymást. Egyik nap aranyos üzenetet hagyott nekem, amely utána rendszeressé vált, s én is átvettem ezen szokását, ha valamit közölni akartam vele. Manapság sokszor már csak egy sok szerencsét kívánó cetlicskét hagyunk, tele szmájlikkal, mellette egy csokit, stb. 
 Egyik nap hazaérkezvén enni szerettem volna, ám letörve konstatáltam, hogy ahhoz előbb rendet kéne tenni a konyhában, mert a szekrényből valami módon az összes tányér és evőeszköz bepiszkította, majd a mosogatóba vetette magát, így nem volt miből étkeznem. Ekkor ő odalépett hozzám, átölelte a vállamat, végig mérte a szemem alatti utazó bőröndöket, majd kedvesen így szólt: 
- Keményen dolgoztál, ezért ma én mosogatok. Addig menj, vegyél egy fürdőt!
 A közös főzicskézeseket élvezem, a bevásárlásokat már kevésbé. Nem szeretek okáig nézelődni, én a listát írós, bolton végig szaladós fajta vagyok, ám ezt elég nehéz kivitelezni, mivel hogy újdonsült barátnőm állandóan eltünedezik, ezek közben sokszor még beszél is hozzám. Mindez rendben lenne, na de elvárja, hogy válaszoljak, amit ugye elég nehéz kivitelezni, ha én már a felvágottakat nézegetem, miközben ő leragadt a cipők és harisnyák polcainál. 
 Az új lakás egyébként nagyon otthonos, és kaptunk bele pár extra dolgot is, főleg ételeket, az elődöm jóvoltából. Egy hét után tűnt fel, hogy bár dugig van a hűtő, nem sok minden fogy belőle, ezért odavonszoltam értetlenül pislogó lakótársnőmet, hogy akkor mi most itt szépen együtt rendet teszünk és kipakolunk mindent, ami már lejárt, vagy nem kell. Nos, amikor beköltöztem, 7 majonézt és 8 egyéb, különböző szószt számoltam össze, amelyekből a tisztogatás után alig 3-4 darab maradhatott, a többieknek menniük kellett. Ez a művelet sem hétköznapian zajlott, ugyanis végig kellett szagolgatni, kóstolgatni mindent, mielőtt rájöttünk volna, hogy valamivel egyszerűbb szimplán csak megnézni a rájuk aggatott lejárati időpontokat, mint gyomorrontást kapni. Az "ezt kóstold meg!" felkiáltásokat többször is bekajálta és megkóstolgatott olyan ételeket, szószokat, amelyeket előtt én is, hogy aztán folytassa az általam megkezdett "falfestést", magyarán sugárba köpje ki amit a szájába vett. Ezen jókat kacarásztam, ő pedig az első bosszankodás után velem nevetett.
 Persze, minden kapcsolatba kell egy férfi (ez lennék én). Beköltözésem estéjén találkoztam először a harmadik lakónkkal, aki valahogy így fest: olyan széles mint magas, izmos, szőrös, és baromi gyorsan szalad. Alapvetően nincs gondom a pókokkal, ő  rá viszont elsőre azt hittem, hogy egy patkány, mivel a szemem sarkából láttam csak az árnyékát, ahogy elsuhant a konyhaszekrény alá. Egy pillanat volt csak, plusz egy szívroham. A seprűvel megpiszkálgatva ideiglenes rejtekhelyét sikerült előbányásznom, mire megkönnyebbültem: csak egy pók. Nem úgy a lakótársam! Krónikus pókfóbiában szenvedő csehem ugyanis lesápadt, hangja két oktávot ugrott felfelé, s megesketett: megöltem, elégettem, folyóba szórtam a hamvait, többé nem fogjuk látni. Én erre csak annyit mondtam: 
- Ne aggódj, nem fog bántani!
 Azóta nyomát sem láttuk, egészen tegnapig, amikor is a munkából hazaérve lementünk a bárba és egy sör után úgy elálmosodtam, hogy az ágyamba fordítva feküdtem bele, a laptop mellettem maradt, én pedig nyitott ajtónál, égve hagyott lámpánál elaludtam. 
Hajnali egy órakor drágaédeskedvesaranyos barátnőm visítva bejött a szobámba és hisztérikusan kiparancsolt az ágyból, hogy ő találkozott "vele" és most azonnal menjek, öljem meg a bestiát, különben ő ma nem alszik itthon. A szememet kinyitni már önmagában kihívás volt, ezért vakon kibotorkáltam a wc-re, s ha már ott voltam, pisiltem egyet. E megerőltető művelet végére el is felejtettem, hogy voltaképpen mit is keresek itt, ezért visszamentem a szobámba, ahol meglátva a halálra vált lányt, eszembe jutott a panasz tárgya. Felajánlottam, hogy aludhat a szobámban, ám ő továbbra is vérre szomjazott, s kivégzést követelt. Ekkor elküldtem melegebb éghajlatra, mondván, szórakozzon azzal, aki nem kel nap mint nap 5 órakor, hogy majd' egy óra biciklizés után kidolgozza a lelkét, megteszi ugyanezt az utat vissza is: menjen máshová aludni, ha neki péntek éjjel még van ideje itt ugrándozni, falra mászni a pók elől és kiabálni. Ezek után végig hallgathattam, amint feltelefonálta a családtagjait, a fél baráti társaságát, majd a lengyel pasijánál talált végül menedéket éjszakára. 
 Vannak azért jó pillanataink is, például amikor egyik este egy sörözés után örömittas (ebből én az öröm, ő inkább az ittas részét töltötte be) állapotban kikísértem egy cigarettára (nehogy eltévedjen a szobájától a bejárati ajtóig), majd meg is gyújtottam neki, s közben egy pasi-szótára gyártottunk, hogy melyik mondat mit jelenthet a fiúknál. Nem emlékszem már, hogy melyik mondatot elemezgethettük, amikor is ő megfejtve e jelentést, büszkén felkiáltott: 
- Akkor ma este kefélünk! - ahogy az várható volt, éppen ebben a pillanatban fordult be a sarkon egy fiú (szintén a bárból jövet) aki először ledöbbent az őszinteség hallatán, aztán végig mért minket, s vigyorogva ennyit mondott: 
- Sok szerencsét! 
 Nem csak az a srác fordult meg a házunk körül. A Jehova tanúi itt olyan mennyiségben jönnek-mennek, mint Pesten a galambok. Ha már madarakról esik a szó: a tanyára biciklizve, a városból már kiérve récék száguldoznak át az utakon, ez néhány hónap után már szokványossá vált, azonban múltkor majdnem lebucskáztam a biciklimről, amikor tátva maradó szám lelógott egészen a kerekekig, ugyanis egy páva sétált át előttem, s befészkelte magát a fák között megbúvó ház kertjébe, teljes természetességgel, amiből arra következtettem, hogy ott is lakik. 
 Ezek a költözésem történetei, nagy vonalakban. :D

Beköltözés

 Szombaton 9-kor keltem, pakolgattam, 11 körül ettem meg az ebédemet (ez még fontos lesz) mielőtt elindultunk volna a csomagokkal (amelyek mennyiségét felmérve főnököm kisebb szívszélütést kapott). A lakásba benyitva (mágneses beléptetővel) egy előtér/konyha funkciójú helység fogadott, onnan nyílik két szoba (külön-külön kulcsra zárhatók) és egy fürdő. Egészen takaros kis lakás, máris jól érzem magamat benne. Természetesen már a beköltözés sem telhetett el probléma nélkül, mivel a kapott beléptetőt és kulcsot a második forduló előtt elfelejtettem magamhoz venni, így ki lettünk zárva. Kedvenc lengyelem először lesápadt, majd meglátva elveszett képemet felnevetett, mire eszembe jutott, hogy mindig azzal jön, hogy milyen egy őrült lány vagyok, s ennek kapcsán bevillant, hogy szellőztetést kezdeményeztem, bemászhatok hát az ablakon és beengedhetem őt is meg a csomagokat is. Így is lett, miközben egyre jobb kedvünk kerekedett. Utolsó fordulóként a főnöktől kialkudott 100 éves ágyat hoztuk be. Ezzel végeztén ő elköszönt, majd kifelé menet még megjegyezte, hogy fogjak egy rendes pasit és próbáljam ki az új ágyamat. A jó tanácsért cserébe kikergettem új lakhelyemről, válogatott szitkokkal elemezve perverz mivoltát. Ő szokása szerint csak nevetgélt és hazavezetett. Délután röplabdáztam, majd bevásároltam a közeli LIDL-ben. Hazaérkező cseh lakótársammal megörültünk egymásnak, s miután ők elkészültek az esti bulira, kinyitottunk egy üveg bort. Nos, nem kellett volna elfogadnom, egy bögrényi vörösbor után ugyanis túl jól éreztem magam. Ekkor ébredtem rá, hogy a nagy izgalomban korai ebédem óta semmit nem ettem, az pedig több, mint 12 órája volt. Csuklottam egyet és tovább beszélgettem a kis csapattal. Újdonsült barátnőm, a húga, valamint a barátja hamarosan távoztak a házibuliba, én pedig a bárba készültem, ahova előzőleg hívtak meg. Csetet bekapcsoltam, barátokkal beszélgettem, közben a fagyasztott mini pizzát igyekeztem ehetővé tenni és nem értettem, hogy a sütőbe téve miért nem sül meg attól, hogy hosszú percek óta bámulom. Mérgemben narancsot bontottam (hiszen a számban lévő sebre más nem is lehetne jobb hatással) és azt falatozva elolvastam a pizza dobozát."200 fokon" - hirdette amaz. Kihívóan a sütőre néztem, fel-alá járkáltam előtte egy ideig, aztán felvillant a kis villanykörte és ráeszméltem: 200 fokon kell 8 percig sütni. Beállítottam a kívánt hőfokot, majd elégedetten hátradőltem az ágyamon és ismét barátaimmal kezdtem beszélgetni. Finom illatok szálldostak a szobám felé, egy idő után azonban égetté kezdtek válni, én pedig "basszamegelfelejtettemkivenni" felkiáltással elstartoltam a konyha irányába, hogy megmentsem a még megmaradt részeket. Evés után elköszöntem, és letettem a gépemet, majd lehunytam egy kicsit a szememet, hogy pihentessem égő szemgolyóimat, mielőtt megjelenek a bárban. Azzal a lendülettel el is aludtam. Néhány óra múlva arra keltem, hogy fordultam egyet, mire a tányér a földön landolt, előtte még végig szánkázva a bőröndömön. Csukott szemekkel vánszorogtam ki, a bűnös ébresztőmet beleejtve a mosogatóba, visszafelé lekapcsolgattam a villanyokat, majd megfejeltem az ágyamat. 
 Amint megérkezik az új telefonom, dokumentálok mindent, kaptok képeket a koleszről, a szobámról, meg mindenről, ami csak az utamba kerül. Addig is, szép estét mindenkinek! 

Robbanás-veszély

 A költözés előtti utolsó hétvégén meglátogattam a szintén Kalo-be járó barátnőmet, egy csajos nap reményében. Soppingoltunk, finomat ettünk, boroztunk és biliárdoztunk, közben csacsogtunk, egyszóval ennél tökéletesebb nem is lehetett volna, még úgy is, hogy a biliárd asztalnál szert tettem egy erősen kéklő-dagadó kisujjra. Mindent beleszámítva, a farmra öltözésem óta a legjobb hétvégém volt. Hajnali kettőkor elfáradtunk, aludni készültünk, a folyosó közepén felállított kanapéra vetettünk ágyat, ám a fiúk akkortájt fejezték be a kötelező napi asszonyhívást, és úgy döntöttek, ideje felszentelni az otthonról hozott pálinkát, amely 4 óra tájt teljesedett ki és az eddig dübörögtetett zene és kiabálás a másfélszeresére nőtt (bár rejtély, hogyan csinálták). Nagyjából egy fél óra múlva úgy ki voltak ütve, hogy szolidan telehányták a mosdókat és kidőltek - legnagyobb örömömre. Így aludhattam egészen reggel nyolcig, amikor is nem a tető ablakon át besütő napocska zavart fel álmomból, azt még el tudtam volna viselni, hanem a nem is olyan távolról, valamely zárt ajtó mögül érkező eltéveszthetetlen nyögések. Hiába húztam a fejemre a kanapé díszpárnáját, a páros női tagja előzőleg valószínű, hogy a pornószakmában dolgozhatott, ugyanis - a hangokból ítélve - orgazmus közelben még beszélgetni is maradt ideje, hála az égnek, nem értettem, hogy miről, lévén nem tudok spanyolul... vagy portugálul.
 Könnyes-taknyos búcsút vettünk egymástól a barátnőmmel, és fogadkoztunk, hogy nemsokára újra találkozunk, felavatjuk a kollégiumi szobámat, majd összeölelkeztünk és nem törődtünk a morgolódó buszsofőrrel, aki már csak rám várt, hogy indulhassunk.
 Ekkor már csak egy hét maradt hátra a költözésig. Ez az egy hét éppen elég volt arra, hogy idegileg kikészüljek, ugyanis a következőképpen nézett ki: a laptopom már jó ideje nem úgy működik, ahogy szeretném, a töltő nélkül meg egyáltalán sehogy; a telefonom bemondta az unalmast, így ébresztőóra és elérési lehetőség nélkül maradtam; az mp3 lejátszóm is elkezdett megkergülni (le-lefagyogat); a fejhallgatóm tönkrement, megpróbáltam megszerelni, szóval jelenleg darabokban hever szegény; a házban lévő hűtő szabadnapot vett ki, egy napig nem akart működni, s amikor ezt észrevettem, egy fokozattal feljebb csavartam az ebattát, mire újult erővel kétszer olyan ügyesen kezdett neki a munkának, s jegesre fagyasztott mindent. Toporzékoltam és 10 perc folyékony káromkodás után lehűtöttem magamat (nem másztam be a hűtőbe). Mindezek mellé a szám két helyen kisebesedett; a lábam a szivárvány összes árnyalatában pompázik (színes egyéniség vagyok, haha.); az kisujjam akkorára dagadt, mint a hüvelykujjam; és egyáltalán elegem volt az egész világból. A kulcsátvétel (szerda) alkalmával kiderült, hogy a szobában egy darab bútor sincs, steril az egész, nekem magamnak kell megoldanom ezt is. Ezen a ponton már mélyeket lélegeztem és igyekeztem nem sikítórohamot kapni, mert hát az még sem lenne úrinőhöz méltó. A fejem viszont hatalmasra fúvódott, és biztosra vettem, hogy radioaktívvá váltam, hamarosan fel is robbanok.
Péntek este egy 12-órázás után még elmentem vásárolni,s csak azután álltam neki főzni, így végül a fáradtság és egy bákárdi brízer társaságában kisírdogáltam magamat, majd bekómáztam reggelig. Ébresztő híján nem keltem fel, hogy dolgozni tudjak menni, de már előre figyelmeztettem a fiúkat, hogy ez is egy lehetséges opció, így aludhattam 9-ig, amikor is félálomban fordultam egyet és prüszkölve konstatáltam, hogy a drága, meleg napocska éppen az orcámat célozta meg, és pofán sütött.