Itt az ideje egy újabb fotósorozatnak

(A minőségért előre is bocsánat, telefonnal fotóztam)

 
Nos, ez eredetileg "tészta, négysajtos mártásban" a'la zacskós. Leves lett belőle, de mint tudjuk, nem a külső számít. Két pofára ettem, nagyon finom volt. 

 

A konyhát zárni kell, különben ezek a bélpoklos, túl jól táplált jószágok - mint megtudtam - képesek befalatozni még a kolbászt is. (Lehet, ezért ilyen gömbölyűek)

Ezt vetettük el...

 ...Ekkora területre. (Ez nagyjából az 1/20 része annak, amit valójában csinálni kell, de kezdetnek nem rossz) :D

A traktorokkal foglalkozó farmernak erre csak az volt a reakciója, hogy "Basszki! Az olasz gépekkel mindig baj van!" - majd miközben mi a palántákat pakoltuk a gépbe, illetve a dobozokat pakolgattuk ki oldalra, ő szépen kiszállt a járműből, fogta a kis csavarkulcsát és a gépre hasalva elkezdte javítgatni azt. Ha nem dicsekedtek volna előzőleg a vadi új navigálórendszerrel, amely képes egyenesen elvezetni a traktort, anélkül, hogy te egyáltalán ott lennél, akkor biztos, hogy minimum összeszartam volna magam ijedtemben, hogy "mit ugrál ez menet közben kifele a volán mögül?!". :P

Ez egy hektárnyi  répaföld, ebből nyolcat takartunk le. Olyan jót tett a hátamnak, hogy másnap majd hogy nem sírva keltem ki az ágyból. Ezt megemlítve persze mindenki barátságosan hátba veregetett, hogy "Ne aggódj, lesz ez még rosszabb is!" - szóval csak a szokásos.

Ezt pedig megnyugtatásként, azok számára, akik attól félnek, hogy éhen halok idekint egyedül. :)

Bár ehhez fényképet nem tudok csatolni, de a mai nap fénypontja az volt, amikor beültem az ezüst opel-valamicsodába, nagy boldogan haza vezettem a mezőről, ahol vetettünk, majd itthon tudatosult bennem, hogy ezt az 5 kilométert behúzott kézifékkel tettem meg. *taps-taps-meghajlás*

Kezdő háziasszonyok kézikönyve

Első fejezet - Miért ne állj neki főzni vasárnap este kilenckor, négy óra kemény fizikai munka után, álmosan, nyűgösen?
 Paprikás krumpli. Egyszerű kaja, nem lehet elrontani - gondolná a laikus, aki még nem találkozott velem. Mentségemre szóljon a fáradtság, nyűgösség, a 7 fokos konyha, illetve, hogy valahol apám lánya is vagyok. Bezony, nem én valák az első olyan generáció a családban, aki képes volt nem jól elkészíteni ezt a tradicionális magyar étket. 
 Az úgy történt, hogy megfőztem, persze kóstolás nélkül, majd kimertem egy fél tányérnyit, hogy éhes vagyok és amúgy is le kell tesztelni. Már az első falat után éreztem, hogy nem lesz ez így jó, nem raktam bele elég sók (pont mint szülőatyám annak idején), ezért utolsó erőimet összegyűjtve kiszaladtam a konyhába és belesóztam a lábosba, mielőtt elfelejteném, Ezután fogtam a sót és bevonultam a szobámba, hogy ehetővé varázsoljam vasárnapi vacsorámat. Miután bekanalaztam mindet, újra kimentem a konyhába, hogy kicsit még összefőzzem az ízeket, megpuhítsam a krumplit és persze a só ki ne maradjon! Na, ekkor megsóztam még egyszer, elfelejtvén az előzőt, amely pont annak érdekében lett úgy csinálva, ahogy, hogy ne legyen elfeledve (női logika, tudom).
 Csak a hétfői ebédnél döbbentem rá tévedésemre, de legalább biztosítottam magamnak 10 perc leforgása alatt az egész napi vízbevitelt.
 Bon appetite! 

Végre hétvége

 Hogyan is telt az első hetem a farmon? Összefoglalva: fáradt, de boldog vagyok.
 Az első hetem abból állt, hogy megmutogatták a telkeket, körbe lettem vezetve, és belekóstoltam mindegyik fajta munkába egy kicsit. Hétfőn például a fél napot a rebarbarák körüli gaz kikapálásával töltöttük. Egyéb munkáim voltak még: leszedegetni a penészes részeket a káposztákról és képessé tenni őket eladásra; fóliával letakargatni a spárga-mezőket és a répaföldből egy hektárnyit. Ezen túl felszántottam pár száz méternyit az újonnan bérelt területből, minek utána megdicsértek, hogy egész tehetségesen nem rángatom a traktor kormányát, szóval dagadt a májam rendesen. Traktorszerelés megfigyelése közben persze lezúgtam a lépcsőről, majd a visszapillantóban megkapaszkodva elferdítettem azt, és még az ujjamat is sikerült úgy bevernem, hogy nem tudtam eldönteni: azon van-e nagyobb folt vagy a lábamon, amelyikre ráestem. A pedálokat nem értem el rendesen, mert ezek régebbi típusú gépezetek, ahol a székeket még nem lehet annyira előrehúzni, mint ahogy azt én megszoktam az iskolai traktorokban. Ebből adódóan az itt dolgozók legvidámabb tagja, egy lengyel srác azonnal jóízűt kacagott és megérdeklődte: nem akarok-e megnőni kicsit?
 A híres dán segítőkészséget most sem hazudtolták meg, mindenki aranyos, mosolygós, tömérdek tanáccsal látnak el, és ha bármiben segíteni kell, nem hagynak cserben. A fáradtságomat látván is vigyorogva hátba veregettek és megnyugtattak: lesz még rosszabb is! Aztán látva nyúzott arcomat bevallották, hogy 2-3 héten belül meg fogom szokni ezt a hajtást, mi több: megerősödöm annyira, hogy lazán bírni fogom ezeket a leterheléseket. Ettől annyira megnyugodtam, hogy tegnap a munka után bekaptam pár falatot korgó gyomrom csillapítására, majd rögtön el is nyomott az álom, amit csak a másnap reggel 8 órai ébresztőm szakított meg.
 Főnököm elárulta, hogy nem szükséges bebicikliznem a 10 kilométerre lévő Odense-be, mert nagyjából 1-1,5 km távolságban is van egy nagyobb bolt. Így történt, hogy a szombat reggeli nehéz ébredés és nem kevés (3 és fél órás) tollászkodás után elindultam a szomszédos faluba bevásárolni. Természetesen biciklivel közelítettem meg úti célomat. A boltban egy órán át kergettem az eladókat, hol tejfölt nem találtam, hol lisztet, máskor az olajat nyelte el a föld. A végén már szabályosan menekültek előlem. Mihelyst mindent összevadásztam, amire a következő heti ellátásomhoz szükségem lesz, megindultam a pénztár felé. Kifizettem a holmikat, majd szájhúzva konstatáltam, hogy a magammal hozott hátizsák bizony nem elég, kértem hát egy zacskót is. Az üzletből kilépve járgányomhoz sétáltam, majd nagyjából 2 percig masszívan bámultam azt. Mivelhogy nem és nem változott meg, a hazautat gyalog tettem meg, hátamon 10 kilós, kezemben 4-5 kilós nehezékkel. A séta többnek tűnt, mint amennyi valójában volt, de végül is túléltem, haza érkezvén pedig megsütöttem két hatalmas halszeletet, főztem hozzá rizst, keresztbe-kasul majonézeztem őket és az otthon ízeinek málnaszörp alapú megtestesítőjével mindmegettem. :D
 Plusz poénként a pénteki napfogyatkozásra eleinte azt hittük, hogy esni fog. Habár az ég tisztának tűnt, mégis szürkére színeztetett, ezért még a 10 órai szünet előtt tető alá pakoltunk minden romlandót. Ahogy vége tért a pihenő, munkatársam egy gyermek lelkesedésével fogadott és tolt az arcom elé egy hegesztőmaszkot, hogy abban nézzek fel a nap felé, majd ragyogó szemekkel elmesélte, hogy nem esőre áll az időjárás, hanem a Hold eltakarja a Napot. Ezután mindenkinek megmutogatta, aki arra járt és megvillogtatta ehhez kapcsolódó tudását is. :) Az első hetemet tele új élményekkel és egy 15 órás alvással zártam, hogy azért legyen erőm a hétvégére is.

Jézuska...hogy is van ez?

 Mivel nagyon nem történik semmi a farmon - leszámítva, hogy találtunk olyan pici kesztyűt, amelynek az ujjai nem hosszabbak az enyémnél 10 centivel, tehát passzol, és nap, mint nap elfáradok a sok munkában és felfedezni valóban - úgy döntöttem, ezt a semmit történést egyik kedvenc kis kori történetemmel pótolom.
 Imádott nagyapám, aki több, mint egy éve hunyt el, nagyszerű ember volt. Olyan igazi nagyapa figura: nagy pocak, ritkás hajzat, borgőzös, hatalmas vigyorok. Mindig szerelt, festett, farigcsált valamit, nem tudott sokáig megülni egy helyben, kivéve amikor velünk kártyázott. Sokszor emelgetett, cipelt fel-alá engem és az öcsikémet is kis korunkban (engem még 18 éves korom után is lazán felkapdosott a két lábamról, hogy azt sem tudtam, hol vagyok). Mindemellett intelligens is volt, gépészmérnök lévén ez nem is meglepő. Nyers stílusa sokakkal ellentétben szórakoztatott, hanem egyszer...
 Talán 8-9 éves lehettem, még kis taknyos alsó osztályos. Körülöttem már mindenki arról beszélt, hogy a Jézuska nem is létezik, anya-apa pakolja a fa alá az ajándékokat. Makacsságomat édesanyámtól örököltem, azóta már fejlesztés alatt áll, holott akkoriban sem voltam kispályás. Engem ugyanis nem és nem tudtak meggyőzni az ajándékhozó nemlétezéséről, csak csendben mosolyogva ültem, arra gondolva, hogy "Nem tudtok ti semmit, ez csak gyermeki találgatás". Nekem bezzeg rendíthetetlen bizonyítékaim voltak a Mikulás és a Jézuska létezéséről, ugyanis emlékszem, hogy megpróbáltuk testvéremmel kifürkészni egyszer a Mikulást, ám belefáradtunk a leselkedésbe és kimentünk a család többi tagjához. Apukám ekkor cigizni indult, szokásához híven a hátsó ajtón át, így biztosra vehettük, hogy ott is marad. Amikor nem sokkal később visszamentünk a szobába, az ablakba felpakolt csizmácskák tele voltak csokival, mi pedig öcsivel szájtátva ismertük el, hogy nem volt okunk kételkedni (az meg sem fordult a fejünkben, hogy az első ajtó is nyitva volt, ott apukám észrevétlen besomfordálhatott, megpakolhatta édességgel a csizmákat, majd ahogy jött, angolosan távozhat is ugyanezen az útvonalon, hogy aztán visszatérjen imént elhagyott helyére).
 Ebből pedig már Ti is láthatjátok, hogy hitem igazi alapja szilárd lábakon állt, többé nem hittem semmiféle szóbeszédnek, nem hagytam, hogy még egyszer bogarat ültessenek a fülembe.
 Egyik karácsony alkalmával aztán TV-t hozott a Mindenható fia, mellé hangfalakat, én pedig akkoriban biztos voltam benne, hogy szüleimnek nincs ennyi pénze, bezzeg a Jézuskának... Átérve nagyszüleimhez boldogan ráhuppantam nagyapám térdére, és lábaimat lóbálva fecsegni kezdtem az otthoniakról.
- Képzeld csak, kaptunk egy haaaaaatalmas nagy TV-t a Jézuskától, szóval át kell majd jönnöd, hogy megnézd! - invitáltam az izgalomtól kipirulva. A drága öreg csak félig figyelve oda mondandójára a következőt válaszolta:
- Már láttam, amikor felcipeltük apáddal az emeletre.
 Az első gondolatom az volt, hogy haragudnom kellene. Haragudni, amiért becsaptak, amiért Papa elárulta a titkot, meg még sok más dologért, amiért egy másik lány biztosan hisztit csapott volna. Ennek ellenére az első ledöbbenés után tisztáztam magamban, hogy nincs Jézuska, és a mai napig is nevetek, ha eszembe jut, hogyan is lepleződött le a kincset érő titok.

A Farm

Szóval, a több hónapos keresgélés, kismillió telefonhívás és kétszer annyi email küldése után úgy tűnik, végre megtaláltam a helyemet Lars zöldség farmján. Az előbbiekben véghezvitt koppenhágai kirándulásom fő célja a vele való interjú volt, amely szemmel láthatólag jól sikerült, hiszen most itt vagyok.
 Az utazás megszervezése nem volt zökkenőmentes, de végül egy közeli városban élő román haverom elvitt az összes csomagommal együtt, én pedig kifizettem neki a benzin pénzt.  Első utunk új szobámba vezetett, amely bár kissé zsúfolt (mivel hogy tárolónak használják), mégis nagy örömöm lelem benne, hiszen legalább nem egy utánfutó kocsiban kell tengetnem a napjaimat. Megérkezésem alkalmából leendő főnököm meghívott, hogy vacsorázzak vele és a lányával, így nem kellett a főzéssel bajlódnom első estémen. Az így nyert időmet a marhasült után anyukámtól kapott csomagom kibontására fordította. Emlékeim szerint utoljára pici koromban éreztem ilyen izgatottságot amiatt, hogy kapott ajándékot bontogatok ki. Egymás után rakosgattam a polcra, hűtőbe, szatyrokba a kincseket. A várva várt (és jóóóóól megérdemelt) csokin kívül sok mást is rejtett; úgy mint konzervek, lekvár, fűszerek, különböző tészták, nutella, és még ráadáskánt egy üveg a kedvenc szörpömből. Nos, éhen halni már biztosan nem fogok. :D
Ismét csak: köszi, Anyu! :)

Hobbit-frász

Az első szabad hétvégénken Hobbit- és Gyűrűk ura maratont tartottunk két fiúval. Az én szobám lett kipécézve eme esemény megvalósítására, de nem bántam, legalább elhalaszthattam a takarítást még két nappal (és számtalan chips morzsával). Este már nehezen bírtuk nyitva tartani a szemünket, de még nem ért véget a bővített változata, ezért nem adhattuk fel! Energiaital, még egy csomag chips, csoki, egész terülj-terülj asztalkámat repítettünk oda, ennek a felét a padlóra... nem-baj-majd-holnap-feltörlöm. Elérkezett az éjszaka, és úgy döntöttünk, csapunk egy pizsi partit, ezért a matracot az ágyról leráncigálva 2 ágyból csináltunk hármat. Amikor kényelmesen elhelyezkedtem, jött a kérés, hogy nyissak ablakot, mert meleg van. Két ablak ki, Dia vissza az ágyba, még fél óra beszélgetés, álom ki a szememből, párnalopás, párnacsata, takarólopás, és így tovább. Hirtelen a két srác elcsendesedett és ijedten kezdték kapkodni a levegőt.
- Hallottad?
- Hallottam.
- Dia, te is hallottad?
- Nem. Mit? 
- Valami zaj jött odakintről.
- Aha, biztos csak a szél fúj, tudod, itt Dániában ez nem olyan szokatlan...
- Ne csináld már! Ez nem a szél volt. Valaki mászkál odakint. Még nyitva van az ablak?
- Igen, mert halál meleg van.
- Hát, pedig be kéne csukni.
Csend. Csak a csontok rezgését hallottam, ahogy félelmükben összekoccantak, sztereóban. A csend egyre nyúlt, és magamon éreztem az égető tekinteteket.
- Ja...ja, hogy én csukjam be az ablakot, mert ti féltek?
- Igen! - zengett sürgetőleg a kórus. 
 Színpadias sóhaj, ágyról felkecmergés, ablak bezárásával két élet megmentése, miközben egy "Én hőseim" morgással díjaztam a történteket. 
 Az életveszély után még hajnali 5-ig beszélgettünk, majd mindenki bevágta a szunyát és biztonságban aludtunk reggelig...illetve délig... na, jó, kora délutánig.
Imádom, hogy nem unatkozom :)

Jó banda

 Tavaly majd hogy nem egyedüli magyarként voltam itt, és akkor azt hittem, hogy a portugálokat, spanyolokat és a füvezősebb dánokat senki nem múlhatja felül hülyeségben. Életemben nem tévedtem ekkorát!
 Nem kellett messzire menni, ugyanis magyarokkal vagyok együtt. Rajtam kívül öten vannak, 1 lány és 4 fiú. Ebből került ki egy páros (igen, a lány jött össze az egyik fiúval, ejnye azt a mocskos fantáziádat!), ők ketten viszonylag csendesen, kettecskén tengetik minden napjaikat, úgyhogy én a másik hárommal bandázok. Ennek eddigi eredményeként megtekinthettem 2 herét, megszámlálhatatlan csupasz segget, meg lettem fürdetve a hóban, de nem ám az alig esett, 5 centis fehér paplanban, hanem a 20 centi magasságúban, melynek következménye az lett, hogy a hét végére nem maradt száraz nadrágom, ami szintén vicc tárgya lett, miszerint "az összes bugyim nedves lett tőlük". Ezen kívül végig hallgathattam különböző nemi betegségeket, a kezdetektől, egészen a vég kifejletig, illetve változatosabbnál változatosabb válfajait annak, hogy hogyan lehet egy nőt - köztük engem is - megfektetni, illetve ezen kívül körülbelül 126 másik pozícióban tálalni.  Hihetetlenül színes ilyen téren a fiúk listája-fantáziája-szótára, ugyanis minden nap tudnak nekem valami újat mondani, amitől ketté áll a fülem és félre nyelem a vizet, hiszen ezeket a témákat egyértelműen csak és kizárólag ebéd közben lehet kitárgyalni.
 Természetesen örök poénként szolgál az, hogy képes vagyok elesni akár a saját lábamban is, illetve a tudatlanságom, ami sokak szerint inkább nevezhető ártatlanságnak, és még aranyosnak is (ezt persze megrögzött önkritikusként nem hiszem el nekik), a lényeg, hogy a sírva-nevetés egyik legfőbb kiváltó oka, csak úgy, mint az is, hogy a legapróbb idiótaságokon is képes rákvörösre váltani az arcom, ami egyébként meggyőződésem szerint önálló életet él, mivel kontrollálni eddig még nem sikerült egyetlen vonásomat sem.
 Szerencsére jól bírom a gyűrődést, és ők is jófejek, ha kell, számíthatunk a másikra, vidám társaság, szóval nem unatkozom itt sem. :)