Jézuska...hogy is van ez?

 Mivel nagyon nem történik semmi a farmon - leszámítva, hogy találtunk olyan pici kesztyűt, amelynek az ujjai nem hosszabbak az enyémnél 10 centivel, tehát passzol, és nap, mint nap elfáradok a sok munkában és felfedezni valóban - úgy döntöttem, ezt a semmit történést egyik kedvenc kis kori történetemmel pótolom.
 Imádott nagyapám, aki több, mint egy éve hunyt el, nagyszerű ember volt. Olyan igazi nagyapa figura: nagy pocak, ritkás hajzat, borgőzös, hatalmas vigyorok. Mindig szerelt, festett, farigcsált valamit, nem tudott sokáig megülni egy helyben, kivéve amikor velünk kártyázott. Sokszor emelgetett, cipelt fel-alá engem és az öcsikémet is kis korunkban (engem még 18 éves korom után is lazán felkapdosott a két lábamról, hogy azt sem tudtam, hol vagyok). Mindemellett intelligens is volt, gépészmérnök lévén ez nem is meglepő. Nyers stílusa sokakkal ellentétben szórakoztatott, hanem egyszer...
 Talán 8-9 éves lehettem, még kis taknyos alsó osztályos. Körülöttem már mindenki arról beszélt, hogy a Jézuska nem is létezik, anya-apa pakolja a fa alá az ajándékokat. Makacsságomat édesanyámtól örököltem, azóta már fejlesztés alatt áll, holott akkoriban sem voltam kispályás. Engem ugyanis nem és nem tudtak meggyőzni az ajándékhozó nemlétezéséről, csak csendben mosolyogva ültem, arra gondolva, hogy "Nem tudtok ti semmit, ez csak gyermeki találgatás". Nekem bezzeg rendíthetetlen bizonyítékaim voltak a Mikulás és a Jézuska létezéséről, ugyanis emlékszem, hogy megpróbáltuk testvéremmel kifürkészni egyszer a Mikulást, ám belefáradtunk a leselkedésbe és kimentünk a család többi tagjához. Apukám ekkor cigizni indult, szokásához híven a hátsó ajtón át, így biztosra vehettük, hogy ott is marad. Amikor nem sokkal később visszamentünk a szobába, az ablakba felpakolt csizmácskák tele voltak csokival, mi pedig öcsivel szájtátva ismertük el, hogy nem volt okunk kételkedni (az meg sem fordult a fejünkben, hogy az első ajtó is nyitva volt, ott apukám észrevétlen besomfordálhatott, megpakolhatta édességgel a csizmákat, majd ahogy jött, angolosan távozhat is ugyanezen az útvonalon, hogy aztán visszatérjen imént elhagyott helyére).
 Ebből pedig már Ti is láthatjátok, hogy hitem igazi alapja szilárd lábakon állt, többé nem hittem semmiféle szóbeszédnek, nem hagytam, hogy még egyszer bogarat ültessenek a fülembe.
 Egyik karácsony alkalmával aztán TV-t hozott a Mindenható fia, mellé hangfalakat, én pedig akkoriban biztos voltam benne, hogy szüleimnek nincs ennyi pénze, bezzeg a Jézuskának... Átérve nagyszüleimhez boldogan ráhuppantam nagyapám térdére, és lábaimat lóbálva fecsegni kezdtem az otthoniakról.
- Képzeld csak, kaptunk egy haaaaaatalmas nagy TV-t a Jézuskától, szóval át kell majd jönnöd, hogy megnézd! - invitáltam az izgalomtól kipirulva. A drága öreg csak félig figyelve oda mondandójára a következőt válaszolta:
- Már láttam, amikor felcipeltük apáddal az emeletre.
 Az első gondolatom az volt, hogy haragudnom kellene. Haragudni, amiért becsaptak, amiért Papa elárulta a titkot, meg még sok más dologért, amiért egy másik lány biztosan hisztit csapott volna. Ennek ellenére az első ledöbbenés után tisztáztam magamban, hogy nincs Jézuska, és a mai napig is nevetek, ha eszembe jut, hogyan is lepleződött le a kincset érő titok.

A Farm

Szóval, a több hónapos keresgélés, kismillió telefonhívás és kétszer annyi email küldése után úgy tűnik, végre megtaláltam a helyemet Lars zöldség farmján. Az előbbiekben véghezvitt koppenhágai kirándulásom fő célja a vele való interjú volt, amely szemmel láthatólag jól sikerült, hiszen most itt vagyok.
 Az utazás megszervezése nem volt zökkenőmentes, de végül egy közeli városban élő román haverom elvitt az összes csomagommal együtt, én pedig kifizettem neki a benzin pénzt.  Első utunk új szobámba vezetett, amely bár kissé zsúfolt (mivel hogy tárolónak használják), mégis nagy örömöm lelem benne, hiszen legalább nem egy utánfutó kocsiban kell tengetnem a napjaimat. Megérkezésem alkalmából leendő főnököm meghívott, hogy vacsorázzak vele és a lányával, így nem kellett a főzéssel bajlódnom első estémen. Az így nyert időmet a marhasült után anyukámtól kapott csomagom kibontására fordította. Emlékeim szerint utoljára pici koromban éreztem ilyen izgatottságot amiatt, hogy kapott ajándékot bontogatok ki. Egymás után rakosgattam a polcra, hűtőbe, szatyrokba a kincseket. A várva várt (és jóóóóól megérdemelt) csokin kívül sok mást is rejtett; úgy mint konzervek, lekvár, fűszerek, különböző tészták, nutella, és még ráadáskánt egy üveg a kedvenc szörpömből. Nos, éhen halni már biztosan nem fogok. :D
Ismét csak: köszi, Anyu! :)

Hobbit-frász

Az első szabad hétvégénken Hobbit- és Gyűrűk ura maratont tartottunk két fiúval. Az én szobám lett kipécézve eme esemény megvalósítására, de nem bántam, legalább elhalaszthattam a takarítást még két nappal (és számtalan chips morzsával). Este már nehezen bírtuk nyitva tartani a szemünket, de még nem ért véget a bővített változata, ezért nem adhattuk fel! Energiaital, még egy csomag chips, csoki, egész terülj-terülj asztalkámat repítettünk oda, ennek a felét a padlóra... nem-baj-majd-holnap-feltörlöm. Elérkezett az éjszaka, és úgy döntöttünk, csapunk egy pizsi partit, ezért a matracot az ágyról leráncigálva 2 ágyból csináltunk hármat. Amikor kényelmesen elhelyezkedtem, jött a kérés, hogy nyissak ablakot, mert meleg van. Két ablak ki, Dia vissza az ágyba, még fél óra beszélgetés, álom ki a szememből, párnalopás, párnacsata, takarólopás, és így tovább. Hirtelen a két srác elcsendesedett és ijedten kezdték kapkodni a levegőt.
- Hallottad?
- Hallottam.
- Dia, te is hallottad?
- Nem. Mit? 
- Valami zaj jött odakintről.
- Aha, biztos csak a szél fúj, tudod, itt Dániában ez nem olyan szokatlan...
- Ne csináld már! Ez nem a szél volt. Valaki mászkál odakint. Még nyitva van az ablak?
- Igen, mert halál meleg van.
- Hát, pedig be kéne csukni.
Csend. Csak a csontok rezgését hallottam, ahogy félelmükben összekoccantak, sztereóban. A csend egyre nyúlt, és magamon éreztem az égető tekinteteket.
- Ja...ja, hogy én csukjam be az ablakot, mert ti féltek?
- Igen! - zengett sürgetőleg a kórus. 
 Színpadias sóhaj, ágyról felkecmergés, ablak bezárásával két élet megmentése, miközben egy "Én hőseim" morgással díjaztam a történteket. 
 Az életveszély után még hajnali 5-ig beszélgettünk, majd mindenki bevágta a szunyát és biztonságban aludtunk reggelig...illetve délig... na, jó, kora délutánig.
Imádom, hogy nem unatkozom :)

Jó banda

 Tavaly majd hogy nem egyedüli magyarként voltam itt, és akkor azt hittem, hogy a portugálokat, spanyolokat és a füvezősebb dánokat senki nem múlhatja felül hülyeségben. Életemben nem tévedtem ekkorát!
 Nem kellett messzire menni, ugyanis magyarokkal vagyok együtt. Rajtam kívül öten vannak, 1 lány és 4 fiú. Ebből került ki egy páros (igen, a lány jött össze az egyik fiúval, ejnye azt a mocskos fantáziádat!), ők ketten viszonylag csendesen, kettecskén tengetik minden napjaikat, úgyhogy én a másik hárommal bandázok. Ennek eddigi eredményeként megtekinthettem 2 herét, megszámlálhatatlan csupasz segget, meg lettem fürdetve a hóban, de nem ám az alig esett, 5 centis fehér paplanban, hanem a 20 centi magasságúban, melynek következménye az lett, hogy a hét végére nem maradt száraz nadrágom, ami szintén vicc tárgya lett, miszerint "az összes bugyim nedves lett tőlük". Ezen kívül végig hallgathattam különböző nemi betegségeket, a kezdetektől, egészen a vég kifejletig, illetve változatosabbnál változatosabb válfajait annak, hogy hogyan lehet egy nőt - köztük engem is - megfektetni, illetve ezen kívül körülbelül 126 másik pozícióban tálalni.  Hihetetlenül színes ilyen téren a fiúk listája-fantáziája-szótára, ugyanis minden nap tudnak nekem valami újat mondani, amitől ketté áll a fülem és félre nyelem a vizet, hiszen ezeket a témákat egyértelműen csak és kizárólag ebéd közben lehet kitárgyalni.
 Természetesen örök poénként szolgál az, hogy képes vagyok elesni akár a saját lábamban is, illetve a tudatlanságom, ami sokak szerint inkább nevezhető ártatlanságnak, és még aranyosnak is (ezt persze megrögzött önkritikusként nem hiszem el nekik), a lényeg, hogy a sírva-nevetés egyik legfőbb kiváltó oka, csak úgy, mint az is, hogy a legapróbb idiótaságokon is képes rákvörösre váltani az arcom, ami egyébként meggyőződésem szerint önálló életet él, mivel kontrollálni eddig még nem sikerült egyetlen vonásomat sem.
 Szerencsére jól bírom a gyűrődést, és ők is jófejek, ha kell, számíthatunk a másikra, vidám társaság, szóval nem unatkozom itt sem. :)

Önfeláldozó

Tegnapi telefonbeszélgetés anyuval:
- Most láttunk egy jó filmet, majd nézd meg te is!
- Rendben. Mi a címe?
- Valami...önfeláldozó.
Rákeresek, se youtube-on, de még csak google-n sem adja ki.
- Anyu, nincs ilyen film. Mondj más címet!
- Akkor lehet, hogy feláldozható volt?
- Azok lassan már inkább nyugdíjazhatók, meg azt amúgy is ismered.
- Igen-igen, tudom, már keressük.
Hosszú tanakodás a telefon túlvégén, egyszer csak:
- Ja, nem is az a címe, hanem "A beavatott".

Valami ilyesmi volt a reakcióm, utána meg jót nevettem. :D
Szeretlek, Anyukám!

Nagymosás

 Szóval, az úgy történt, hogy már se tiszta bugyim, se tiszta zoknim nem akadt, pólóból is csak a vésztartalék, ezért felkaptam a melegítőnacimat, meg az imént említett tartalék felsőt és elindultam mosni. Először a fehéreket dobtam be a gépbe, majd kiteregettem, nem is volt vele semmi gond. A második adagnak megmaradt feketéket és sötét színeseket már nem a jól megszokott gépbe raktam be mosni, mert az éppen foglalt volt. Nem baj - gondoltam - ezúttal mosok a másikban.
 Nem kellett volna. A 3 mosógép közül egyedül az üzemel rendesen, amelyiket eddig vettem használatba, habár csak megszokásból, nem tudatosan. Mint kiderült, mostani választottam nem centrizi ki a ruhákat, így ólomsúlyokat cipeltem végig két zacskóba sűrítve a mosodától a szobámig, ahol a felállított szárító és az ablak közé egy székre raktam fel a szatyrokat, és a teregetés a következőképpen nézett ki: kivettem egy ruhát a sok közül, az ablakon kitartva megpróbáltam kicsavarni belőle az összes vizet, majd a másik oldalra fordulva rátettem a szárítóra. Este, a nulla fokba kihajolni a 22 fokos szobámból, amikor amúgy is fáztam, előtte pedig az ágyból pattantam ki, már alváshoz készülve, mert akkor jutott eszembe, hogy elfeledkeztem a vizes ruháimról, nos, azt az érzést leírni nem lehet, ám valószínűleg mindenki láthatta a képemen, mikor "barátságos" arckifejezéssel végig slattyogtam a házig, be az ajtón, el a folyosó végére, majd morogva, lábbal rúgtam be az ajtót, lévén tele a két kezem.
 A vizes ruhák súlyáról még azt elmondanám, hogy a nadrágom egymagában nyomott annyit, mint máskor egy egész zacskónyi cucc.

Belénk vetett bizalom

Otthon létem alatt egy házibuli alkalmával történt, hogy előre megbeszéltük: mi bizony pizzát fogunk sütni! Éppen ezért még a többiek érkezése előtt átmentem barátnőmhöz, hogy mi majd jól elkészítjük nekik az egész éjszakás nasit. Sorban érkeztek meg, amikor mi a tésztagyúrással foglalatoskodtunk. Amikor a két utolsó ember, történetesen egy páros befutott, a leányzó nagy örömmel az arcán előhúzott egy doboz fagyasztott pizzát, és kertelés nélkül közölte:
- Ezt arra az esetre hoztuk, ha a tiétek nem sikerülne.
(Sikerült.)