Jó banda

 Tavaly majd hogy nem egyedüli magyarként voltam itt, és akkor azt hittem, hogy a portugálokat, spanyolokat és a füvezősebb dánokat senki nem múlhatja felül hülyeségben. Életemben nem tévedtem ekkorát!
 Nem kellett messzire menni, ugyanis magyarokkal vagyok együtt. Rajtam kívül öten vannak, 1 lány és 4 fiú. Ebből került ki egy páros (igen, a lány jött össze az egyik fiúval, ejnye azt a mocskos fantáziádat!), ők ketten viszonylag csendesen, kettecskén tengetik minden napjaikat, úgyhogy én a másik hárommal bandázok. Ennek eddigi eredményeként megtekinthettem 2 herét, megszámlálhatatlan csupasz segget, meg lettem fürdetve a hóban, de nem ám az alig esett, 5 centis fehér paplanban, hanem a 20 centi magasságúban, melynek következménye az lett, hogy a hét végére nem maradt száraz nadrágom, ami szintén vicc tárgya lett, miszerint "az összes bugyim nedves lett tőlük". Ezen kívül végig hallgathattam különböző nemi betegségeket, a kezdetektől, egészen a vég kifejletig, illetve változatosabbnál változatosabb válfajait annak, hogy hogyan lehet egy nőt - köztük engem is - megfektetni, illetve ezen kívül körülbelül 126 másik pozícióban tálalni.  Hihetetlenül színes ilyen téren a fiúk listája-fantáziája-szótára, ugyanis minden nap tudnak nekem valami újat mondani, amitől ketté áll a fülem és félre nyelem a vizet, hiszen ezeket a témákat egyértelműen csak és kizárólag ebéd közben lehet kitárgyalni.
 Természetesen örök poénként szolgál az, hogy képes vagyok elesni akár a saját lábamban is, illetve a tudatlanságom, ami sokak szerint inkább nevezhető ártatlanságnak, és még aranyosnak is (ezt persze megrögzött önkritikusként nem hiszem el nekik), a lényeg, hogy a sírva-nevetés egyik legfőbb kiváltó oka, csak úgy, mint az is, hogy a legapróbb idiótaságokon is képes rákvörösre váltani az arcom, ami egyébként meggyőződésem szerint önálló életet él, mivel kontrollálni eddig még nem sikerült egyetlen vonásomat sem.
 Szerencsére jól bírom a gyűrődést, és ők is jófejek, ha kell, számíthatunk a másikra, vidám társaság, szóval nem unatkozom itt sem. :)

Önfeláldozó

Tegnapi telefonbeszélgetés anyuval:
- Most láttunk egy jó filmet, majd nézd meg te is!
- Rendben. Mi a címe?
- Valami...önfeláldozó.
Rákeresek, se youtube-on, de még csak google-n sem adja ki.
- Anyu, nincs ilyen film. Mondj más címet!
- Akkor lehet, hogy feláldozható volt?
- Azok lassan már inkább nyugdíjazhatók, meg azt amúgy is ismered.
- Igen-igen, tudom, már keressük.
Hosszú tanakodás a telefon túlvégén, egyszer csak:
- Ja, nem is az a címe, hanem "A beavatott".

Valami ilyesmi volt a reakcióm, utána meg jót nevettem. :D
Szeretlek, Anyukám!

Nagymosás

 Szóval, az úgy történt, hogy már se tiszta bugyim, se tiszta zoknim nem akadt, pólóból is csak a vésztartalék, ezért felkaptam a melegítőnacimat, meg az imént említett tartalék felsőt és elindultam mosni. Először a fehéreket dobtam be a gépbe, majd kiteregettem, nem is volt vele semmi gond. A második adagnak megmaradt feketéket és sötét színeseket már nem a jól megszokott gépbe raktam be mosni, mert az éppen foglalt volt. Nem baj - gondoltam - ezúttal mosok a másikban.
 Nem kellett volna. A 3 mosógép közül egyedül az üzemel rendesen, amelyiket eddig vettem használatba, habár csak megszokásból, nem tudatosan. Mint kiderült, mostani választottam nem centrizi ki a ruhákat, így ólomsúlyokat cipeltem végig két zacskóba sűrítve a mosodától a szobámig, ahol a felállított szárító és az ablak közé egy székre raktam fel a szatyrokat, és a teregetés a következőképpen nézett ki: kivettem egy ruhát a sok közül, az ablakon kitartva megpróbáltam kicsavarni belőle az összes vizet, majd a másik oldalra fordulva rátettem a szárítóra. Este, a nulla fokba kihajolni a 22 fokos szobámból, amikor amúgy is fáztam, előtte pedig az ágyból pattantam ki, már alváshoz készülve, mert akkor jutott eszembe, hogy elfeledkeztem a vizes ruháimról, nos, azt az érzést leírni nem lehet, ám valószínűleg mindenki láthatta a képemen, mikor "barátságos" arckifejezéssel végig slattyogtam a házig, be az ajtón, el a folyosó végére, majd morogva, lábbal rúgtam be az ajtót, lévén tele a két kezem.
 A vizes ruhák súlyáról még azt elmondanám, hogy a nadrágom egymagában nyomott annyit, mint máskor egy egész zacskónyi cucc.

Belénk vetett bizalom

Otthon létem alatt egy házibuli alkalmával történt, hogy előre megbeszéltük: mi bizony pizzát fogunk sütni! Éppen ezért még a többiek érkezése előtt átmentem barátnőmhöz, hogy mi majd jól elkészítjük nekik az egész éjszakás nasit. Sorban érkeztek meg, amikor mi a tésztagyúrással foglalatoskodtunk. Amikor a két utolsó ember, történetesen egy páros befutott, a leányzó nagy örömmel az arcán előhúzott egy doboz fagyasztott pizzát, és kertelés nélkül közölte:
- Ezt arra az esetre hoztuk, ha a tiétek nem sikerülne.
(Sikerült.)

Az egynapos interjú

Vasárnap megérkeztem Dániába, puszi, ölelések, hiányoztál, nincsen süti,akkor majd eszem a csokimat, meg te is, és te is kapsz persze, ne kajáld fel az egészet...
Szerda reggel elindultam a régen várt interJUH-ra, amely azt volt hivatásos eldönteni, hogy megkezdhetem-e farmbéli munkásságaimat márciustól, avagy az iskolában fogok-e csövezni még néhány hónapot. Egy reményekkel teli 4 és fél órás útnak néztem elébe, hogy egy félórás elbeszélgetés után ugyanezt a távot megtegyem visszafelé is. Elöljáróban tudni kell, hogy az iskola városa a Jutland nevű félszigeten található. Ez Dánia legnagyobb "része", ez csatlakozik Európához, mint szárazföldhöz. Jutland-on kívül két nagyobb sziget terül még el keletebbre: az első Fyn, a távolabbi Sjaelland, ez utóbbin található a főváros, Koppenhága. Utam a középső, rövid nevű hely közepére vezetett, ahol már odafele nehézségekbe ütköztem, ugyanis a fejembe táplált tévhitekkel ellentétben igenis VANNAK mínuszok Dániában télen, kíséretnek úgy 15-20 centiméter hóval. Ebből adódóan a fél órányi sétálás eltartott volna akár egy óra hosszát is (ha még el is tévedek, jó szokásomhoz híven, akkor tovább), de a buszon megismerkedtem egy leányzóval, aki felajánlotta, hogy szívesen elvisz kocsival a tanyára. Pénzt nem akart elfogadni, úgyhogy a kezébe nyomtam egy csomag finom kekszet (igen, én élőben osztogatom, nem facebook-on) és elbúcsúztunk.
 Az interjú érzésem szerint simán ment, szimpatikusak voltak a gazdák, és ők is pozitív visszajelzéseket adtak rólam. Elköszönésnél megígérték, hogy még a héten tájékoztatnak, hogy hogyan döntöttek. Nem csoda hát, hogy hangosan dobogó szívvel, gondolataimba merülve indultam meg a vonat állomásra, ahova kocsival kivittek, éppen csak egy utcányit kellett sétálnom, jobban mondva futnom, ugyanis útlezárás miatt kerülnünk kellett, ezért kissé késve értünk oda.
 Szaladtam a jegyautomatákhoz, kipróbáltam 8 darabot, amelyek egymás mellett sorakoztak, ám egyik sem fogadott el készpénzt, ezért sorba kellett állnom a jegyvevő irodában (nem, tényleg nem tudom, hogy hívják). Sorszámtépés, ajkak sebesre harapdálása, sorra kerülés, maradt 2 percem, futás a peronhoz, na de melyik is az? A kijelzőre pillantva megkerestem a 15:07-kor érkező vonatot, és amint megtaláltam, örömömben odafutottam, felugrottam rá, majd megnyugodva konstatáltam, hogy potom másfél óra és Aarhusban vagyok, ahonnan már csak egy órás buszút választ el a kedves kolesz szobámtól.
Út közben telefont kaptam, a farm menedzsere hívott, hogy közölje: döntöttek, mehetek márciustól. Örültem, visongtam, mosolyogtam, mint egy bolond, megköszöntem neki 56-szor, majd letettem a telefont és kicsit kiengedtem. Félálomban üldögélve tettem meg az út hátralévő részét, majd a végállomáson magamhoz térve valami kezdett gyanússá válni: a megálló neve azt hirdette, hogy Koppenhága repülőterére készülök letenni a lábamat. Gondoltam magamban, ennyire hülye még én sem lehetek, hogy eljöjjek a jó vonattal, de egyenesen a másik irányba. Gondoltam... A vonatból kiszállva szembesültem vele, hogy de igen, tényleg lehetek ennyire hülye. Ott álltam kis kabátkámban a hatalmas elosztó központban, amelyből számtalan út vezetett erre-arra, de egyik sem igazán kifelé. A táblák mutatták, hogy erre egy taxi állomást találsz, amarra a metrót, ha pedig végigmész 50 csigalépcsőn, akkor a repülőtérre jutsz ki. 
Végül is odamentem megkérdezni egy jegyárusító bácsitól, hogy mi a teendő ilyen esetben. Elmondtam neki, hogy mi történt. Ő hallgatta, közben lassacskán már a füléig húzódott a szája, majd olyan szolidan nevetett fel, hogy 10 méteres körzetben mindenki odakapta a fejét, mert még a mikrofont is a szája előtt felejtette. Kaptam másik jegyet, és felhívtam a barátokat, hogy ez meg az történt, tegyenek félre nekem vacsorát. Az egyik srácot felhívva elmeséltem neki is a történetet, mire ő hahotázva csak ennyit mondott:
- Várj, kihangosítalak! Meséld el a többieknek is.
 Nagy nehezen visszajutottam, egy ismételt 3 órás vonatutat követően, Aarhusba pedig kijöttek elém a magyar fiúk, amiért nagyon hálás vagyok, mert félő volt, hogy elalszom a buszon... vagy csak egy helyben állva az állomáson. Éhesen, álmosan negyed 11-re értünk vissza a suliba, ahol mindenek előtt a konyhaszolgálatot kellett teljesíteni, ezután ültem csak le enni, majd zuhantam be az ágyamba, mint akit agyon vágtak.
 Habár a srácok előző este mondták, hogy már a fél iskola tud a kis kalandomról, másnap reggel nagyon sokan jöttek oda gratulálni és nem a sikeres interjú miatt. Megaláztatásaimnak akkor lett vége, amikor ők iskolába, én pedig dolgozni indultam. Legközelebb ebédnél találkoztunk, de úgy tűnt, akkorra már lecsengett ez a történet. Mígnem a tanárnőm jelent meg az asztalunknál mosolyogva és megérdeklődte, hogy hogy sikerült az előző napi interjú. Még mielőtt kinyithattam volna a számat, a fiúk körülöttem úgy elkezdtek nevetni, hogy azt hittem, leesnek a székről.
- Tanárnő! Kérdezze meg, hogy hol járt tegnap! Kérdezze meg! - mondta fuldokolva egyikük, mire a szólított mit sem értő bociszemekkel nézett rám.
- Koppenhágában! - képtelen volt kivárni a válaszomat, ő maga kiabálta közbe, majd tovább csuklott nevettében.
Habár a fővárosból semmit nem láttam az ott töltött félórában, és másnap alig bírtam kivakarni magamat az ágyból, legalább a többieknek szereztem egy jó napot. 
Na, ki jön velem kirándulni? :D

A nagy csapat - Anyu és én

Én meg már attól féltem, hogy unatkozni fogok itthon...
Amióta haza jöttem, több buliban is voltam, szinte minden napra volt program, barátokkal találkoztam, korcsolyáztam, ittam, moziztam, öcsivel bunyóztam, szóval a szokásos fiatalos, nevetgélős programok. Ennek ellenére a legjobb perceket mégis csak édesanyámmal való kiruccanásaim tudják szerezni nekem. A minap például fogászatról hazafelé jövet én vezethettem az autót. Hatalmas vigyorral az arcomon beültem a volán mögé, fél éves jogsimat összesen annyi alkalommal használtam, mint a smink készletemet (ez évente 2-3 alkalom), szóval nagyon izgatott voltam. Anyu helyet foglalt az anyós ülésen, és olyat tett, mint még talán soha ezelőtt; bekapcsolta a biztonsági övét. 
Amit tudni kell az én egyetlen szülő anyukámról, hogy egy dinamikus személyiség, mindig pakol, tesz-vesz, pörög, de neki van a legnagyobb szíve a világon. Emellett ő minden családtag, barát és ellenség őrangyala, s mint olyan, állandóan tanít, nevel, így tehát elkerülhetetlen volt, hogy megkritizálja a vezetésemet is. Elindultunk haza, figyeltem az összes táblára, ki voltam élezve a kis utcákra, kanyarokra, egyszerűen semmi nem kerülhette el a figyelmemet. Anyu azonban szeretett volna biztosra menni és épségben haza jutni, ezért egyesével, hangosan sorolta fel nekem a táblákat, felhívta a figyelmemet minden kanyarra és már jó előre bejelentette a közlekedési lámpák közeledtét. Ezt még meg is értettem, nem sokszor vezettem, főleg nem nap közben, nagy forgalomban. No, de!
Nagy forgalmú út, hatvanas tábla, tartom a sebességet. Volán mögé, és életek irányításához szokott anyukám nem találta elég lendületesnek az iramot, ezt meg is jegyezte:
- Miért vánszorgunk ötvennel, mikor hatvanas tábla volt az út elején?
- Anya, hatvannal megyek!
- De olyan lassúnak tűnik, a többiek meg már sokkal előttünk járnak. 
- De hát hatvanas tábla volt, nem fogok száguldozni. - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Nem is kell száguldoznod, de lassan hátrafelé haladunk. Nem mondta neked az oktatód, hogy vedd fel a forgalom tempóját?
Véleményem szerint béketűrő ember vagyok, sokat foglalkoztam kisgyerekekkel, elviselek minden hülyét, nehéz kihozni a sodromból. Ennek ellenére anyukámnak sokszor sikerül a határig kergetni. Bennem ilyenkor felébred a bizonyítási vágy, ez most sem történt másképp. Megnyomtam hát a gázt, felgyorsítottam nyolcvanra, hogy beérjem az előttünk haladókat. Murphy persze végezte a dolgát, mint mindig, ugyanis épp ebben a pillanatban állt be mögénk egy csinos kis rendőrautó, mire én satuféket nyomtam, és már nem bántam, hogy anya bekötötte magát. A hekusok nagyjából 20 percen át masszívan követtek, én leizzadtam ugyan, de tartottam a sebességhatárokat, szabályosan fordultam, homlokomat törölgettem.
- Ha megállítanak, te fizetsz. - mondtam morcosan.
- Ugyan már! Anyád lánya vagy, ki tudod dumálni magad!
- Aha, majd egy tündéri mosollyal megmondom nekik, hogy én csak felvettem a forgalom tempóját, ahogy azt anyukám tanította.
A nullásra kanyarodva észrevettem, hogy a téglataxis megunta a megfigyelésemet, így kifújhattam a levegőt.
A mai napon ismét kikunyeráltam egy utat az egyik bevásárlóközpontba, hadd vezessek, úgy is gyakorolnom kell...
Eleinte egészen jól haladtam, így a végére maradt a poén. Az oldaltávolság a gyengém, a parkoló kocsik mindig leizzadnak, ha elmegyek mellettük, nem, volt ez másképpen ma sem.Anyu az ajtótól lehető legtávolabb húzódott, majd egy óvatlan pillanatban, egy út szélen parkoló naiv autós tolatni kezdett, pont amikor mellé értem. Kedvenc útitársam a frászt hozta rám, mikor a néhány centiméteren múló baleset közeledte láttán felsikkantott, de hála sokévnyi tapasztalatomnak, éles szememnek és a ténynek, hogy úgy beszartam, hogy nem volt erőm odébb rántani a kormányt vagy hirtelen rálépni a fékre/gázra, végül nem történt tragédia. 
Aztán megérkeztünk a parkolóba, nagyban traccspartizunk, naná, hiszen megkönnyebbültünk a nem teljesen veszélytelen út túlélését követően, és ekkor elkövettem a hibát, amit utólag nem tudtam megmagyarázni; kiszállván a kocsiból a megszokástól vezérelve bezártam a vezető felőli ajtót. A kulcs pedig bent maradt. Szitkozódás, nevetés, majdnem sírás, inkább tovább nevetés, végül el lettem küldve a postára, hogy egy levél feladását már csak nem tudom elrontani. Mire végeztem a rám kiszabott erőt próbáló feladattal és visszamentem a kocsihoz, két pasas követett el erőszakot a szegény, öreg, 21 éves kis kocsinkon, amelyben az egyetlen teljesen épen működő alkatrész a gázpedál. Az egyik kézzel feszítette ki az ajtót, miközben a másik egy drót darabbal nyúlt be és valószínűleg sokéves horgásztudományát előszedve kerítette be a zárnyitót, amit végül sikerült megrántani, ezzel kinyitva az ajtót. Mint kiderült, az egyikük a parkoló őrzővédője, a másik egy ott dolgozó lakatosfiú volt, akinek utóbb egy Bethlen Gábor arcképpel köszöntük meg a fáradozásait. A security pulóveres pasas pedig röhögve ellenőrizte le, hogy valóban a miénk-e a kocsi, miközben sűrűn bocsánatkérésekkel bombáztam mindnyájukat. Anyu mindehhez csak annyit fűzött hozzá, hogy igazi szőke vagyok. Én erre őt okoltam a hibás génjeim miatt, de nem jutottunk dűlőre.
Home, sweet home! :)

Az utolsó nagy munka

Az utolsó sorsdöntő projektet csütörtök délután kaptuk meg, amikorra mindenki csillagokat látott már a fáradságtól, mert egész nap tanárok után szaladgáltunk. Este, vacsora után csak befejeltem az ágyamba, és azonnal mély álomba merültem egészen másnap reggel tízig, mikor is csapattársam felháborodva kopogtatott, hogy mi a csudát csinálok ilyen későn. A hangján hallottam, hogy az agyvize forrásnak indult, majd valószínűleg rátettem még egy lapáttal, amikor álmos szemekkel, pizsiben ajtót nyitottam, és feltettem egy laza, ásítással kísért kérdést:
- Helló! Mi a waccap?
Gondoltam nem ingerelem tovább az alvó pannon pumát, inkább magamra kaptam az első ruhadarabokat, amik a kezembe akadtak, aztán elszaladtam egy zsemléért, és azt rágcsálva neki ültünk legalább is átolvasni a kérdéseket. Már ez egy hatalmas, erőt próbáló feladatnak tűnt, a feléhez sem értünk, már leizzadtunk. Szerencsére csokikészleteinket feltöltve készen álltunk akár egész éjjeleket fent maradni, amire szerencsére nem került sor, ellenben a cukortartalmú ételek 90%-a elfogyott ebben a három napban.
Az eddigi projektjeinkhez viszonyítva, amelyek 1-2 oldalnyi kérdéseket tartalmaztak és egy hetünk volt rá, nos ennek az 5 oldalas példánynak a leadási határideje hétfő 15:00 volt, ami azt jelenti, hogy kicsit több, mint 3 napunk volt kidolgozni, beleértve a hétvégénket is. Mondanom sem kell, hogy sokan háborogtak, a szabadidejüket követelték, egy jobb rendszert, és még miegymást. 
Pénteken, szombaton és vasárnap egész napokat dolgoztunk, ki sem jöttem a szobámból, csak az egyperces pisiszünetek erejéig, szombat éjszakára már tele lett a hócipőm, inkább befizettem egy viszkire a fiúkkal, aztán egy biliárd mérkőzésre, sör ping-pongra, még egy biliárdra, egymás kergetésére és csikizésére a biliárd asztal körül, hajnali 5-re ágyba is kerültem, lezúzott oldalammal és felszakadt bőrrel a könyökömön, gondolhatjátok hát, hogy a másnap reggeli 8 órás kelés után milyen nyűgösen álltam neki bármit is csinálni, de végül csak befejeztük azt a nyavalyás beadandót.
 A kemény munka után megittuk jól megérdemelt sörünket (ez most már egy masszív alkoholista képét festheti le rólam) és másnap sokáig élveztem meleg takaróm, puha párnám társaságát. No, azért még ebéd előtt kikászálódtam a barlangomból, hogy átnyálazzuk  a kérdéseket, korrigáljuk a válaszokat, beillesszünk pár képet a novelláinkba. 
A feladatban az állt, hogy nyugodtan használjunk képeket,beletehetünk videó linkeket, kiscica farkát, amit csak tudunk és hasznosnak találunk. Ezt meg is tettük, az utolsó percekben még korrigáltunk néhány választ, képeket szúrtunk be, et cetera. És ekkor jött Murphy...
A megadott időpont előtt három perccel eszméltünk, tanulótársam rácsatlakozott a nyomtatóra, elküldte a fájlt, majd lezárt a gépét, és szaladtunk a papírért. Munka sehol, a nyomtató piros lámpácskája villog, mi legalább két nyelven anyázunk, miközben még két másik ember toporgott mögöttünk, hasonló céllal és idegállapottal. Nincs papír, futás a tanárnőhöz, aki persze bent ült az ebédlőben a három órai sütit majszolgatva, kisimult arccal, kedves mosollyal, összeszedetten, egyszóval a tökéletes ellentétemként, mikor is berontottam, félre toltam mindenkit az utamból és idegességemben rákiabáltam szegényre, hogy baj van a nyomtatóval, kipurcant, bekrepált, elvitték az űrlények, megrágták és visszahozták, mi a péket csináljak? Erre a dánok szokásos szájtátósan nyugodt stílusához híven vett egy nagy levegőt, kifújta, komótosan megfordult, nekem közben minden hajam szála egyenként az égnek állt, de csak vártam és vártam, hogy vajon a drága teknős mama megszólal-e. És ekkor megtörtént a csoda: megszólalt. Még hozzá nem is akármit!
- Rakd rá pendrive-ra és nyomtasd ki arról!
Biztos megvan az érzés, amikor a nagy izgalomban nem jut eszedbe a legegyszerűbb megoldás, aztán lefagysz és gondolatban a fejedet a falba vered, miközben erőteljesen kiaknázod a magyar trágársági szótárat, na ez most pont olyan volt. Futás a pendrive-ért, vissza a nyomtatóba, ami még mindig pirosan világít, én pedig mivel köztudottan taszítom a technikát, inkább nem nyúltam hozzá, nehogy még jobban elrontsam. Sprint át a tanári nyomtatóhoz, köd utánam. Pendrive-hoz való dugilukit megkeresni, várni a betöltődésre, pompás, kész is! Ekkor csapattársam futva megérkezett a hírrel és egy köteg papírral, hogy megvan a munkánk, mégis kinyomtatta a másik gép. Nem értettem, hogyan történt mindez, de lényegében kezünkben volt a beadandó, így nem is érdekelt. Aláírtuk mindketten és belenyomtuk a tanár kezébe, aki megjegyezte, hogy bár HÁROM percet késtünk, elnézi, mert tudja, hogy volt valami hiba a nyomtatóval. Ezek után látva remegő kezemet megkérdezte, hogy ennyire ideges voltam-e a határidő miatt, mire pirulva bevallottam, hogy valójában csak túl sok szőlőcukrot nyomtam magamba az elmúlt két órában, ez az oka annak, hogy a duracel nyuszit megszégyenítő sebességgel és kitartással pattogok egy helyben.
 Az ajtón kilépve megkérdeztem spanyol barátomat, hogy ugyan árulja már el, hogyan sikerült kinyomtatni azt a dokumentumot, mire ő nevetve ezt válaszolta:
- Emlékszel, hogy mikor rákattintottam a nyomtatásra, utána lezártam a laptopom tetejét? Nem kellett volna. Visszamentem, bekapcsoltam és működött újra. 
Slussz poénként a tanárnő, aki a dolgozatot javította, a következő kommentet mellékelte: 

"Megpróbáltam rákattintani, de nem működött :)"