Halloween party

"Halloween party" - hirdette a facebook, illetve az iskola területén (a hallban, az ebédlőbe vezető lépcső felett, az ebédlőben, illetve egyéb random helyeken kihelyezett) plakátok. Mindenki izgatottan várta, előző este tököt faragtunk, dekorációt gyártottunk, miegymás. Természetesen a jelmezek jelentették a legnagyobb kihívást, de cserébe azok voltak a legérdekesebb részei is eme nem túl nagy múlttal rendelkező ünnepnek.
Azt tudnotok kell, hogy odahaza sosem tartottunk halloween-t, habár hallottam róla, hogy kezd elterjedni a fiatalok körében, nem nagyon izgatott a dolog. Éppen ezért nem sok tapasztalatomat, - melyeket leginkább filmekből és gyermekkori farsangi báljaimból gyűjtöttem - összeszedve kitaláltam, hogy én majd jól beöltözök macskának. Otthon a szűk családi köröm, illetve néhány barátom úgyis "Diacicának" szokott hívni néhanapján, mivel egyrészt rímel, másrészt van egy sztori kiskoromból, amit nem most fogok megosztani. :)
Egy ebéd közbeni beszélgetésnél felmerült, hogy ki milyen jelmezt húz, én pedig nagy örömmel mondtam, hogy én bizony fekete macska leszek. Nem értettem, hogy miért mosolyognak a többiek úgy, mintha valami butaságot mondtam volna. No, sebaj, megvan a jelmezem, nem vagyok egy ötletgazdag, kreatív leányzó, pénzt áldozni erre nem fogok, örültem a fejemnek. Azonban...
Péntek este az ajtómon kilépve szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy mindenki élőhalottnak, boszorkánynak, vámpírnak, csontváznak, sorozatgyilkosnak öltözik. Művért mindenkin lehetett találni, néhányuk arca felismerhetetlenné pingálva, s nőiesen szólva belőlem a szart is kiijesztették. A dolog lényege tehát az, hogy ijesztő külsőt kell magadra öltened, ahhoz, hogy szerves része legyél az ünnepnek. Mindenesetre, én cica lettem, a lányok pedig készségesen segítettek nekem, majd mikor elkészült a sminkem, rajzolt fülem, és magamra öltöttem fekete harisnyámat, fekete garbó pulcsimat, és egy szintén fekete szoknyát, barátnőim úgy ölelgettek és hallattak elnyújtott "óóóó" hangot, mintha valóban egy kiscicát látnának. Emellett azért megkaptam, hogy én bizony nem vagyok ijesztő, de kimagyaráztam magamat azzal, hogy ha próbálnám, se sikerülne.

Amerika...

A hétre kaptunk egy hosszú projektet, hogy azzal végezzünk csütörtökig, és küldjük el a tanár nőnek, cserébe nem kell bemenni órákra. Tudni kell ezekről a projektekről, hogy megengedett párosan vagy csapatba dolgozni, de neki láthatunk egyedül is, ha úgy tartja kedvünk. Velem azonos feladatot sort 3 másik fiú kapott még. Elgondolkoztam, hogy kivel lehetne együtt dolgozni, én ugyanis jobb szeretem a csapatmunkát, hiszen olyankor mindig van kitt hibáztatni. :)
A szlovák srácot már az elején kizártam, mert félő, hogy a malacok helyett egészen véletlenül őt vágnám le, amilyen jó viszonyunk van. A román fiúval jóban vagyok, mint barátok, de vele dolgozni képtelenség, passzolom. Maradt az amerikai. Róla nem volt még tapasztalatom, vele még nem sodort egy csapatba a szél, gondoltam, miért ne?
Megkérdeztem, van-e kedve együtt dolgozni? Lelkesen bólogatott, hogy hát hogy a viharba ne lenne kedve. Mondtam: remek, kezdjük el máris, legalább hamar végzünk!
- Van még bőven időnk, és amúgy is hétfő reggel van. - hangzott a válasz. Itt már rosszat sejtettem.
Újból megpróbálkoztam délután, hátha azóta megjött a harci kedve, telve van lelkesedéssel, energiával, ég a vágytól, hogy dolgozhasson. Nos, nem tudom, hol bujkált, de sehol nem találtam. Egy órányi hiábavaló mászkálás után feladtam, és ekkor már jobbnak láttam, ha én magam veszem kezembe jegyeim sorsát, leültem és elkezdtem kidolgozni a projektet.
Vacsoránál láttam őt legközelebb, ahol első felindulásomat visszanyomkodtam a gardróbba, és nem vágtam a fejéhez egy szószos tésztával megpakolt tányért. Ehelyett kedvesen megkérdeztem, hogy mikor óhajtja letenni felséges fenekét, hogy elkészüljünk még ebben az életben. Határozottan azt válaszolta, hogy "holnap". Ó, mondom, ezt a játékot ismerem, én is ezt szoktam játszani: mindig ugyanakkor kezdem el a diétámat: majd holnap. Nem baj, nem feszegetjük a húrt, örülünk, hogy valamit válaszolt, mosolyogva megkérdezzük, hogy "holnap mégis mikor?"
- 11-kor kelek. - válaszolta, majd tekintete ismét elrévedt a marihuána-mezőkre.
- Remek, akkor 11-kor találkozunk, elkezdjük kidolgozni a...
Ja, de ő nem úgy gondolta, neki kell egy óra, mire felébred, lezuhanyzik, kukacot lóbál... aztán meg ebéd van, neki utána pihenni kell egy kicsit, szóval majd olyan fél 2 felé leülünk tanulni. Felvilágosítottam, hogy nekem be kell mennem a városba, és ezt kora délután tervezem elintézni, mert 4-kor zár a bank. Kis szeme felcsillant, hogy "akkor menjünk a városba!" Fogamat csikorgatva beleegyeztem, azzal a feltétellel, hogy akkor utána estig tanulunk.
- Persze, persze.
Másnap reggel kidolgoztam másik két feladatot, még ebéd előtt. Délután be a városba az erdőn át, bolyongás a fák között, út megtalálása számla nyitás, neki sörvétel, vissza haza, megint bolyongás, eltévedés, mégsem, csak hosszabb az út, sebaj hazaértünk, Danielt ismét elnyeli a köd, Dia úgy dönt, hülyékkel nem foglalkozik, megcsinálja egyedül a fennmaradó néhány feladatot is, csak úgy, mint a többit előtte.
Egész szerdán a projekten dolgoztam, estére még maradt egy kicsi, pont annyi, hogy csütörtökön, még az éjféli határidő előtt be tudom fejezni.
Este kopognak az ajtómon. Daniel jön be, zavart tekintettel (a szokásos) elkezd valamit hebegni-habogni arról, hogy én szeretem a pénzt, ő ebben biztos, mert mindenki szereti a pénzt. Végig néztem rajta, majd teljes lelki nyugalommal közöltem, hogy nincs az a pénz, amiért én vele... természetesen viccnek szántam, de szegény annyira be volt állva, hogy ezt komolyan vette, azonnal rá is tért a lényegre: ő meg a román fiú fizetnének azért, hogy ráírjam az ő nevüket is a dolgozatomra, ők ugyanis még el sem kezdték (meglepődtem...) és szorít a határidő és nekik amúgy is van jobb dolguk., meg hát szerda is van, a szél is fúj, szóval csupa intelligens, érthető magyarázattal állt elő, hogy miért NEM fogják megcsinálni a feladatokat.
Ha eddig nyílt a bicska a zsebemben, most kiugrott. Elküldtem melegebb éghajlatra, hogy ne nézzen már teljesen hülyének engem, meg a tanárt se, hát mit gondol, hogy nem fogja észrevenni, hogy mi történt, meg amúgy is, milyen gerinctelen dolog ez...
Ekkor még egy utolsó erőtlen próbálkozással benyögte, hogy de adnának nekem 300 koronát! Ezen a ponton valószínűleg kiült az arcomra az anyukámtól örökölt lesújtó nézés, és sötéten csak ennyit mondtam:
- Got to fucking out!/Húzzál kifelé!
Szegény, meg volt róla győződve, hogy a szokásos primitív, de oly sokszor bevált nőszédítő trükkel - amerikai sárm & pénz - biztos sikert fog aratni, és kényelmesen hátra dőlhet. Az arcából ítélve élete első visszautasítása volt. :)

Ismertető

DÁNIA:
- ahol nem divat fésülködni (ez az, nem lógok ki a sorból!)
- ahol a salátába zöldséget és gyümölcsöt egyaránt tesznek, nem szaroznak a válogatással, hiszen minek csinálnának külön gyümisalit, ha a dinnyét, szőlőt és almát beledobhatják a paradicsom, paprika, uborka, saláta és olívabogyó közé?
- ahol mindenki úgy jár az utakon kocsival, mintha rajta kívül nem lenne ott senki más, mégis, úgy tűnik, mindenkinek van egy őrangyala :)
- ahol mindenki hippi vagy hipszter
- ahol nem hetek alatt, folyamatosan történik a besötétedés, hanem egy pillanat alatt fordul télbe a nyár
- ahol a városokban a megszokott galambinvázió helyett (most figyelj!) sirályok cirkálnak, nagyjából ugyanolyan számban, mint otthoni "kedvenceink"
- ahol mindenki nyitott szájjal eszik
- ahol azokat az ételeket is érdemes megkóstolni, amelyekre ránézve úgy gondolod: ezt soha nem próbálnád ki
- ahol azokat az ételeket mindenképpen meg kell kóstolnod, amelyekre ránézve úgy gondolod: ezt soha nem próbálnád ki
- ahol mindenkinek megvan a legújabb iphone 6 mégis emberségesen viselkednek veled
- ahol mindenki biciklivel jár
- ahol rád mosolyognak az emberek, mindenféle különösebb indok nélkül
- ahol azon kapod magadat, hogy te is is mosolyogsz, minden különösebb indok nélkül

MAAACIII

A tegnapi nap alkalmával farmlátogatás volt a program - megint. Ezúttal kecskék. Borús, szeles, esős idő, mindenki aludna, monoton beszéd, nagy ásítozások, orrpiszkálás, fenékvakarás, kínos nevetgélés, egyáltalán bármi, elalvás ellen - ezt gondolom mindenki el tudja képzelni, akinek valaha volt része múzeumlátogatásban.
Hazaérve mindenki ledőlt egy picit a szobájában (nem az önében), mert estére persze vártuk a történéseket. No igen, akármilyen fáradtak is vagyunk, senki nem megy el soha aludni időben, nehogy lemaradjunk valamiről. Vacsora után - már ha a fél hatos étkezést vacsorának lehet nevezni - zumbát tartott egy osztálytársnőm és legutóbbi alkalommal annyira jól éreztem magam, hogy ledumáltuk, mostantól járok. Azonban amint a kötelező konyhai kötelességemet teljesítve (mosogatás) visszaértem a folyosóra, hogy átcseréljem ruháimat egy ugrálásra alkalmasabb, kényelmes göncre, egy maci állta az utamat. Hatalmas, fekete, sűrű bundás egyed állta az utamat, aki négy lábon állva majdnem a mellemig ért. Mit tehet ilyenkor egy 160 centis, 47 kilót nyomó, ledöbbent lány?
a) sikolt, elfut, segítségért kiált, vadászt kerít, felveri az egész környéket
b) hatalmas vigyorral az arcán odaszalad megsimogatni a fenevadat.
A kutyus farok csóválva fogadta a kedveskedést, tomporát az ölembe ejtve jelezte, hogy köszöni szépen, folytathatom a kényeztetést. Gazdijától megtudtam, hogy nem szabadna itt lennie, úgyhogy még aznap este átszállította egy ismerőséhez, persze előtte a lányokkal közösen össze-vissza dögönyöztük, puszilgattuk, körbe nevetgéltük, egyszóval jó este volt.

A képen sajnos nem ő van, de szakasztott így néz ki, 7 éves, 70 kiló, és nagyon barátságos kutyus.
A kutya-portya után vacsorázni készültem, amikor szembe jött velem a zumbát tanító osztálytársnőm, és rosszallóan kérdezte, ugyan, mi dolgom volt, hogy nem jöttem el? Én meg csak leültem az éppen arra lépkedő Naus mellé, és együttesen vágtunk kiskutya-pofit, mialatt Joanna mosolyogva igyekezett mérges arcot vágni, természetesen sikertelenül. Hogy én vagyok-e ennyire imádni való vagy a kutyus, nos, talán sosem fog kiderülni. :D

Rosszfiúk mindenhol vannak

Ahogyan az lenni szokott, a mi osztályunkban is akad egy-két neveletlenbüdöskölök, akik, ha épp nem érdeklődnek a tantárgy után, vagy csak unják magukat, akkor hangosan megjegyzéseket fűznek az óra menetéhez, jókat nevetgélnek, és sokszor észre sem veszik, hogy nem ők az egyetlenek.
 A tanár úr megérkezése után 10 perccel már felborult a rend, és az örökké a füves cigi hatása alatt álló amerikai fiú, arcán a szokásos vigyorral, és a kelleténél nagyobb hangerővel kezdett mesélni valamit padtársának. Úgy belemelegedtek, hogy azt sem vették észre, hogy tanárunk kezdi elveszteni a türelmét, szikrákat lövell a szeme, és hosszú másodpercekre elhallgat, félbehagyva mondandóját, hátha a jómadár észbe kap. Nem kapott. Percek teltek el, amerikai barátunk pedig immár normál hangerővel, teljes beleéléssel, széles kézmozdulatokkal lökte a rizsát. Ekkor a türelem játékunk vesztese, egy lobbanékony természetű portugál lány személyében lendületesen hátrafordult, hogy a baseball sapkás sutyerákra nézve mondhassa ki, ami a szívét nyomta:
- Daniel! We don't care about your dick! / Daniel! Senkit nem érdekel a farkad!
 A srác ekkor zavartan körbe pillantott. Öröm volt nézni az arcát, ahogy elsápadt, amikor leesett neki, hogy mindenki őt figyeli, és privát sztorijának minden részletét hallottuk.

Unaloműző

 Telnek a napok, és nincsen semmi témám, ezért elkezdtem nézegetni az eddig készített képeket, amelyeket most meg is osztok, csak hogy sokkoljam a jó népet. Természetesen egy kis magyarázat is tartozik mindegyikhez. Öveket becsatolni!

Roende, az iskolához legközelebbi város. Első városnézésünk alkalmával kiültünk az első számú sörlelőhely melletti kis parkba. A fiúk természetesen nem bírtak a fenekükön ülni. Volt, aki gördeszkával ütötte agyon az időt, mások bokorugrással, Jonas meg nem bírta megállni, hogy ne álljon kézen az asztal tetején.

Ez itt a tengerhez vezető út, nyári napfénnyel megvilágítva.

Ez meg én vagyok, amint zuhogó esőben (nem tudom minek kellett a törülköző) állok a stégen, egy kiadós úszás után. Természetesen nekünk akkor kell úszni menni, amikor a dombról kis patakokban csordogál a víz, két napi esőzés után. Hiszen ahogy anyukám is mindig mondta: akkor ússz, amikor jól esik!

A múzeumok itt is éppen ugyan úgy tele vannak izgalommal, ahogyan otthon (sem).

Az első tapasztalat birkákkal: amint megpróbáltam elkapni, első másodpercnyi sikerélményem után a bárányka úgy döntött, köszöni szépen, de ő inkább ugrál még egy kört...a hasamon. Miután elestünk, belerúgott a hasamba, én pedig viszont láthattam a reggelimet a karám mögött, elkönyveltem magamban, hogy ez nem az én műfajom. Maradok a zöldségeknél, azok legalább nem ugrálnak...egyenlőre.

Emlékszem még az első gokart élményemre. Ez ugyan olyan volt. Beültem a bobcat nevű szörnybe, arcomon hatalmas, levakarhatatlan vigyorral, és megnyomtam a gázt.

Év elején 3 napos gyakorlaton voltunk, különböző tanyákra szétszórva, a közös táborba csak aludni jártunk vissza. A képen a dohányosoknak fenntartott hely látszik, a vödör a csikkeknek volt odatéve, az instant párna pedig ülőhely gyanánt szolgált. Mindez nem egész 10 méternyi távolságra a sátortól, amelyben a srác lakott. 

Ezt pedig csak azé', me mé ne.

Szombat reggel

Szombat reggel szép komótosan felkelek 10 órakor, indulok az étkezőbe, mikor is szembejön egy barátnőm és fancsali képpel közli, hogy nincs semmi kaja. Először azt hittem, viccel. Mint utólag kiderült, a szokásos pénteki hajnalig-dáridó után mindenki megéhezett, lementek az étkezdébe és felkajáltak mindent, ami másnap reggelire ÉS ebédre volt odakészítve...Az alkohol nagy úr.