A falfestő brigád

 Van nekünk két nagyon kedves barátunk, akik házasok, velünk egy idősek és épp most költöztek új lakásba.

Ez egy hétvégényi pakolást, falfestést, idegösszeroppanást és pizzát jelentett, egyszóval: jó muri volt.

Bár maga az átköltözés is kalandos volt, mert a bérelt dobozos autó tulajdonosa vasárnap reggel úgy döntött, hogy ő tovább alszik (délután fél kettőig) és kikapcsolja a telefonját, így a barátoktól összekapart autókkal vittük át a dobozokat egyesével, az én kedvenc jelenetem mégis a következő hétvégei falfestés volt. 

Amikor valaki kiköltözik a lakásból és az illető szerencsés, akkor a tulajdonos visszaadja a foglalót. Ehhez a tulajdonos felméri az esetlegesen okozott károkat, majd néhány kisebb kérést intéz a foglaló reményében bármire hajlandó ex-lakókhoz: megkéri a kiköltözőket, hogy végezzenek nagytakarítást, tömjék be a képfelrakáskor fúrt lyukakat, csempézzék újra a fürdőszobát, áldozzanak fel egy szűzlányt a maják oltárán és fessék frissre a falat. 

Míg mi lányok hét közben a takarítást végeztük, melyet csak a gin-tonik szünet alkalmak(k)or szakítottunk meg, a két fiú kocsiba ült, hogy festéket, ecsetet vegyenek és jól megtervezték, hogy a takarítást követő harmadik nap, délben fogunk festeni, ami a következő szombatra esett. 
Lévén nagy kutatók, előtte utánaolvastak, hogy ki milyen ecsetet, hengert ajánl a falfestéshez, melyik fehér a legszebb fehér, milyen szögből kell festeni, hogy a ráeső napsugarak elcsússzanak rajta, és egyéb hasznos tanácsokat gyűjtöttek.

Itt mellékesen meg kell említenem, hogy korábban dolgoztam több házfelújításon is, amikor egy ismerős vagy anyukám párja magával vitt, így van némi fogalmam arról, hogy mi folyik egy falfestés alkalmával, mire van szüksége az embernek és mire kell ügyelni, de ez a tudás nem érhet fel azzal, amit az ember az interneten olvas, hiszen oda csak az okosak posztolnak... vagy nem?

Kéretlen tanácsokat adójaként elkezdtem sorolni, mire lesz szükségük, de lecsitítottak azzal, hogy már van listájuk, csak bemennek és kijönnek. A bemenés-kijövés mindössze három órát vett igénybe. 

Eljő a szombat és üzenetet kapunk, hogy korai kelésből kifolyólag már 10-kor megkezdték a festést, mi menjünk, amikor szeretnénk. Megérkeztünk az előre megbeszélt déli időpontban és egy nagyon fusztrált, verejtékben úszó német fiú fogadott soha-nem-látott-mérgesen és belevágott a közepébe:

- Minket átvertek vagy valami gond van a festékkel! Ezt iszonyú nehéz a falra kenni, már két órája cseszekedek vele és alig maradt valami belőle, azt is egy falra használtam el. 

Életem párja ezt hallva feltűrte az ingujját, betrappolt a félig-festett szobába, ecsetet ragadott és festeni kezdett, majd rövidesen bőszen bólogatva értett egyet barátjával, hogy ez valóban különös, ez valami speciális festék, amit nagyon nehéz egyenletesen elkenni a falon. 

Nőként én mindig is elolvastam a dobozon található leírást, a használati utasítást, legyen szó akár IKEA ágy összerakásáról, akár csak egy új fülhallgatóról. 

- Dius, kezdj festeni, mert ezzel sosem leszünk kész! - kaptam a parancsot, amelyet a nevem számomra aranyosan hangzó változata meglágyított. 

Egy ecsetet ugyan a kezembe vettem, de azért mégis csak a festékes vödörhöz léptem, amely 150 négyzetméternyi fehérséget ígért, ám 8 négyzetméter után már a félig üresen állt... vagy félig még tele volt? Attól függ, honnan nézi az ember. 

Amikor megtaláltam, amit kerestem, egy önelégült mosolyt elfojtva megkocogtattam a festés-szűz barátunk vállát, aki szikrákat szóró szemekkel fordult felém. No, nem rám volt mérges, hanem a vödör festékre. 

- Uhm, figyelj csak, mennyi vizet adtál hozzá? 

- Vizet? 

- Vizet. 

- Miért adtam volna hozzá vizet? 

- Mert itt áll a vödrön, hogy víz kell bele. - mutattam az instrukciókra, amit a vödrön találtam. 

A tantusz olyan hangosan esett le neki, hogy attól féltem, lyukat üt a padlón. 

A maradék 5 liter festékből kifestettük az egész lakást, így a sztori boldog véget ért. 

A sarkok kifestését a fiúkra hagytam, inkább büntetésből, semmint bizalom alapján, mert a javaslatom ellenére ecsetet nem, de legalább három különböző méretű hengert vettek, úgyhogy rétegekben hengerezték a sarkokat, mi pedig barátosnémmel a háttérből próbáltunk nem túl szélesen vigyorogni a látványon.

Áfonya lekvár

Cseh származású párom és a magam magyar oldaláról is van egy-egy olyan nagymama, aki a látogatások alkalmával nem enged el kevesebbel, mint egy hatalmas kosárral megpakolva üvegekkel. Így rendelkezünk minden földi jóval: lekvárok, befőttek, savanyúságok, lecsó halomban. Egyszerűen szólva: el vagyunk kényeztetve. 

Egyik nap kedvesem derékig a tároló polcban matatva rendezgette az üvegeket, majd hirtelen csillogó szemekkel, egy üveget a kezében tartva emelkedett ki onnan.

- Ide nézz! Áfonya lekvár! - mondta nekem angolul.

- Jól van, már neki is állok a palacsinta készítésnek. 

- Szerintem ez még a nagymamádtól van múltkorról. - folytatta a filozofálást. 

Mellé léptem, az üvegre néztem és elnevettem magamat. Azt hittem, viccel, de amikor felnézve megláttam összeráncolt homlokát, megértettem, hogy a fogaskerekek ma lassan forognak, úgyhogy elhatároztam, végig vezetem az ügyön a megoldásig.

- Szívem, honnan tudod, hogy ez áfonya lekvár? - kezdtem óvatosan.

- Hát, rá van írva az üvegre, ide ni! - rámutatott a címkére, az arca továbbra is komoly volt, nem értette, min szórakozom olyan jól. 

- Éééértem. Felolvasnád, hogy PONTOSAN mi van arra a címkére írva?

- Boruvka. - ekkor leesett neki a tantusz, de hát férfi ember nem ismeri el a hibáját.

- Úgy hiszem, ezzel tisztáztuk is, hogy az üveg a te nagymamádtól van. - foglaltam össze. Emberem ekkor végigmért és teljesen természetes hangon így szólt: 

- Ezt nem tudhatod. Lehet, a nagymamád annyira a kedvemben akart járni, hogy megtanult csehül és úgy írta rá az üvegre. 

Itt végem volt. 

Relaxáló masszázs

 Egy éve már hogy ülőmunkát végzek...én, aki farmerkodott és bébiszitterkedett, polcokat pakolt  a boltban és ezek mellett mindig sportolt is valamit. Remélem, most sajnálsz, kedves olvasó.  Igen? Jó, akkor máris jobban érzem magam. 

Az ülőmunka nem csak lelkileg, de testileg is kikészít. A hátamban diónyi izomcsomók keletkeztek, mert Dia nem fog ám rendesen ülni, meg 90 fokos szögben, hanem a kanapén elterülve vagy keresztbe tett lábbal, a széken szétfolyva, na szóval minden lehetetlen pozícióban, ami iszonyú rossz minden egyes porcikámnak a testemben.

Hátfájásból migrének lettek, így elmentem neurológushoz, aki be is utalt masszázsra és olyat  magyarázott, hogy az izmoknak el kell relaxálniuk. Csehül mondta, ezért csak minden negyedik  szót értettem, de a kis papírkámmal a kezemben már dörzsölgettem a tenyeremet, amikor  elképzeltem, hogy egy kedves lányka majd bekenegeti a hátamat olajjal, végig simogatja,  miközben valami halk keleti zene szól, meg a füstölő illatozik a szobában.

 Jól sejted, nem ez történt.

 Amikor beléptem a masszázs szobába, egy idős néni fogadott, olyan nagyanyám korabeli  lehetett, de kedves, intelligens, érdeklődő és úgy ismerte az emberi test minden kis csontját,  izmát, porcikáját, hogy leesett az állunk. Igen, -unk, mert a kedvesem elkísért, hogy fordítson,  ha kell. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a későbbiekben szükségünk volt a segítségére... 

Na de vissza a nénihez, aki iszonyúan emlékeztetett a középiskolámban lévő katonás tekintetű orosz védőnőre, aki mindig úgy invitált be minket, hogy “Zere, zere!”

 A néni még nálam is kisebb volt, ami valljuk be, nagy (vagy inkább kis) teljesítmény. Lefektetett szépen a bérház aljában bérelt szobácskában álló masszázságyra, mögém állt és teljes testsúlyával rám könyökölt. 

 Szeretném azt mondani, hogy csillagokat láttam, de mivel eltalált egy ideget, minden szépen elsötétült. Az utolsó emlékképem a kis gyertya kialvó lángja a korábban elképzelt masszázs szalonból. A tortúra... akarom mondani a kúra során olyan nyüszítő hangokat préselt ki belőlem a néni, hogy attól féltem, a szomszédok ráhívják a rendőröket, attól tartva, hogy kiskutyákat kínoz. Hogy ez volt-e rosszabb vagy az időnként felhangzó halálsikolyaim, arról kérdezzétek meg a résztvevőket.

S hogy miért volt fontos megemlíteni, hogy párom is jött velem a masszázsra? Nos, a drága ember végig sziszegett, jajgatott, “uff”-olt, szóval együtt érzett velem, s egy ponton még jól is jött a jelenléte, mikor a néni az oldalamra fektetett és két könyökét a hátamba mélyesztette, a zzzembernek a másik oldalról kellett ellen tartania, le ne essek a magasítványról.

 Hazafele a buszon ülve életem terapeutája megjegyezte: “Huh, olyan rosszul nézett ki, amit veled csinált, hogy szinte már nekem is fájt.”

 Válaszul csak ennyit bírtam kinyögni: “Te szegény…”

Bemutatkozás a szülőknek

Már másfél éve nem írtam, egyszerűen nem volt ihlet. Majd most bepótolom. :)

Azóta Dániából Csehországba költöztem párommal.

Természetesen a szülőkkel való találkozás elkerülhetetlen volt. Akkor még nem tudtam csehül, talán csak egy-két káromkodást, mert ugye minden nyelv esetében azt tanuljuk meg először, így a család előtt nem vágtam fel azzal a morzsányi tudásommal. Hanem mivel akkorra lengyelül már magabiztosan toltam a rizsát és ugyebár egy nyelvcsalád, néha megpróbálkoztam egy-egy kifejezéssel, hátha életem párja megérti, felismeri. Vannak olyan kifejezések, amelyeket a mai napig használok egy-egy szituációban, mert olyan tökéletesen illenek oda, meg hát azért is, hogy felvágjak.

Tehát lengyelül próbálgattam beszélgetni, ezt párom néha megértette, máskor csak pillázott, mint hal a szatyorban, mert a két nyelven ugyanazok a szavak teljesen mást jelentenek, így némely mondat pont úgy hangzott, mintha épp agyvérzésen esnék keresztül és azt sem tudnám, mit beszélek. Így történt, hogy iszonyúan lejárattam magamat.

Épp a szülőknél töltöttük a hétvégét, szívem szöttye pedig valamit nagyon keresett. Áttúrta a magunkkal hozott hátizsákokat, kiforgatta a zsebeit, még az ágy alá is benézett. Gondoltam, megkérdezem, mit keres, hátha tudok segíteni. Nos, erre mondják, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve...

Lengyelül kérdeztem a szobát felforgató férfiút nagy magabiztosan, hogy 

"Co sukas?"

Ekkor megfagyott a levegő a szobában. 

Elkerekedett szemmel nézett rám és már kérdezte is: 

"Ez mit jelent lengyelül?"

"Hát azt, hogy mit keresel? - itt egy pillanat alatt elszállt a segítőszándékom, amikor megláttam az álnok vigyort az arcán, és ekkor már félve kérdeztem - Miért, csehül mit jelent?"

"Azt, hogy mit b***ol?"

Az egy dolog, hogy ekkor égett az arcom, de mikor sarkon fordultam, hogy a megmaradt méltóságommal a zsebemben távozzak, megláttam, hogy anyukája ott áll mögöttünk és végighallgatta az egész beszélgetést. 😐🙀

Füldugó frász

 Életem méze lyme-kórral küzd. Amikor a betegségére fény derült, egy hét alatt elolvasta az összes elérhető könyvet a témában, továbbá minden blogot, tanulmányt, miegyebet, hogy addig is, míg nem várnia kell, hogy fogadják a klinikán, tehessen valami hasznosat a gyógyulás érdekében. Így történt, hogy reggelente egy zacskónyi kapszulásval, pirulával, cseppekkel, miegymással kezd. Néhányat evés előtt, másokat közben kell bevenni, a maradékot utána, majd ezt napi 3-4 alkalommal megismételni. Előszónak ennyit.
 Egyik hajnalban az ágy rugózni kezdett, ami azt jelentette, hogy hangosabbik felem éppen tápászkodik felfelé. Ezt a következő módon teszi: először dobálja magát egy kicsit, én minden mozdulatra a levegőbe emelkedem a partra vetett hal-effektusnak köszönhetően. Ezen túljutva minden zacskót megzörgetve, ruhákat arrébb dobálva keresi a zoknikat és a papucsát, majd amikor azok előkerültek, végre elindul az ajtó irányába, oly kecsességgel és szolidaritással, mint elefánt a porcelán boltban. Nem hogy engem, a szomszédokat, de még a holtakat is felveri, amint féltépi az ajtót, majd nagy gonddal be is húzza maga után. Tudni kell ugyanis, hogy egy rosszul szigetelt, nehezen nyitható-csukható ajtóról beszélünk, amely nyitáskor minden alkalommal olyan hangot ad, mintha kitépnék a helyéről. Érthető okokból, én is felkeltem hát, s ha már így alakult, sorba álltam a mosdó előtt. Amikor én kifelé menet, ő pedig befelé jövet összetalálkoztunk, kikerekedett szemekkel rám nézve, a következőt találta mondani: 
- Nem fogod elhinni, mit csináltam!
 Esetében ez jelentheti nagyon jót vagy nagyon rosszat. Egyedül a "nagyon" biztos.
- Na, mit? - kérdeztem félve.
- Lenyeltem a füldugómat!
 Egy hosszú percig csak bámultunk egymásra. Nekem ráncba szaladt a homlokom, míg ennek a kivitelezésén és miértjén töprengtem, neki pillanatról-pillanatra egyre nagyobb karikára tágultak a szemei.
- He? - kérdeztem megfontoltan, összefoglalva kételyeimet.
 Mint alapos faggatózásomból kiderült, imígyen vitte véghez a tettet: füldugóval alszik, s azt néha elhagyja. Ez nem újdonság, sokszor megesett, s megannyiszor elpoénkodtunk rajta, hogy nem fül-, hanem fenék dugasz, amikor az ágyon szétszóródva leltünk rá. Szegény pára úgy megszokta a kapszulák és pirulák bevételének betartását, hogy kómás félálmában a kezébe akadt füldugóra azt hitte, egyike a beszedésre váró bogyóknak, és lelkiismeretesen a szájába dobta, majd lenyelte. 
 Nem nevettem ki nagyon...ja de.  (:

Közös álmok

 Nem, nem álmodozásról beszélek, hanem konkrét álmokról. Olvastam már róla, hogy ha két ember lelkileg összekapcsolódik, akkor különös, megmagyarázhatatlan dolgok történnek, de soha nem hittem benne. Való igaz, hogy az "igazán összekapcsolódásban" sem. Az élet rácáfolt.
 A mezőgazdasági egyetem utolsó évében egymásra találtunk a mostani párommal. Váratlan volt és első-látásra-elolvadok-tőled érzés. Kiült az arcunkra, na meg a naplóba is, az órai hiányzások címszó alatt, amikor egy-egy alkalommal ebéd után elcsavarogtunk a közeli erdőbe és annyira belefeledkeztünk egymás társaságába, hogy 20-25 perces késéssel jelentünk meg, talpig arcpírba öltözve. Két hosszú hónapig töltöttük együtt szabadidőnk minden egyes percét "csak barátokként", mert egyikünk sem akarta elhinni, hogy érdemes a másik szerelmére. Újabb két hónapra rá összeköltöztünk, ahogy vége lett az iskolának.
 Ahogy vége lett az iskolának és átvettük a diplomát, haza indultunk, autóval, Magyarországra. A másik felemet útközben kiraktuk Csehországban, majd egy hét múlva felszedtük őt visszafele menet. Hosszú út volt, sok vezetéssel, mindössze rövid pihenőkkel. Amint megérkeztünk, egy fél napunk volt kiapkolni, másnap már dolgozni indultunk, majd hétvége következett, amikor is két barátnőm jött hozzánk, akik velünk laktak két hónapon át, mert nyári munkára érkeztek a farmra.
 Ő értük egy másik városba vezettünk le, majd vissza, haza. Berendezkedtek, és ki jobbra dőlt, ki balra. Egy fél órán belül már csak hortyogások kórusát lehetett hallani.
 Aznap éjjel, kimerülten a sok kocsikázástól, rémálmom volt. Kocsiban ültünk mind a négyen, épp a farmra tartottunk. Párom vezetett. Amint kis utcánkból kifordultunk a főútra, akkor derült ki, hogy elszállt a fék. Mivel az előttünk lévő lassított, mi pedig nem akartunk beleszállni, szívem szöttye elrántotta a kormányt, mire átgurultunk a szembe jövő sávba, ahol is egy kamionnal találtuk szembe magunkat. A kamion vézesen közeledett, mi pedig nem tudtunk mit tenni, lévén a mi sávunk tömve autókkal.
- STOP! STOP!
 Kiáltásra ébredtem, de nem csak én, a holtak is, na meg barátosnéim a szomszéd szobából. Páromat az ágy tetején ülve leltem, még álmodott a lelkem. Félálomban átöleltem a vállát, és megnyugtatóan susogtam a fülébe:
- Semmi baj, csak álom volt. Itt biztonságban vagy. Csak egy rossz álom volt.
 A hátát simogatva visszafektettem. Még mielőtt feje a párnáját érte volna, már egyenletesen szuszogott. Én is visszafeküdtem, ám az én párnámnak esélye sem volt betölteni a rászabott szerepet, mert hirtelen kipattant a szemem, és akkorát ugrottam helyből, hogy a plafont majd' átszakítottam. Ahogy az imént elaltattam, azzal a lendülettel fel is ráztam legmélyebb álmából.
- Te, mit is álmodtál?
- Jaj, szörnyű volt! - nyöszörögte - Elszállt a fékünk itt, a főúton, és egy kamion jött velünk szembe.
  Másnap nem mertem kocsiba ülni.

 Egy későbbi esetnél víz alatti kalandozós álmot jártam, pontosabban úsztam. Egy csapat ismeretlen kíséretében megtaláltuk Atlantisz elveszett városát, ahonnan azonban kijutni nem tudtunk.  A víz alá merülve a romok közt kerestünk menekülési útvonalat. A próbálkozás ellenére senki nem járt sikerrel, ennek ellenére élveztem a búvárkodást. Egyik alkalommal, amikor levegőért jöttem a felszínre, egy ismeretlen csapattárs a bal oldalamon, a vízen lebegve átnyúlt, hogy a jobb vállamat két kézzel lenyomva egész testsúlyával rám nehezedjen. Ezen a ponton arra ébredtem, hogy alva-szadizó kedvesem az imént felvázolt pózban: a bal oldalamon ülve két kézzel tehénkedett a jobb vállamra.
 Kinek kellenek ellenségek...?

Makréla magyarázat

 Van nekem egy perzsa származású kollégám, aki hihetetlenül rendes, kedves és tisztelettudó, egyedül az angoltudása hiányos, lukacsos. 
 Mútlkor az esti műszak utolsó szünetét töltöttük tíz óra nagyságában. Szlovák kollégám tortillát terített ki az asztalra és elkezdte megtölteni makréla salátával, mire a fent említett férfiú kíváncsiskodva megkérdezte mi az?
 "Makréla saláta"- jött a válasz. Értetlenkedő tekintettel találta szembe magát, mire a szlovák fiúnak és Életem párjának egyszerre csillant fel a szeme: ők itten most tanítani, magyarázni fognak. Mindkettő feltette képzeletbeli professzori köpenyét és ábrázatát, majd neki álltak:
- A makréla az egy hal.
- Tengeri hal.
- Nem ettél még?
Ekkor kedvesem még bedobott egy triviális információt:
- You can smoke it.
 Kolléga szeme elkerekedett, nem akarta elhinni. 
- Komolyan?
 Nem értettük, mi olyan meglepő ezen, ám aztán lassacskán leesett és egy emberként kezdtünk nevetni.
 Igekötők nélkül bizony nehéz az élet, ugyanis amíg nekünk egyértelmű volt, hogy ezt a halat MEGfüstölik, a drága kolléga ELfüstölni értette.

Raktárházból játszótér

 Fél évvel ezelőtt ott hagytuk a farmot, miután se megbecsülést, se rendes fizetést nem kaptunk. Koppenhágába költöztünk, hogy itt próbáljunk szerencsét. Még kicsomagolni sem volt időnk, már behívtak interjúra egy munkaközvetítő céghez. Onnan pedig nagyon hamar kaptunk állást, méghozzá targoncásként egy raktárházban.
 Esti műszak, délután 3-tól este 11-ig dolgozunk, párommal egy helyen. Gondolom, nem okoz nagy meglepetést, ha elmesélem, hogy a műszakomban én vagyok az egyetlen képviselője a szebbik nemnek. Ismét csajos melót választottam!

Mivel mindenki komoly és humortalan, természetesen a munka folyamat is monoton. NEM szoktuk egymást szórakoztatni, nehogy elvonjuk a másik 100%-os figyelmét a munkavégzésről. NEM állunk rá egymás elektromos targoncájának a seggére, nehogy esetleg a kollégának nehézségei támadjanak a ki- és beszállással.

 Továbbá a scanner-eket NEM használjuk pisztolynak a formájukból kifolyólag és NEM szoktunk egymás mögé lopakodni, majd "fel a kezekkel!" kiáltással a másikra hozni a frászt. NEM használjuk sem a nagy dobozokat, sem a targoncáinkat búvóhelyként, miközben "pjú-pjú" hangokat kiadva villogtatunk a másikra, lézer fegyvert a kezünkbe gondolva. Pasikkal együtt dolgozva NEM tudok BÁRKIT BÁRMIKOR bevonni a játékba, hiszen ők aztán fegyelmezettek, és...hahaha, na jó, ezt még én sem bírtam komolyan leírni.
 Amikor felfedezzük, hogy a másik a mellettünk lévő folyosón halad, NEM vágunk idétlen grimaszokat fel-felbukkanó arcunkkal a dobozok közt ezzel könnyesre nevettetve és megállásra kényszerítve a  a másikat. Illetve, amikor egy kolléga néhány méterrel előttünk halad, egyáltalán NEM imitálunk evező mozdulatokat szabad kezünkkel, mintha ezzel rásegítenénk a 6 km/h-ás sebességre, hogy utolérjük a vetélytársat.
 Néhány dologgal természetesen itt is adnak nehézségeim. No, nem a 15 kg-os dobozok emelgetésével, az piskóta.

 Minden jármű padlózatán található egy kis pedál, amely nyomásérzékelővel van ellátva. Némelyiket könnyebb, másokat nehezebb megnyomni, így amikor sikerült egy olyat találni (lásd: lejjebb, bal oldalt), amelyet elindítva nem kellett pár percenként kényszer megállnom madár súlyomból kifolyólag - hiszen ha csak egy picit is mozdulok, a lábam már nem teljes erővel nehezedik a pedálra - azt körbe nyalogattam, mint kis korunkban a sütit, amikor nem akartuk, hogy a másik is megegye, aztán hivatalosan bejelentettem, hogy ha bárki el meri venni imádott - avagy kisajátított - járművemet, akkor én...bizony...sikítok. Ez a fenyegetés pasik közt bevált.

 A villa emelésére és leengedésére szolgáló gombok mellé van beépítve a duda, amely egy visszhangos raktárházban nagyon hangosan tud szólni. Ezt naponta párszor betalálom, álmos fejjel, félrecsúszott ujjal. A duda jótékony hatása ilyenkor felébreszt minden félig alvó targoncást, köztük engem is. Válaszul szitkozódás helyett egy vigyor kíséretében visszadudálnak.

 A képen egy keményen dolgozó munkás ember látható, természetes élőhelyén: raktár házban, az elektromos targonca tetején, összegömbölyödve.

 A cég nagy-nagy főnöke sem teljesen normális. Az egyik raktárházi gyűlésünkön megjelenve beállt közénk, hallgatva a dolgok menetét, majd elgondolkozva megszólalt: "Tudjátok, a szex-szel az a helyzet, hogy néha nagyon hamar véget ér, máskor meg akár két percig is eltarthat."
 Ezúton is szeretnék neki gratulálni és sok boldogságot kívánni a nemrégiben megült, friss házasságához (újdonsült feleségének pedig részvétemet nyilvánítani)!

Öregszem

 A huszonnegyedik szülinapom még nem az az évszám, ami földhöz vágna, avagy eret vágatna velem, ám az öregedésemnek két felejthetetlen jele is van: a párom és a testvérem. Előbbi a nagy nap reggelén kaján vigyorral ébresztett és a következőket merte szólani: 
- Jó reggelt, nagymama! Milyen szép napunk van! Jó hírem is akad ám! Találtam egy csodaszép öregek otthonát! - s azzal a lendülettel kirepült a takarója alól, fenekén a talpam nyomával.  Röppályája a szoba átellenes sarkában ért véget, s bár vinnyogását szerettem volna keservesnek hinni, valójában nem fájó ülepe, hanem kárörvendése váltotta ki belőle. Már épp átfordultam volna a másik oldalamra, amikor is drága "kis" öcsém toppant (pontosabban robbant) a szobába, arcán ugyancsak kaján vigyor, ám kétszer szélesebb, majd önelégülten közölte: 
- Boldog születésnapot! Idén járókeretet kapsz ajándékba!
- Azzal foglak agyon verni. - morogtam az orrom alatt, majd megpróbáltam kikászálódtam, ám az összegabalyodott takaróm galádul ellenállt, így egy vergődő cserebogár látványát nyújthattam, tesókám arckifejezése legalább is ezt engedte sejtetni. Végül mellém toppant, a kezét nyújtotta segítségül és megkérdezte:
- Segítsek, mama? Na, jöjjön mama! Csak óvatosan, mama!
Párom, aki mellesleg egy hónappal fiatalabb csak nálam (tehát hamarosan követhet is az öregek otthonába), mindezt az ajtó félfát támasztva nézte végig és jól szórakozott gyötrelmeimen. 
 Amikor végül méltóságomat teljese elveszítve, mégis büszkeséget színlelve kibújtam a lefejthetetlen paplanom alól, fenyegető panda-mintás pizsamám mögül ripakodtam az önfeledten vigyorgó-kacagó ifjakra:
- Na, megálljatok csak, büdös kölykök!

Berounka - kenu túra

 Tökéletes nyaralás a tökéletes férfival.
 Szívem csücskével mindketten természetkedvelő, örökmozgó kis majmok lévén megbeszéltük, hogy nyaralásainkat, kiruccanásainkat izgalmas helyeken töltjük, mert bár irtó jól mutat fészbúkkon és instagramon a csillogó-villogó, kacsalábon forgó öt csillagos hotel képe, egy nap alatt ráunnánk. Ennek tudatában életem értelme lefoglalt egy kenut, letöltött egy alkalmazást, amely a teljes folyó térképét mutatja, beleértve a kempingeket, várakat és romokat, illetve a vízeséseket, azon belül is azokat, amelyeken le lehet csurogni, kiemelve azokat, melyeken nem szabad. Én már abban elfáradtam, hogy néztem őt a szervezésben-tervezésben, úgyhogy megegyeztünk: lehet ő a túravezető, én majd csak feldobom a hálózsákomat a csomagok tetejére és gyönyörködöm a tájban. Így is lett.
 A tökéletes 3 napnak nevezném a kirándulást, hiszen minden benne volt, ami a boldogsághoz kell.  Kis korom óta a kedvenc közlekedési járművem a vonat. Van benne valami, ahogy végig siklik a síneken és közben zötyög, ringat; ahogy a hatalmas ablakokon kibámulva mindent lehet látni a mellettünk suhanó tájból; még a nagynak tűnő, kényelmes ülések is nyugalmat árasztanak. Szívem párjának szülő városából 4 óra vonat út vitt le a folyóhoz, amely alatt minden ideg szálam kisimult, annak ellenére is, hogy az első vonatot lekéstük, majd az összes többi után IS futottunk. 
 A kenuzás nem indult olyan könnyedén, mint gondoltuk. Habár én jártas vagyok a vízen, köszönhetően 3 év kajakozásnak meg egy fél év evezésnek, még így is lehetetlen egymagam egyenesen tartani a csónakot, ha a másik résztvevő ellenkező irányba lapátol. Így történt, hogy fél órán át forogtunk, mint a ringlispíl -mert bármilyen tanácsot adtam, mind süket fülekre talált-, de életem pozitívabbik fele ezt is sikerként élte meg, mivel így is haladtunk. Na persze, az áramlat nem válogat: még a szerencsétleneket is sodorja magával. 
 Mivel az első napot a kormányzás felfedezésével töltöttük(te ő) és 12 km-t tettünk meg, a maradék 50km a következő két napra maradt.
 A folyó élővilága csodálatos: ennyi szitakötőt még életemben nem láttam! Gólya és szürke gém is keresztezte utunkat, nem beszélve a hamis-hódokról, ugyanis eleinte meg voltunk győződve, hogy hód úszott keresztbe a folyón előttünk. Amikor már sokadjára láttunk egy szőrcsomót kibukkanni, közelebb merészkedtünk. Még ekkor sem voltunk biztosak benne, így hód vadászatot rendeztünk - puska helyett kamerával. Sajnálatomra a hódnak hitt, kutya nagyságú állat végül pézsma patkánynak bizonyult. Egy alkalommal, amint egy vízesésen...nos, estünk le és szélvész gyorsasággal félig belerohantunk egy benyúló fába, egy ott lapuló pézsmapatkányt felzavartunk, ő pedig bosszúból kis híján szívrohamot okozott, ahogy a vízbe pottyant alig centiméterekre tőlem. Akkor éppen tigrisnek láttam, habár valójában csak egy nagyobb macska vagy egy közepes termetű kutya méreteivel rendelkezett. 
 A táj teljesen elvarázsolt: a víz felszínére törő, fehér virágba borult hínárokba sellőket, sziréneket láttam bele és mesét mondtam magunknak, hogy vidámabban teljen a sok-sok kilométernyi lapátolás.
 Esténként a hálózsákban fekve a békák énekét hallgattuk és ha kimerészkedtem éjjel a sátorból, szentjánosbogarak adtak fényt a fák alatt. Nyárson sütöttünk, útközben néha megálltunk és ha akadt fogadó a közeli faluban, ott ebédeltünk. Egyebek között energia szeleteken tengődtünk, pillangókat fotóztunk, békákat kergettünk, lábat áztattunk a folyó hűs vízében. 
 Szinte fájt hazatérni, habár a vonatozás ismét elringatott. Ezek után megbeszéltük, következő célállomás: Olaszország, via ferrata!

Csirke-ragozás

 Édesanyámék a nyáron látogatóba jöttek a párjával, egyben ez volt az első alkalom, hogy találkoztak a másik felemmel, aki Csehországból való és legalább olyan jó humora van, mint Anyukámnak. Ez lett a szerencséje....
 Étteremben ülve az étlap tartalmát fordítottam le magyarra az ősöknek, mire szívem csücske kihallotta az általa már ismert "csirke" szót, s örömében elismételte. Vele szemben ülő nemzőm tükrözte az imént felcsillanó szempár lelkesedését, ő is megörült, s a nyelvi nehézségek ellenére kommunikálni kezdett: kézzel-lábbal mutogatva elmagyarázta, hogy a fiatal csirke az a "kis csibe" -azóta párom kedveskedésből így hív - és rám mutogatott. Habár remekül haladt, azért a biztonság kedvéért lefordítottam. Bólintás jelezte, hogy üzenet felfogva. Ezután jött csak a neheze, ugyanis amikor az öreg csirke magyarázatára került sok, Anyukám a "vén tyúk" jelzőt találta használni, mire kis híján belefulladtam az italomba. Egy percbe is beletellett, mire légzésem helyre állt,s két röhögőgörcs között le tudtam fordítani, mit találtam olyan viccesnek. Ezután életem értelmén volt a sor, hogy feldöntse a székét nevettében. Édesanyám pedig büszkén konstatálta, milyen remek tanárnéni-alapanyag.
 Amikor párom haza utazott velem Magyarországra, megpróbáltam rábeszélni, hogy mutassa már meg Anyukának, igenis emlékszik valamire a legutóbbi találkozásukról. Nem akarta megtenni, nehogy rossz benyomást keltsen leendő anyósában. Párszor felhoztam a témát, ám mindannyiszor negatív eredménnyel. Ahogy a ház előtt álltunk, még egyszer, utoljára megpróbálkoztam:
- Ugyan, ne legyél nyuszi! Anyunak iszonyú jó humorérzéke van. Értékelni fogja a tréfát!
- Nem, nem. Nem csinálok magamból hülyét Anyukád előtt. Jó benyomást akarok kelteni.
- Hagyd el! Tudja, hogy nem vagy normális. - legyintettem.
 Lesújtó pillantása világossá tette, hogy bár ő velem jött vakációzni,  általam olyannyira szeretett humorérzéke Dániában maradt. Egy sóhajjal belenyugodtam.
 Felballagtunk a lépcsőn, Anyu ajtót nyitott, én oldalba böktem a páromat, aki egy pillanatig habozott, majd megadta magát, szája fültől-fülig szaladt, s mint rég nem látott barátot, ölelésre tárt karral, csodaszép magyar kiejtéssel köszöntötte Anyukámat:
- Szia, vén tyúk!

Elismerés - szép álom

 Sok előnye van annak, ha az ember főnöke fiatal, laza és a humoránál van.

 Abban a pillanatban, hogy betettem a farmra a lábamat, a főnökömmel folyamat egymás vérét szívjuk, beszólogatunk egymásnak, persze normális keretek között, a tiszteletet továbbra is megadva a másiknak. Ilyen családias hangulatban egyébként a hosszú munkanapok is elviselhetőbbek.

 Az egyik megszokott poénjává vált halálra rémülni minden egyes alkalommal, amikor traktor vagy bármilyen más munkagép közelébe kerülök. Habár a mai napig vicces látni az arcát, hallani az ehhez fűzött megjegyzéseit, ám érzékenyebb pillanataimban bizony bosszantóvá tud válni. A viccek lényegében arról szólnak, hogy mivel nő vagyok, buta vagyok, maradjak csak a saláta tisztogatásnál, pakolásnál, jobb ha rejtve marad előlem a futószalagok titka, csak úgy, mint a csavarkulcsok.
 Egy verőfényes délutánon a főnököm bejött, kezében szerszámos láda és annak ellenére, hogy naphosszat én állok a gép mellett, férfinemű barátomnak kezdte magyarázni a szalag javítását, mozgatását, mire kell figyelni. naná, hiszen egy férfi szeme kilométerekről, a traktorban ülve is gond nélkül ellát a pakoló szoba futószalagjáig, e felől nem is támadt kétségem, hanem azért a biztonság kedvéért én is árgus szemekkel figyeltem, hegyes elf füleimmel hallgatóztam. 
 Aztán eljött a bosszú napja...
 Főnököm meghagyta, hogy ha a futószalag elkezd félrecsúszni, azonnal állítsam le a gépet és hívjam őt, aki majd pillanatokon belül ott terem és mindent megjavít. Azon a napon a szalag félrecsúszott, én pedig hívtam őt. 
- 10 perc és ott vagyok!
Átszámítottam az ő időzónájába és végeredményként megkaptam, hogy ez ő nála 30-40 percet jelent, az idő pedig - mint tudjuk - pénz, így nem vesztegethettem egy drága percet sem. Az arcomon hatalmas vigyorral, kezembe még nagyobb csavarkulccsal ide-oda szaladgáltam a szalag két vége között, majd amikor a végeredmény tetszetős formát öltött, még a kisebb szalagon is igazítottam egy csavarhúzó segítségével. Kicsivel később, amikor a - hihetetlen módon jól - becsült idő múlva a főnök úr megérkezett, oldalán a feleségével, elébe léptem és elbocsátó mozdulattal közöltem, hogy már nincs szükségem a szolgálataira, ugyanis MEGSZERELTEM! ÉN! EGYEDÜL!
  Megpróbáltam lazának tűnni, habár a flegmaságból belém annyi szorult, mint dobos tortába a ritmusérzék - felesleges próbálkozás. 
 Főnök úr először gyanakodva méregetett, aztán ugyanígy tett a munkagéppel is, amely jónak bizonyult. Amikor rám nézett, láttam, hogy beszóláson, poénon töri a fejét, így megelőztem:
- HAH! Egyenesen az arcodba! Megszereltem! Igazi szerszámokkal!
 Nemlétező flegmaságommal ellentétesen kipirulva, vigyorogva álltam ott előtte, ő pedig csak ennyit mormogott:
- Na, csak nehogy orgazmust kapjál itt, a barátod a közelben sincs...
 Akkor is én nyertem!
Dia-Főnök: 1-0

Mit tettem?!

 Aki ismer, az tudja, hogy rajongok a könyvekért, mi több, könyves boltba beszabadulva kifejezetten ártalmas vagyok...leginkább a pénztárcámra. Utóbb azonban a sűrű munkabeosztás miatt alig maradt időm olvasni - legnagyobb sajnálatomra. Szívem csücske, életem megédesítője állandóan új ötletekkel áll elő, nemrég mutatott nekem egy oldalt, ahonnan hangoskönyveket tölthetek le. A weboldalt megnyitva halk sikkantgatásokkal adtam a világ tudtára, mennyire izgatott lettem az új felfedezéstől, hogy immár munka közben is van esélyem érdekes írók szavait hallgatni, akár fantasztikus, kalandos regények formájában, akár tudományosabb hangvételű elbeszélésekben. Eme nagyszerű lehetőségek tárháza a mézes-mustáros csirke elkészítései procedúrájának kellős közepén bukkant fel, amely ebéd-kezdemény így egy pillanat alatt a feledés homályába merült, legalább is a részemről. Mivelhogy aznapra én lettem szakács szerepbe osztva, az én feladatom volt figyelemmel kísérni a csirkemell égési...akarom mondani, sülési folyamatát. Kedvesem (velem ellentétben) ezt nem feledte, s bár lélegzet visszafojtva, teljes mellbedobással belemerültem a weboldal nyújtotta lehetőségek feltérképezésébe, ő mégis megpróbált eltántorítani. Eleinte szép szavakkal, gyengéd oldalba böködéssel próbálta tudtomra adni feledékenységemet, majd a dolog elfajult...
 Egy perc gyengéd noszogatás után a következő szituáció állt fent a nappalinkban:
 A kanapén fekvő laptopom lerántás-közeli állapotba került, amint egyik kezemmel belé, a másikkal a háttámlába kapaszkodva próbáltam visszahúzni magamat. Eközben a hátam mögött álló kedves, ott fogott, ahol ért; egyik kezével a combomat, később a lábszáramat, a másikkal a derekamat markolva igyekezett minél távolabb húzni a metaforikus fekete lyuktól, amely magába szippantani látszott.
- Neee! Hadd töltsem le azt az egyet! - kérleltem nyüszítve.
- Figyelj a kajára, asszony, mert mindjárt odaég!
- De még azt az egyet szeretném letölteni!
- Tizenöttel ezelőtt is ezt mondtad, irány a konyhába!
- De neeee! - vinnyogtam, mintha az életem múlna rajta.
- Te jó ég, mit tettem?! - sóhajtotta színpadiasan, ám az én előadásom drámaiságát nem tudta iberelni. 
 Ebben a pillanatban lépett be a nappaliba a két nálam szállásoló barátnőm, akik tudni akarták a fába szorult férget megszégyenítő sikoltások okát, forrását. Amint megláttak minket, mi megláttuk őket. Egy pillanatig egymásra meredtünk, majd bölcsen sarkon fordultak és nem kérdeztek semmit.
Duzzogva bár, de visszaálltam a tűzhely mellé, bevégezni háziasszonyi teendőimet, amint életem méze lecsukta a laptopomat és tüntetőleg ráült. 

Tinder-thunder

Azt hittem, csak a társkeresőkön léteznek ekkora barmok. Mekkorát tévedtem!
Némi nógatás hatására megismerkedtem az online társkereső világával.
Eleinte reményeket fűztem hozzá.
Aztán felhúztam magamat rajta.
Végül egy cinikus barátnő és egy csomag csipsz társaságában könnyesre nevettem magamat.
 Csak feltételezni tudom, hogy a nagy számok törvénye alapján dolgoznak a fiúk, akik pár perc beszélgetés után bekérdeznek, hogy ha eljön értem kocsival, elmehetnénk-e valami csendes helyre (gondolom, zavarja a zaj, amelyet anyukája kelt a konyhában, miközben a vacsorát főzi neki). Őszintén, srácok; működött ez valaha is? *Pár törlése*
 Akadt olyan is, aki a "sziahogyvagy" után megérdeklődte, unatkozom-e (mert hogy vele beszélgetek haha), mert ő most épp ráér és átjönne szívesen, persze csak ha jó a wifi, mert UTÁNA megnézhetnénk a Walking dead új évadját. Szegény, ezt benézte. Nem rajongok a Walking dead-ért. *Pár törlése*
 A harmadik alany komoly házasulási szándékkal írt rám, kétoldalas esszéjében összefoglalva mindazon értékeket, amelyeket egy nőben keres. Eszerint a hölgy tudjon főzni, mosni, szeresse a gyerekeit (nevelni), s egy hosszú nap után kiszolgálni a munkában megfáradt ház urát. Sok szerencsét kívántam neki a tökélestes házvezetőnő megtalálásához. *Pár törlése*
 A következő megint kocsikázni akart elvinni az éjszaka közepén, illetve természetbarát lévén felajánlott egy jó kis éjjeli erdőtúrát. *Pár törlése* *Sóhaj*
 A telefonom sem bírta elviselni ezt a töménytelen hülyeség-folyamot, bemondta az unalmast, így végül is kimozdultam, hátha elfelejthetem ezeket a szájber szájhősöket kis időre, ugyanis naivan hittem, hogy a való életben, a villanypásztor mellől felállva nincs az az ember, aki ennyire pofátlan...
 A telefon boltban az ott dolgozó, kopaszodó, kétgyerekes családapa odacsúsztatta a névjegyét, s rám kacsintott, hogy hívjam bármikor, szívesen kocsikázik velem egyet, jó nagy az üléstér az autójában (nyilván, a gyerekek miatt kell is a hely). Elvettem a kis papírt és kifelé menet színpadias, íves mozdulattal hajítottam a kukába A műsor neki szólt, remélem vette az adást.
 Néhány olyan kérdésre, melyet nem hittem, hogy egynél több barom fel fog tenni, már rutin válaszokat alakítottam ki. Íme néhány:
- Te szűz vagy?
- Nem, ikrek.

- Akarod, hogy átmenjek most?
- Köszi, de vagyunk itthon épp elegen.

- Meghívhatlak valamire?
- Egy teát elfogadok.
- Én valami erősebbre gondoltam...
- Mint Fekete Laci?

Miután lebeszéltük a találkozót, kicsivel később elkezdi kéretni magát:
- Nem vagyok benne biztos, hogy ráérek, még meglátom. Ha úgy alakul, majd írok.
- Azt hittem, ebben a felállásban én leszek a lány...

 Akadt egy-két normálisabb is a beszélgető partnerek között, de az arányokat tekintve ők fehér hollónak számítottak a normálatlanok tömegében. 
*Alkalmazás törlése*

Kresz - második felvonás

 A koleszos élet szépségeit élvezve nem sok mesélni valóm akadt az utóbbi hónapokban. Ezen élvezetek közé tartozik az, amikor rányitnak az emberre zuhanyzás közben vagy amikor három szobából három különböző zene szól, s a papír vastagság falakon át egyfajta különös keverékét hallhattam a rap, a techno és a pop zenének; amikor a szintén kartonpapírból épült első emeleti folyosón valaki végigmegy és becsuk egy ajtót, mindezt egy mamut csorda vonulásának kecses hanghatásaival és egy ágyúdörrenés finomságával. A bejárati ajtó mellett lakván mindezt 5.1-es hanghatásokkal élvezhettem. Sok különböző ember, megannyi különböző napi ritmussal rendelkezve, bezsúfolva egy ilyen folyosóra, ezt jelentette: a csodás zenekompozíciót általában éjfél-hajnal egy tájban halkították el, az első mamut vándorlás pedig fél hat körül megkezdődött. Márpedig kialvatlanul nem állunk, akarom mondani ülünk neki blogot írni!
 Most, hogy kipuffogtam magamat, elmesélem, mi is történt azon a bizonyos kresz vizsgán.
 Régóta érett a fejemben a gondolat, novemberre ért meg az elhatározás: én bizony megszerzem a motoros jogsit! Végig ültem szépen az egyhetes tanfolyamot, megvettem a könyvet, lámpalázasodtam már idejekorán. Jött az első bosszúság -mert ugyan miért menne bármi is zökkenőmentesen? - vizsgaidőpontot csak két hónappal később tudnak adni. Mivel akkortájt kezdődött újból az iskola, eltoltuk még egy hónappal. Meglett az időpont, megszerveztem az utazást, oldogattam a teszteket, bújtam a könyvet, eljött végre a vizsga napja. A villamoson ülve kis híján leszédültem a székről, olyan szívdobogásom támadt, egyébként nem izgultam túl a dolgot, ahogy az esetemben általánosan lenni szokott...
 A vizsgáztató kedvetlenül morgott az orra alatt, miközben egyesével behívott minket és megkért, foglaljunk helyet. Kisvártatva kiderült, a mai napon mi vagyunk az ötödik csoport, akiket haza küldtek, ugyanis az előző esti hóeséstől leállt a rendszer, nincs internet -legalábbis mi ezt a magyarázatot kaptuk. Hirtelen nem tudtam, sírjak vagy nevessek? Három centi hó leesése ellehetetleníti a Nemzeti Közlekedési Hatóság munkáját. Ellenben az első emeleti panellakásunkban kitűnően működik. Hmm.
 Természetesen nem a vizsgabiztos hibája volt, ám ő már az ötödik bosszankodó embercsoport hörgéseit hallgatta végig aznap, megértettem, hogy tele lett a cipője. Meg is jegyezte, hogy köszöni szépen, édesanyja jól van, a mai nap után egész biztos, hogy sokáig fog élni, azzal utunkra bocsájtott. Úgy elkámpicsorodott, hogy emberi kötelességemnek éreztem pár jó szót szólni hozzá, hiszen a szakik ügyködése-bénázása távolról sem az ő lelkén szárad. Odamentem hát beszélgetni, s 5 perc után, amikor már mosolyt láttam játszani a szája szélén, ott mertem hagyni, remélvén, mégsem megy Dunának elkeseredésében.
 Következő hétfőre kaptam új időpontot, ugyanarra a címre, s ahogy megérkeztem, ugyanaz a vizsgabiztos fogadott, immár rutinosan, rugalmasan végezve munkáját. Leültem az egyes géphez és izzadó ujjbegyekkel nyomogattam végig a tesztet. Némelyik mondatot eléggé megdolgoztatta az agytekervényeimet, ugyanis akadt, hogy még a kérdést sem értettem, ennek megfelelően egyik kezemet a szemem elé téve vakon választottam a megoldások közül a másikkal. Ha már úgyis mindegy volt, legalább legyen szórakoztató. A teszt végén el sem akartam hinni, hogy mindössze 5 hibapontom lett. Fültől-fülig érő vigyorral ültem a helyemen és türelmesen vártam, hogy magához intsen a vizsgabiztos, aki monoton hangon ismételgette:
- Jöjjön aláírni! Viszont látásra! Jöjjön aláírni...
 Kimentem szignót biggyeszetni a papírra. Ahogy megismert, rám vigyorgott, a monitorra nézett, majd ismét rám, összecsapta két tenyerét és örömében így szólt:
- Jaj, hát a motoros kislány! Gratulálok! Aztán vigyázzon ám magára, Diácska!
 Egy barátomnak elmesélve ezt a reakciót váltotta ki belőle:
- Betojás! Te bárhova méz, Téged mindenhol szeretnek!

Ne nevess!

 Mióta hazajöttem, a fogszabályzós doktornőt gyakrabban látogatom, mint a két nagyanyámat együtt véve, mivel célul tűztük ki, hogy decemberig rendbe tesszük a fogaimat. A királyi többes alatt azt értem, hogy míg ő a szaktudását adja hozzá, én minimális vinnyogással igyekszem elviselni a szűnni nemakaró fájdalmat; egyszóval mindketten megtesszük, ami tőlünk telik. Fogacskáim gyökerei makacsul ragaszkodnak a helyükhöz, így nagyobb erőket voltunk kénytelenek bevetni az elmozdításuk érdekében: a szájsebész doktor úr beültetett két "minicsavarnak" feltüntetett kínzóeszközt, amelyek közreműködésével elméletileg majdan a gyökerek engedelmesen vándorolnak a doktornő által kijelölt helyükre. 
 Elérkezett a félelmetes operáció napja. Díszkíséretemmel az oldalamon, halálra vált fejjel, mártíroktól eltanult mimikával vonultam a rendelőbe. Akkor még nem sejtettem, hogy a rövidke műtét legszörnyűbb része az injekciós tűvel való szurkálás lesz, amellyel lezsibbasztották a pofázmányomat, vele az orromat is, majd a váróba küldtek néhány percre, amíg az érzéstelenítő kifejti hatását. Ez alatt az idő alatt olyan jókat mulattunk zsibbadó félben lévő számon-arcomon-orromon, hogy mire visszahívtak, nevetve ültem a székbe. A pár perces operáció végén hazaindultunk. Közben lassacskán megszűnt az érzéstelenítő hatása, a jókedvem is ezzel egyenes arányban zuhant alább. Vigasz-jégkrémért kiáltottam, kis kitérővel a boltba meg is kaptam, az autóban már azzal jegeltem egyre fájóbb arcfeleimet. Hazaérve berobbantam az ajtón és feltúrtam a legerősebb fájdalomcsillapítót, melyet direkt műtét utáni fájdalmak orvoslására fejlesztettek ki. 
 Eltelt némi idő, a jégkrém is megfogyatkozott, ám a képem továbbra is dagadt, lüktetett, s minden mozdulatra, szóra, falatra belehasított a fájdalom, olyan erővel, hogy könnyek gyűltek a szememben. 
 A kanapéról felállva elindultam ágy iránt, ám előtte még sejpítve elmondtam édesanyámnak a doki felé tett bosszú fogadalmamat: 
- A nagy műtétnél én bizony megeszek előtte legalább 3 nagy gerezd fokhagymát!
- Van fokhagyma nyomónk, úgy rágnod sem kell, az most úgy sem menne. Vagy akár fokhagyma krémet is nyomhatsz a szádba, azt csak nyelni kell- mondta anyu egyre szélesebb mosollyal, ekkor tekintetünk találkozott és minden próbálkozásom ellenére mégis mosolyra húzódott a szám, amitől a fájdalom belé nyilallt. Ő ezt igazán nem akarta, s ilyképpen próbálta elrejteni mosolyát: takaróját állig húzta, így mikor visszafordultam, csak egy nevető szempárt a csücskeit markoló tíz ujjacskát és a rázkódó lepelt láttam, mire még jobban nevetnem kellett. Kézzel próbáltam visszahúzni arcomat a helyére, ami elég komikus látványt nyújthatott, mert szülém ezután egész fejét a takaró alá rejtette, nehogy átragadjon rám a nevetés, a szokásos módon. természetesen ez megtörtént. Képtelen voltam megállni a mosolygást, azonban fájdalmamban könnyem csordult. Ekkor eszembe ötlött a mondás, amely tökéletesen jellemezte helyzetemet: "...ha a hülyeség fájna..." Nos igen, fájt. 

Egy pesti lány a földeken

 Ahogy a lakótársakkal, úgy a főnökökkel is szerencsém van. Ezúttal is egy jó humorérzékkel megáldott példányt fogtam ki, születtek is hát jó beszólások, amelyeket most megosztok.
 Alig vártam a traktormunkák kezdetét, mivel eddig csak elvétve akadt esélyem, hogy vezessek, tűkön ültem, hogy végre ezen tapasztalattal is gazdagodhassak. Kimentünk a mezőre, ő megmutatta, hogy mit hogyan kell csinálni, melyik sebesség, mennyi gázt adunk, mikor kell felemelni, illetve letenni a tárcsát, majd két forduló után kitúrtam a vezető ülésből, ő pedig készségesen helyet foglalt mellettem. Eleinte javítgatott, hogy merre és hogyan menjek. Majd ezek egyre ritkábbá váltak. Egy óra múlva pedig kiszállt mellőlem és hagyta, hogy egyedül megcsináljak két hektárt, majd kicsivel odébb még másfelet. Ezek végeztével olyan büszkének éreztem magamat, mintha én találtam volna fel a spanyol viaszt. Jó főnökként nem hagyhatta, hogy elszálljak magamtól, így megjegyezte:
- Nem készítesz fényképet erről a tábláról? Csak hogy mindenki láthassa: itt járt egy pesti lány, oszt jól széttúrta a földet!
 Egy borús, szürke, igazán őszi napon elindultunk trágyázni a földeket. Traktorunk után kötve a pótkocsi, annak a végén a trágyaszóró. A szóráshoz azonban először meg kellett tölteni a pótkocsit, ezt markológép segítségével vitték véghez. Míg a gépben ülő fickó az utánfutóra pakolta az anyagot, a főnök úr felmászott és vasvillával igyekezett egyenletessé tenni a már meglévő felületet. Ezzel végezvén visszaült mellém, letörölte homlokáról az izzadságot, mielőtt fülig érő vigyorral imigyen szólt:
- De szar egy meló ez!

"A muzsika hangja"

 Magyarországi gyakorlatomat a tuba hangjának köszönhetően találtam meg, átvitt és szó szerinti értelemben is. Édesanyám kollégája egy bandában fúj a főnökömmel, így sikerült kapcsolatot teremteni vele, hogy a gyakorlat felől érdeklődjek. Aztán jött a leköltözés. A GPS el is hozott az utcába, amelyet kerestem, ám a házszám nem stimmelt. Letettem a kocsit az út szélén és járkálni kezdtem, ám a technika műholddal vezérelt csodája továbbra sem vitt el célállomásomig. Épp töprengeni kezdtem, hogy mitévő legyek, amikor meghallottam a régen hallott basszust, és elindultam a hang irányába. Utóbb kiderült, hogy nem is nehéz itt eltévedni, trükkösen van kialakítva az utca. Szerencsére a gyakorló szobából kihallatszódik annyira a zene, hogy könnyűszerrel megtaláltam a házhoz vezető utat. Amikor ezt elmeséltem zenekedvelő főnökömnek, nagyot mosolygott rajta és büszkén kihúzta magát, mondván "ugye, milyen jó, hogy leültem gyakorolni?"

Visongó trió

 Vasárnap reggel ágyba kértem a reggelit, ám mire az megérkezett, a telefonon csüngtem. Mivel hívásaimat szeretem diszkréten lebonyolítani, átvonultam a másik szobába, s szokásosan fel-alá járkálva trécseltem egy lengyel barátnőmmel. Ő akadozva beszél angolul, én ugyanilyen sután válaszolgatok lengyelül. Mivel rég nem láttuk egymást, mindketten izgatottan beszélgettünk, így esett, hogy három nő három különböző szobában visongott: én az egyikben, barátosném egy  1500 km-rel odébb lévőben, édesanyám pedig a konyhában, büszkén mesélgetve, hogy pici lánya lengyelül trécsel. 
Utólag is a szomszédok szíves elnézését kérem - kivéve azt az egyet, aki napra és órára való tekintet nélkül izzítja be a fúróját... most komolyan, vasárnap reggel hajnali 10 órakor?! :D

Nyakig az olajban

 Szeptember elejével hazajöttem, hogy 3 hónapos gyakorlatomat töltsem Hévízhez közel, egy kis faluban. Megjegyzem, a környék imádnivaló, csendes, leszámítva főnököm kőkorból származó, ám a mai napig tökéletesen működő traktorját. A gépjármű fennemlített korából kifolyólag némi javításra szorult, így feltűrtük ingujjainkat és neki láttunk. A traktornál is régebbi burgonyaszedő géppel még több munkánk akadt, s két nap leforgása alatt többet tudtam meg a gépek működéséről, és a szerszámok használatáról, mint az elmúlt három évben összesen. Elképzelhető, hogy a következő projektem az lesz, hogy gépjavítónak taníttatom ki magamat, mielőtt visszatérnék az imádott farmra, így még hasznosabbá válva.
 A javítási munkálatok utána neki álltunk takarítani. Ehhez szétcsavaroztam a dülöngélő ülést, amelyet kiszedve rábíztam újdonat főnökömre, mivel bár tanultunk hegeszteni, valahogy nem fűlik hozzá a fogam. Ez jó üzletnek bizonyult mindkettőnk számára, mivel a szerelés ezen részét ő élvezte, nekem pedig jól esett kitakarítani a csupa-szutyok, 89-es járgányt. Az ám, de a kosz sehogy sem akart feljönni. Kaptam hát egy drótkefét, hogy majd azzal sikerül. A nagyja fel is jött, némi izomlázat hagyva másnapra. Ezután még pár alkalommal átfutottam rajta vizes szivaccsal, így potom 20 perc múlva az ablakokon is ki lehetett látni. Amint úgy éreztem, hogy kész vagyok a munkálatokkal, nevetve lejelentettem, hogy a felhasadt kárpit mögött nagy adag üvegcserépre bukkantam, biztos a sörös üvegek. A főnök úr elgondolkozva így szólt:
- Ja igen, kitörtem a hátsó ablak üvegét... 15 évvel ezelőtt.
- Nincs több kérdésem.
 Tehát a por is ilyen régi lehetett, ezért is ragaszkodott annyira a berendezéshez, foggal-körömmel (avagy az idő vasfogával?)
 Természetesen én is alkottam. Kértem az újdonsült főnit, hogy ugyan engedjen már a tűzpiros szovjet gyártmány volánja mögé. Ő eleget tett kérésemnek, miközben elmagyarázta, hogyan működik a furcsa alakú sebváltó, amelyet két kézzel kell megtaszajtanom, közben a fejét forgatnom, hogy azt csinálja, amit én akarok. A csúcspont azonban nem a két kézzel való sebváltó elleni küzdéskor jött el, habár a nagy ember már akkor is szélesen vigyorgott. Azonban amikor a gépet indítottam, és pár méter múlva feladatba kaptam, hogy állítsam meg próbaképpen, ráléptem a fékre, ami (esküszöm, így történt) röhögő hangot hallatott, ám semmi többet nem reagált nőies érintésemre. Ekkor már izomból léptem oda neki, mire némi krahácsolás vegyült a röhögésbe, ám a traktor tovább gurult. Ezt megelégelve felálltam az ülésemből és két lábbal tapostam a 89-es járművet, akinek reggelente előre köszönök. Ez alkalommal már benyomódott alattam, mely mozdulat hatására felébredt bennem a remény, ám csak azért volt hajlandó ezt megcselekedni, hogy a következő pillanatban lendületből rúghasson vissza. Megszégyenülve pillantottam fel mellettem elhelyezkedő, víg kedélyű főnökömre, aki szívből kacagott vagy egy percen át, mielőtt segített megállítani a batár gépet.
 Ekkor jöttem rá, hogy a farmer szakmához bizony szükség van nyers erőre is.