Ne nevess!

 Mióta hazajöttem, a fogszabályzós doktornőt gyakrabban látogatom, mint a két nagyanyámat együtt véve, mivel célul tűztük ki, hogy decemberig rendbe tesszük a fogaimat. A királyi többes alatt azt értem, hogy míg ő a szaktudását adja hozzá, én minimális vinnyogással igyekszem elviselni a szűnni nemakaró fájdalmat; egyszóval mindketten megtesszük, ami tőlünk telik. Fogacskáim gyökerei makacsul ragaszkodnak a helyükhöz, így nagyobb erőket voltunk kénytelenek bevetni az elmozdításuk érdekében: a szájsebész doktor úr beültetett két "minicsavarnak" feltüntetett kínzóeszközt, amelyek közreműködésével elméletileg majdan a gyökerek engedelmesen vándorolnak a doktornő által kijelölt helyükre. 
 Elérkezett a félelmetes operáció napja. Díszkíséretemmel az oldalamon, halálra vált fejjel, mártíroktól eltanult mimikával vonultam a rendelőbe. Akkor még nem sejtettem, hogy a rövidke műtét legszörnyűbb része az injekciós tűvel való szurkálás lesz, amellyel lezsibbasztották a pofázmányomat, vele az orromat is, majd a váróba küldtek néhány percre, amíg az érzéstelenítő kifejti hatását. Ez alatt az idő alatt olyan jókat mulattunk zsibbadó félben lévő számon-arcomon-orromon, hogy mire visszahívtak, nevetve ültem a székbe. A pár perces operáció végén hazaindultunk. Közben lassacskán megszűnt az érzéstelenítő hatása, a jókedvem is ezzel egyenes arányban zuhant alább. Vigasz-jégkrémért kiáltottam, kis kitérővel a boltba meg is kaptam, az autóban már azzal jegeltem egyre fájóbb arcfeleimet. Hazaérve berobbantam az ajtón és feltúrtam a legerősebb fájdalomcsillapítót, melyet direkt műtét utáni fájdalmak orvoslására fejlesztettek ki. 
 Eltelt némi idő, a jégkrém is megfogyatkozott, ám a képem továbbra is dagadt, lüktetett, s minden mozdulatra, szóra, falatra belehasított a fájdalom, olyan erővel, hogy könnyek gyűltek a szememben. 
 A kanapéról felállva elindultam ágy iránt, ám előtte még sejpítve elmondtam édesanyámnak a doki felé tett bosszú fogadalmamat: 
- A nagy műtétnél én bizony megeszek előtte legalább 3 nagy gerezd fokhagymát!
- Van fokhagyma nyomónk, úgy rágnod sem kell, az most úgy sem menne. Vagy akár fokhagyma krémet is nyomhatsz a szádba, azt csak nyelni kell- mondta anyu egyre szélesebb mosollyal, ekkor tekintetünk találkozott és minden próbálkozásom ellenére mégis mosolyra húzódott a szám, amitől a fájdalom belé nyilallt. Ő ezt igazán nem akarta, s ilyképpen próbálta elrejteni mosolyát: takaróját állig húzta, így mikor visszafordultam, csak egy nevető szempárt a csücskeit markoló tíz ujjacskát és a rázkódó lepelt láttam, mire még jobban nevetnem kellett. Kézzel próbáltam visszahúzni arcomat a helyére, ami elég komikus látványt nyújthatott, mert szülém ezután egész fejét a takaró alá rejtette, nehogy átragadjon rám a nevetés, a szokásos módon. természetesen ez megtörtént. Képtelen voltam megállni a mosolygást, azonban fájdalmamban könnyem csordult. Ekkor eszembe ötlött a mondás, amely tökéletesen jellemezte helyzetemet: "...ha a hülyeség fájna..." Nos igen, fájt.